kellett kerülnie, hogy előállítsák, vagy hogy más ember kezébe
juttassák, hogy ez a munka egyenlő legyen azon munkával, amelylyel az
árút kellett megszerezni (természeti vagy műtermék útján). Mert, ha
könnyebb volna azt az anyagot beszerezni, melyet pénznek neveznek, mint
az árút, úgy több pénz özönlene a piaczra, mint amennyi árú eladó és
mivel az eladónak több munkát kellene árújába befektetnie, mint a
vevőnek, aki könnyebben szerzi meg a pénzt: ezért az árúkészítésbe
fektetett munka és vele az ipar általában együtt hanyatlana és eltünne a
keresetben való szorgalommal, amelynek pedig következménye a
közgazdagság. Ezért nem tekinthetők pénznek a bankjegyek és állami
utalványok, bár egyideig azt képviselik: mivel úgyszólván semmiféle
munkába sem kerül az előállításuk és értékük pusztán azon a véleményen
alapul, hogy az eddig sikerült _készpénzzé_ való beváltás továbbra is
sikerülni fog, ennek megfelelőleg értékük, oly esetleges fölfedezésnél,
hogy nincs a könnyü és biztos forgalomra elegendő készpénz, hirtelen
eltünik és kikerülhetlenné válik a fizetésképtelenség. Igy azoknak a
munkája, akik Peru és Uj-Mexikóban arany és ezüstbányákat tárnak fel,
különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy mily gyakran sikertelen kísérlet
az érczerek felkutatására irányult munka, valószinüleg még nagyobb, mint
Európában az árúk előállítására felhasznált munka és mint vissza nem
fizetett munka magától abbamaradna és ezzel ama országok csakhamar
nyomorba sülyednének, ha Európa munkája, épp ezen anyagoktól izgatva,
egyidejűleg fokozatosan nem nagyobbodnék, hogy amazoknál a bányászathoz
való kedvet a fényűzés nékik felajánlott árúival folytonosan
ébrentartsa: úgy, hogy mindig munka munka ellen kerül versenybe.
A politika az okosság oly faja, amely által valaki egy egész szabad
népet a saját czéljaira felhasználni tud.
Jaj annak, aki más politikát ismer el, mint olyat, mely a jog törvényeit
szentnek tartja. Még csak figyelmeztetésre sem kerülhet e dolog; mert,
ha ilyenben uralkodók vagy alattvalók részesülnek már, úgy ez a
leghaszontalanabb dolog a világon és részben a leghivatlanabb is.
Észak egy nagy uralkodója – azt mondják – czivilizálta nemzetét. Adta
volna Isten, hogy erkölcsöt vitt volna bele; úgy azonban minden, amit
tett a politikai jólétre irányult és erkölcsi romlásba vezetett.
Egy ember deszpotizmusa még sokkal elviselhetőbb, mint sokaké.
Az uralkodónak jól kell ismernie legfőbb képviselőként való működését és
vallásos érzülettől áthatottnak kell lennie.
Ha majd alattvalók és uralkodók jól fogják ismerni azt, ami a derék
jellemre vonatkozik, úgy jó kormány maguknak a jó uralkodóknak
elhatározásából fog előállani, mivel az alattvalók annak megfelelők
lesznek.
Az univerzális monarchia oly alkotmány, amelyben minden szabadságnak és
vele (ami a következménye) minden becsületnek, ízlésnek és tudománynak
meg kellene semmisülnie.
Vannak Európában hatalmak, melyek nagyra vannak jámborságukkal és míg a
jogtalansággal úgy élnek, mint vízzel, azt akarják, hogy az igazhívőség
kiválasztottjainak tartsák őket.
