kikerülhetlen viszály forogna fenn, úgy nem ismerek más kiegyezést, mint
a következőt: ha a bibliai teológus abba fogja hagyni az észelvekre való
hivatkozást, úgy a filozófiai teológus is fel fog hagyni azzal, hogy
állításai megerősítésére felhasználja a bibliát. De nagyon kételkedem
abban, hogy az előbbi ebbe az egyezménybe belemenne-e.
Ami a raczionális bibliamagyarázat állítólagos misztikáját illeti, ha a
filozófia az Irás helyeiben erkölcsi értelmet derít ki, sőt még ha azt a
szövegbe belemagyarázza is, úgy éppen ez az egyedüli módja annak, hogy a
misztikát (pl. egy Swedenborgét) távoltartsuk. Mert a képzelet a vallás
dolgaiban kikerülhetetlenül szertelenné válik, ha az érzékfelettit
(amelyet minden vallásban gondolkodnunk kell) nem köti az észnek
határozott fogalmaihoz, aminők az erkölcsi fogalmak és ez a benső
sugallatok illuminatizmusához vezet, amely sugallatból mindenkinek
megvan a sajátja és akkor nincs már az igazságnak nyilvános próbaköve.
A lélektelen _ortodoxizmus_ és az észölő _miszticzizmus_ között áll a
bibliai hit, amint az az ész segélyével önmagunkból kifejthető, a minden
emberi szív alapos javulására isteni erővel ható és a szíveket általános
(bár láthatatlan) egyházba egyesítő, a gyakorlati ész kriticizmusán
alapuló igaz hit.
Álegyház – papság.
Minden egyházi vallásnak, amennyiben puszta rendeletszerű
vallástételeket lényeges hittételeknek ad ki, van bizonyos _vegyüléke a
pogánysággal;_ mert ez abban áll, hogy a hit külsőségeit (a
lényegtelent) lényegesnek állítja. Ez a vegyülés fokonként annyira
terjedhet, hogy ennek folytán az egész hit puszta egyházi vallássá
változhat át, amely szokásokat törvények gyanánt ad ki és aztán tiszta
pogánysággá válik, amely csúfnév ellen nem használ, ha azt mondják, hogy
hisz ama tanok isteni kinyilatkoztatáson alapulnak; mert nem ama
rendeletszerű tanok és egyházi kötelességek maguk, hanem a nékik adott
feltétlen érték (hogy azok nem csupán a hit előmozdítói, hanem annak
részei, ámbár nincs benső erkölcsi tartalmuk) az oka annak, hogy a
vallás e módját joggal a pogányság nevével illetjük. Azt az egyházi
tekintélyt, amely az ily vallás szerint mondja ki az üdvözülést vagy
elkárhozást, papságnak nevezhetjük, amely dísznév alól az úgynevezett
protestánsok sem vétetnek ki, ha vallástanuk lényegét oly tételekben és
szolgálatokban látják, amelyekről semmitsem tud az ész, és amelyek
vallására és követésére a legrosszabb, a leghaszontalanabb ember ép oly
fokban képes, mint a legjobb ember: ha ama tételekre azon erények még
oly nagy tömegét is akasztják, amelyek azoknak a csodálatos erejéből
fakadnának (tehát saját gyökerük nincs).
Ha a jog gyakorlói (ügyvédek vagy jogügyi hivatalnokok), akik
ügyfelüknek rosz tanácsot adtak és ennek folytán megkárosították, mégsem
vállalják ezért a felelősséget («ob consilium nemo tenetur»), úgy azzal
szemben a teológia üzletemberei (hitszónokok és lelkészek) meggondolás
nélkül vállalják el ezt és jótállnak azért, tudniillik szavaikkal, hogy
a túlvilági életben mindenki aszerint fog megítéltetni, amint végzett e
világon; ámbár ha felszólítanák őket, hogy formálisan jelentsék ki, hogy
lelki üdvösségükkel mernek-e jótállani mindannak az igazságáért, a mit
ők a biblia tekintélyére alapítani akarnak, akkor valószínűleg
mentegetőznének. Mindamellett a nép ezen tanítóinak elvi természetében
rejlik, hogy állításaik helyességét semmiesetre se engedjék kétségbe
vonatni, amit persze annál biztosabban tehetnek, mivel ez életben nem
kell félniök, hogy a tapasztalat leczáfolja őket.