Ami iránt az államnak vallási dolgokban egyedül szabad érdeklődnie, az
az, hogy annak tanítóit mire kell rátartania, hogy hasznos polgárai, jó
katonái és általában hű alattvalói legyenek. Ha erre mint eszközt az
igazhívőség dogmatikus vallástételeinek bevésését választja és ugyanily
kegyszereket, úgy emellett nagyon rosszul járhat. Mert e dogmák
elfogadása könnyű dolog és a legrosszabb embernek sokkal könnyebb, mint
a jó embernek, azzal ellentétben azonban az érzület morális megjavulása
hosszú és fáradságos munkába kerül, mivel azonban az embert arra
tanították, hogy főleg a dogmák betartásától remélje üdvösségét, úgy nem
kell éppen valami nagyon aggódnia, hogy kötelességét (bár óvatosan)
megszegje, mivel kezében van a csalhatatlan eszköz arra, hogy az isteni
igazságszolgáltatást kikerülje (csak éppen, hogy nem szabad elkésnie)
minden titokban való igazhívősége és a kegyszerek esdeklő használata
által; ha azonban az egyház tanai közvetlenül a moralitásra
vonatkoznának, úgy egész máskép szólna lelkiismeretének ítélete:
tudniillik, hogy amennyit elkövetett gonoszságaiból helyre nem hozhat,
annyiért a jövendő bíró előtt felelnie kell és ezt a sorsot ki nem
kerülheti semmiféle egyházi szer használatával, sem a félelem által
kiszorított hittel, sem olyan imával. Melyikfajta vallás mellett
biztosabb tehát az állam?
Meg kell engedni, hogy politikusaink olyanoknak veszik az embereket,
aminők, nem mint ahogy a világ dolgaiban járatlan pedánsok vagy
jóindulatú képzelgők álmodoznak, hogy minőknek kellene lenniök. De
ehelyett, hogy _aminők_, azt kellene mondani: _aminővé tettük őket_
jogtalan kényszer által, áruló, a kormány kezébe adott gonosz tervek
által, tettük őket pedig ezzel nyakasokká és lázadásra hajlandókká; ahol
aztán persze, ha a gyeplőt kissé elengedik, szomorú következmények
mutatkoznak, amelyek ama okosnak vélt államférfiak jóslatát valóra
váltják.
A praxis helyett, amivel bizonyos okos államférfiak a filozófussal
szemben kérkednek, _praktikákat_ használnak, amennyiben egész
igyekezetük csupán arra irányul, hogy az éppen uralkodó erőszak szája
íze szerint beszéljenek és hogy privát hasznukat szem elől ne tévesszék,
a népet és lehetőleg az egész világot kiszolgáltassák; a valódi jogászok
módja szerint (akiknek a jog a _mesterségük_ és nem a _törvény_ alapja),
ha a politikába merészkednek. Mivel nem az a foglalkozásuk, hogy maga a
törvényhozás felett okoskodjanak, hanem az, hogy a törvény mostani
parancsait végrehajtsák, azért számukra mindig az lesz a legjobb
alkotmány, amelyik éppen most megvan, mint törvény, és ha azt magasabb
helyről megváltoztatják, úgy az a rákövetkező a legjobb; ahol aztán
minden a maga gépies rendjén megy. Ez a minden helyzetben való
feltalálás ügyessége azonban annyira elvakítja őket, hogy azt hiszik,
hogy általában az _államszervezet_ elveiről a jog fogalmai szerint
(tehát a priori és nem tapasztalati úton) ítélni tudnak: amennyiben
nagyra vannak azzal, hogy ismerik az _embereket_ (ami persze várható is,
mivel sokakkal van dolguk), de az _emberről_ és arról, hogy az mivé
alakítható, arról nincs helyes fogalmuk.
Társaság.
A titkos ösztönök közé tartozik az a törekvés, amely természetünket
nemesíti, hogy mindazt, ami nemünknek az állatfajjal való közösségére
emlékeztet, eltakarják vagy diszítsék, hogy túlalacsony vélemény saját
magunkról ne terjedjen el. A pusztán animális szükségleteket, amelyek a
modornak nem rendelhetők alá és csak szerkezetünk gépezetére
vonatkoznak, szerveikkel együtt elfedik. Azt sem tűrjük, hogy a test a
tengerben maradjon és ott hullaként ússzon, vagy hogy mint a parzik
testét keselyűk falják fel. Diszítjük a temetést és így tovább. Tehát az
is kötelesség, hogy az emberiséget az érzékszervek szemléletében is
tiszteljük, és hogy ügyeljünk a puszta illemre is.
Kötelességünk úgy magunk, mint mások iránt, hogy ne különítsük el
magunkat, és bár elveink középpontja mozdulatlan legyen, de ezt a magunk
köré vont kört olyannak is tekintsük, amely a mindent magába foglaló
világpolgári érzület egy része; nem éppen azért, hogy a világ javát
előmozdítsuk, hanem, hogy fejlesszük az érzület kellemességét, a
békességet, a kölcsönös szeretetet és becsülést (ez a barátság és a jó
modor) és így az erény mellé társítsuk a grácziákat; amit megtenni
erkölcsi kötelességünk is.
Bár ezek csak _külsőségek_ vagy mellékes dolgok, melyek szép,
becsülethez hasonló látszatot adnak, amely azonban nem is csal, mert
mindenki tudja, hogy mire kell tartania. Bár csupán váltópénz, mégis
fejleszti magát az erkölcsi érzéket azon törekvés által, hogy azt a
látszatot minél közelebb vigyük az igazsághoz és pedig a
_hozzáférhetőség_, a _közlékenység_, az _udvariasság_, _vendégszeretet_,
_szelidség_ (czivódás nélküli ellentmondás) által, amelyek mind a
lekötelezettség feltüntetésével az érintkezésnek pusztán modorához
tartoznak, amivel azonban mást is egybekötünk, amelyek tehát mégis
hatnak a morális érzület fejlődésére, legalább is amennyiben _kedveltté_
teszik az erényt.
Az udvariasság az erkölcs szépsége.
Mérvadónak lenni, annyit jelent, mint önbizalommal mutatkozni, tehát
ismerni a világot.
A _fényűzés_ a társadalmi jólét _ízléses_ fölöslege; az
_ízléstelenséggel_ párosult fölösleg a _dőzsölés_.
A finomabb értelemben vett kaczérság, tudniillik az izgatás
szándékossága, egyébként illemtudó személynél tán kifogásolható, de
mégis szép és rendszerint a tisztességes, komoly illem felett előnyben
részesítik.
Aki társalogni kezd, annak azzal kell kezdenie, ami közelfekvő és
jelenlévő és lassanként kell a távolabbfekvőre vezetnie, amennyire fel
tudja kelteni az érdeklődést. A rosz idő annak számára, aki az utczáról
lép be a kölcsönös szórakoztatásra egybegyült társaságba, erre jó és
rendszerint kisegítő. Mert például a török hírekkel kezdeni, amikről épp
most olvashatunk, ha a terembe lépünk, ez mások képzelőerejével szemben
erőszakot jelent, akik nem látják, hogy mi vezette az illetőt arra.
Lelkünk a gondolatok minden közlésével szemben bizonyos rendet kiván,
ami mellett a bevezető képzetek és a kezdet úgy a társalgásban mint
például a prédikáczióban igen fontosak.
A jó élet, amely úgy látszik, a valódi emberszeretet fejlesztésével még
a legjobban megegyezik, a _jó ebéd jó_ (és ha lehet változatos)
_társaságban_, amiről Chesterfield azt mondja, hogy: tagjainak száma se
a _grácziáké_ alatt, de a _muzsáké_ felett se legyen.
Ha oly, csupa fejlett ízlésű emberből álló, esztétikailag egyesült
asztaltársaságot gyűjők egybe, amelynek nemcsak az a szándéka, hogy
közösen élvezzék az ebédet, hanem hogy egymást is élvezzék (mivel akkor
számuk nem sokkal emelkedhet felül a grácziákén): akkor e kis
asztaltársaságnak szándéka nem annyira az éhség kielégítésében kell,
hogy álljon – amit mindenki magányosan is elvégezhet – hanem inkább a
társas élvezetben, amihez az ebédnek csak keretként kell látszania;
amihez aztán az a szám éppen elég, hogy a társalgás fenn ne akadjon, de
ne is oszoljék meg a legközelebb ülők elkülönített kis társaságai
között. Az utóbbi egyáltalán nem társalgási jóízlés, aminek mindig
műveltnek kell lennie, ahol mindig egy beszél mindenkivel (nem csupán a
szomszédjával): ezzel szemben az úgynevezett ünnepélyes traktamentumok
(lakoma és etetés) teljesen ízléstelenek. Magától értetődik emellett,
hogy minden asztaltársaságban, még a vendéglőiben is, az, amit
valamelyik indiszkrét asztaltárs más hátrányára mond, mégsem tartozik e
társaságon _kívüli_ használatra és azt kifecsegni nem szabad.
Mert minden szimpózion külön arra a czélra készült szerződés nélkül is a
hallgatás bizonyos szentségére kötelez, mindarra nézve, ami
asztaltársunknak a társaságon kívül később kellemetlenséget okozhatna:
mert e bizalom nélkül megsemmisülne az erkölcsi fejlődésre oly kedvező
társas élvezet, és a társaság maga is. Ezért, ha legjobb barátomról
_úgynevezett_ nyilvános társaságban (mert hisz még oly nagy
asztaltársaság is tulajdonképpen csak magántársaság) valami roszat
mondanának, védeném ugyan és mindenesetre saját veszélyemre keményen és
megbántottan a pártjára kelnék, de nem használtatnám fel magam arra,
hogy e megszólást elterjesszem és annak, akire vonatkozik tudtára adjam.
A társalgást nem csupán a _jóízlésnek_ kell vezetnie, hanem vannak elvek
is, amelyek az ember szabadságának korlátozó feltételei gondolatainak a
társaságban való nyílt közlésével szemben.
Az ízléses vendégfogadás szabálya, amely a társalgást _élénkké_ teszi, a
következő: 1. Olyan társalgási témát válasszunk, amely mindenkit érdekel
és mindig valakinek alkalmat ad arra, hogy valamit ügyesen hozzátegyen.
2. Sohase álljon elő a társalgásban halálos csend, csupán pillanatnyi
szünet. 3. Ne változtassuk a témát és ne ugorjunk egyik tárgyról a
másikra, ha nincs szükség arra: mert a vendégség végén a lélek
kikerülhetlenül a beszélgetés különböző részeire visszaemlékezik, mint a
dráma végén (amelyhez hasonlít az eszes ember egész lefolyt élete is),
amelyben, ha nem találja meg az összefüggés fonalát, zavartnak érzi
magát és boszusan veszi észre, hogy kulturájában nem hogy előrehaladt,
hanem inkább visszafelé ment. A szórakoztató témát csaknem ki kell
meríteni, mielőtt másikra mennénk át és ha a társalgás megakadt,
értenünk kell ahhoz, hogy kísérletkép észrevétlenül valami rokon témát
csempésszünk bele: így egy ember veheti át a társaságban a társalgás
vezetését, anélkül, hogy azt észrevennék és irigyelnék. 4. Sem magunk,
se a társaság tagjai ne ragaszkodjanak _erőszakkal a maguk igazához:_
sőt inkább mivel e szórakozás nem üzlet, hanem csak játék legyen, ama
komolyságot hárítsuk el ügyesen alkalmazott tréfával. 5. A komoly
vitában, amely mindamellett el nem kerülhető, fegyelmezzük gondosan
magunkat és szenvedélyünket annyira, hogy mindig kitűnjön a kölcsönös
tisztelet és jóakarat; emellett több függ a _hangnemtől_ (amelynek nem
szabad kiabáló vagy arrogánsnak lennie), mint a beszéd tartalmától:
nehogy valaki a vendégek közül a másikkal _összekülönbözve_ térjen haza
a társaságból.
Bármily jelentéktelennek is látszanak a finomult humanitás e szabályai,
különösen, ha a tiszta erkölcsiekkel hasonlítjuk össze őket, mégis
mindaz, ami a társas szellemet fejleszti, még ha az csupán tetszetős
elvekből és szokásokból is állna, az erkölcsnek előnyös külső
megjelenéséhez tartozik, amely komoly szempontból is ajánlható. A
_czinikus szellem_ és az _anachoréta önkínzása_ társadalmi jólét nélkül
az erkölcs torzképei, nem is kedveltetik meg az erkölcsöt; hanem a
grácziáktól elhagyatva nem tarthatnak igényt humanitásra.
Gondolkodás – olvasmány – irodalom.
Többnyire könnyű okosan gondolkodni, de sajnos csak akkor, ha már
egyideig rászedettük magunkat.
Uj szókat faragni ott, ahol a nyelv nem hiányos az adott fogalmak
kifejezésére, gyermekes fáradozás arra, hogy a tömeg közül kiváljanak,
ha nem új és igaz gondolatokkal, legalább a régi ruhára tett új
rongygyal.
Ha jó színben akarunk feltűnni, akkor gondolatunkban nem a nézővel,
hanem a tárgygyal kell foglalkozni. Csak önmagunknak akarjunk eleget
tenni. Amit magunk is túlzottnak és feleslegesnek gondolunk, az az
olvasó számára is az.
Aki az értelem és az ész rendes reflexiója helyét mindenütt szemlélettel
pótolja, az _rajongó_. Az ilyen érzelmeit, kedélyhullámzását, képeit,
félig átálmodott, félig átgondolt fogalmait, melyek mozgalmas lelkében
játszadoznak, szükségkép magának a tárgynak tartja, amely különös erővel
így jelenik meg benne. Minél kevésbbé képes érthetővé tenni magát, annál
inkább panaszkodik a nyelv és az ész elégtelensége miatt és minden
világosság ellensége, mivel őt nem fogalmak, nem is képek
foglalkoztatják, hanem a kedély hullámzása.
Az entuziasztikus vagy lelkesedő stílus megrontja az ízlést.
Be kell vallanom, hogy babonás vagyok oly különböző kifejezések
tekintetében, melyeket nagy emberek alkottak meg. Nem is keresem
mögöttük a jelentést, de ha gondolkodás közben valamely fogalom eszembe
jut és az a szó ötlik fel, akkor úgy látszik átérzem azt a lelkesedést,
vagy az egész érzést, amely abban volt meg, aki azon kifejezés alatt
ugyanazt a fogalmat értette, mely nékem szimpátikus.
Szubtilis tévedés inger az önszeretet számára, mely örömest érzi saját
erejét; nyilvánvaló igazságokat azonban oly könnyen belát a közönséges
értelem is, hogy az a sorsuk végül, mint azoknak a dallamoknak, amiket
nem lehet már elviselni, ha a tömeg ajkára kerültek.
Vannak tudósok, akiknek maga a filozófiatörténet (az ókori, mint az
újkori) a filozófiájuk és semmi sem mondható, amit az ő véleményük
szerint már meg nem mondottak volna, és valóban ez minden jövendőre
vonatkozólag is áll mint csalhatatlan jóslat; mivel az emberi ész
számtalan tárgyról sok évszázadon át sokféle módon képzelődött, úgy
könnyen lehetséges, hogy minden újhoz valami régit találunk, ami ahhoz
némileg hasonlít.
Egyetemes és mégis határozott princzipiumokat nem lehet könnyen
megtanulni másoktól, akik előtt csak homályosan lebegett az. Előbb saját
gondolkodásunkkal magunktól rá kell jönni arra, azután másutt is
megtaláljuk, ahol előbb biztosan nem találtuk volna meg, mivel a szerző
maga sem tudta, hogy megjegyzései ily eszmén alapulnak.
Az írók sok tévedést, sok kárbaveszett fáradságot (mivel szemfényvesztés
volt a czélja) megtakaríthatnának, ha csak rá tudnák szánni magukat,
hogy valamivel több nyíltsággal fogjanak munkájukhoz.
Szubtilis tehetségek néha arra ragadtatják magukat, hogy elvekben való
lényeges és soha össze nem egyeztethető különbséget azzal szüntessenek
meg, hogy szóvitává akarják változtatni és így látszat szerint elérik a
fogalom egységét csupán az elnevezés különbözősége mellett és ez
rendszerint oly esetekben történik meg, ahol a különböző alapok
egyesítése oly mélyen vagy magasan fekszik, vagy a bölcseleti rendszerbe
már felvett tanok oly teljes átalakítását követelnék, hogy óvakodnak
attól, hogy a tényleges különbségbe mélyen behatoljanak és inkább mint
pusztán formális dolgokban való egyenetlenséget tárgyalják.
Finomult ízlésű közönségünk étvágyát, sőt mohóságát az olvasásban múló
értékű könyvek táplálják (ami a semmittevés egyik módja), de nem hogy
művelődjenek, hanem, hogy _élvezzenek_, úgy hogy fejük emellett mindig
üres marad és nem kell félniök a túlteltségtől; ezzel elfoglalt
semmittevésüknek a munka látszatát adják és azt hiszik, hogy méltóbban
töltik idejüket, holott semmivel sem töltik jobban, mint mikor
_fényűzéssel_ és _divatlapokkal_ foglalkoznak.
Azon károk között, amiket a könyvek özöne visz véghez, amely évről-évre
elárasztja földrészünket, nem a legjelentéktelenebbek egyike, hogy a
valóban hasznos, a könyvtudákosság széles tengerén itt-ott úszó
könyveket nem veszik észre és az elmulás sorsában a többi
ponyvatermékkel osztozniok kell. Okai: az a hajlam, hogy sokat
olvassunk, hogy mondhassuk, hogy olvastunk; az a szokás, hogy egy
könyvnél nem soká időzünk.
Nem szabad semmiféle könyv olvasását megtiltani; ez az egyetlen mód
arra, hogy önmagukat semmisítsék meg ama könyvek. Ez a kérdés most is
visszatér. Ha a folyókat szabadon hagyjuk áradni, maguk alkotnak
maguknak partokat. Az eléjük épített gát csak arra szolgál, hogy
pusztításukat feltartóztathatlanná tegye. Mert a haszontalan könyvek
szerzőinek mentségéül szolgál, hogy mások igazságtalanok.
A lelki betegségek szomorú baja, ha csak nem öröklött, még szerencsés
gyógyulást enged remélni és az orvos az, akinek segítségét ennél
elsősorban kell igénybe venni. De nem szívesen zárnám ki tiszteletből a
filozófust sem, aki a lelki életrendet szabhatná meg, de csak azon
feltétel mellett, hogy ezért, mint a legtöbb más foglalkozásáért,
fizetést nem követel. Hálából az orvos sem tagadná meg segítségét a
filozófustól, ha az néha a nagy, de mindig eredménytelen bolondság
elleni kúrát kísérelné meg. A _reklámtudós_ dühöngése esetében például
fontolóra venné, hogy nem használnának-e valamit az ellen katharktikus
szerek erősebb adagolásban bevéve. Miután Swift megfigyelései szerint a
rosz költemény csupán az agy tisztulása, amelylyel sok káros nedv
távozik a beteg költő megkönnyebbülésére, mért ne lehetne egy nyomorult
tépelődő irat is efféle? Ez esetben azonban tanácsos volna a természetet
a tisztulás más útjára késztetni, hogy a baj alaposan és teljes csöndben
intéződjék el, anélkül, hogy a közönséget nyugtalanítaná.
A zseni felavatottjai, akiknek muszáj igényt formálni arra, hogy ők
zsenik és csupán más zsenik elismerésére számíthatnak, azok, akiknek
megérthetősége nem közölhető, hanem csupán közös sugallat útján
átérezhető. Hagyni kell ezeket garázdálkodni, anélkül, hogy törődnénk
velük, mert e szellemeknek nem lehet persze ellentmondani, sem őket
megczáfolni.
Búskomorság – egészség.
A búskomorság oly agyrémeket gondol ki, amelyek tulajdonképp nem a külső
érzékszerveket ejtik csalódásba, hanem a búskomorságban szenvedőt csupán
saját állapotának érzésével kápráztatják, amely rendszerint puszta
képzelődés. A búskomor oly bajban szenved, amely, bárhol is van a
főfészke, mégis valószínűleg az ideghálózaton vándorol keresztül
állhatatlanul a test minden részén át. Legfőképp azonban melancholikus
ködbe borítja a lelket, oly módon, hogy a beteg csaknem minden
betegséget, amiről csak hall, magán érezni vél. Semmiről sem beszél
tehát szívesebben, mint bajairól, szeret orvosi könyveket olvasni,
mindenütt a saját esetét találja meg, társaságban néha észrevétlenül jó
kedvre is derül és olyankor sokat nevet, jól eszik és külsőleg
rendszerint az egészséges ember benyomását kelti. Ha belső képzelődése
előtör, úgy képei gyakran oly erősekké és tartósakká válnak, hogy
kifárasztják. Ha valami nevetséges dolog fordul meg agyában (bár ő maga
is felismeri, hogy csupán képzeletének a képe az), ha e bogara illetlen
nevetésre ingerli mások jelenlétében, anélkül, hogy annak okát adná,
vagy ha mindenféle sötét gondolat erőszakos hajlamot kelt fel benne
arra, hogy valami gonoszságot kövessen el, amelynek kitörésétől ő maga
is fél, és ami mindamellett sohasem válik tetté: akkor állapota sok
tekintetben hasonlít az őrültséghez, de nem veszélyes. A baj nem mélyen
gyökerező és amennyiben a lélekre vonatkozik, rendszerint magától vagy
némi gyógyszer után elmulik.
Az a gyöngeség, hogy beteges, határozott tárgy nélküli érzelmeinknek
általában gyáván átengedjük magunkat, anélkül, hogy megkísérelnők, hogy
értelmünkkel úrrá legyünk felettük, a _búskomorság_ vagy hipochondria,
melynek nem is felel meg a test határozott helyi megbetegedése és a
képzelőerő szülötte és ezért _költöttnek_ is nevezhetnők – ahol a
szenvedő minden betegséget, amiről könyvekben olvas, magán észrevenni
vél – egyenes ellentétben áll lelkünk azon képességével, hogy beteges
érzelmei felett úrrá legyen, ugyanis oly csüggedés az, amely oly bajok
felett tépelődik, amelyek _esetleg_ érhetik az embert, anélkül, hogy ha
jönnének, ezzel ellenállhatna; az őrület egy faja ez, amely persze
valamely kórokozó dolgon alapul, amit azonban nem érez meg az illető
közvetlenül, mint az érzékekre hatót, hanem mint bekövetkezendő bajt
tükröz a költői képzelőerő, ahol az önkínzó (heautontimorumenosz),
ahelyett, hogy megemberelné magát, hiába fordul az orvos segítségéhez:
mert csak maga mentheti meg magát gondolkodásának egészségtana
segítségével a kínzó képzetektől, amelyek önkéntelenül felbukkannak
benne, ama bajokról, amelyek ellen pedig, ha tényleg bekövetkeznének,
semmit sem tehetne. Attól, aki e betegségben szenved és ameddig szenved,
nem követelhető, hogy beteges érzelmei felett pusztán akaratával
uralkodjon. Mert, ha erre képes volna, nem volna búskomor. Értelmes
ember azonban _nem enged_ ily búskomorságot kifejlődni: hanem, ha
aggodalom szállja meg, amely szeszélylyé, azaz mindenféle képzelt bajjá
akar fajulni, úgy azt kérdi magától, hogy van-e annak valami alapja? Ha
nem talál olyasmit, ami ezen aggódás alapos oka lehet, vagy ha belátja,
hogy ha volna is tényleg ilyen, mégse tehet semmitsem, hogy annak
hatását kikerülje, akkor benső érzelmének e követelése felett napirendre
tér, azaz szorongó érzését (amely aztán nem terjed tovább) hagyja ott,
ahol van (mintha semmi köze sem volna ahhoz) és figyelmét foglalkozására
irányítja. És mivel életünknek jobban örülünk azáltal, amit annak szabad
használatában _cselekszünk_, mint azáltal, amit _élvezünk_, úgy tehát az
életérzés egy más faját állíthatjuk szembe azokkal a gátlásokkal,
amelyek csak a testre vonatkoznak.
_Soká_, vagy _gyakran aludni_ persze ugyanannyi megtakarítása ama
viszontagságoknak, amiket az élet általában ébrenlétben kikerülhetlen
ránk zúdít, de elég csodálatos, hogy az emberek hosszú életet kívánnak
maguknak, hogy azt nagyobbrészt átaludják.
A közölt részek forrásai:
1. _Kants gesammelte Schriften_, herausgegeben von der Kgl. preussischen
Akademie der Wissenschaften, Bd. I–VII und X–XII (soweit erschienen).
2. _Kants sämtliche Werke_, in chronologischer Reihenfolge herausgegeben
von E. Hartenstein.
3. _Kants Reflexionen_, herausgegeben von B. Erdmann.
4. _Lose Blätter_ aus Kants nachlass von Reicke.
5. «_Ein ungedrucktes Werk von Kant aus seinen letzten Lebensjahren_»,
veröffentlicht von Reicke in der «Altpreussischen Monatsschrift»,
XIX–XXI. Bd.
6. _Ansichten aus Immanuel Kants Leben_ von Rink.
7. «_Der Humor Kants_» von D. Minden.
8. «_Kantiana_» von Reicke.