Ugyanaz az ember, aki oly vakmerő, hogy azt mondja: aki ezt vagy amazt a
történeti tant nem hiszi, mint értékes igazságot, _az átkozott_, annak
azt is kellene mondania: ha az, amit én most nektek elmondok, nem igaz,
_úgy én legyek átkozott!_ Ha volna valaki, aki ily rettentő kijelentést
tehetne, úgy azt tanácsolnám, hogy azzal szemben a hadzsi-ra vonatkozó
perzsa közmondáshoz tartsuk magunkat: ha valaki egyszer (mint zarándok)
Mekkában volt, úgy költözz ki azon házból, amelyben veled együtt lakik;
ha kétszer volt ott, úgy költözz ki abból az utczából, ahol az lakik; ha
azonban háromszor volt ott, úgy hagyd el azt a várost, vagy éppenséggel
azt az országot, ahol ő tartózkodik.
A papok által kifejtendő egyházi szolgálatnak abban kell állnia, hogy az
egyházi tanok és rendeletek mindenkor végczéljukra, a tiszta morál
vallására irányuljanak. Ezzel ellentétben az egyház oly szolgáit, akik
arra egyáltalán nincsenek tekintettel, sőt az afelé való folytonos
közeledés elvét kárhozatosnak, de az egyházi vallás történeti és
rendeleti részéhez való ragaszkodást üdvözítőnek mondják, azokat joggal
vádolhatjuk, hogy eltorzítják az egyházat, vagy (amit ezalatt értünk) a
jó elvének uralma alatt álló erkölcsi közügyet.
A papok gyakran jósolgatják a vallás teljes hanyatlását és az
antikrisztus közeli megjelenését, mialatt ők éppen azt teszik, ami
szükséges annak az előkészítéséhez: amennyiben ugyanis nem azzal
törődnek, hogy híveiknek erkölcsi elveket véssenek szívükbe, amelyek
egyenest a megjavulás felé vezetnek, hanem egyházi szolgálatokat és a
történeti vallást teszik lényeges kötelességükké, amelyek a megjavulást
közvetve eredményezzék, amiből eredhet ugyan oly mechanikus
egyértelműség, aminő a polgári alkotmányban van, de nem a morális
érzületben; de azután panaszkodnak a vallástalanság miatt, amelyet ők
maguk idéztek elő, amit tehát különös jövendőmondó tehetség nélkül is
előre hirdethettek.
Krisztus hasonlatában a _szűk kapu_ és a keskeny út, amely az élethez
vezet, az erkölcsös életmód; a _tág kapu_ és a széles út, amelyen sokan
vándorolnak, az _egyház_. Nem mintha rajta és tételein mulna, hogy
emberek elpusztulnak, hanem azon múlik, hogy a _templomba járást_ és az
egyház rendeleteinek megtartását és czeremóniái elvégzését tekintik
annak a módnak, ahogy Isten akarja, hogy őt tulajdonképp szolgálják.
Mily hatalmat nem akar magához ragadni az, aki pusztán csak pap?
A papságban mindenkor megvan a hajlandóság arra, hogy tiszta tanító
osztályból uralkodó osztálylyá alakuljon át.
Históriai vallás – zsidóság és kereszténység.
A lelkiismeretet terhelő összes hittételek, amelyek igazságába vetett
hitet az üdvözülés föltételévé teszik, csak a történet hagyományai.
A pusztán történetileg hagyományozott tételbe vetett hit éppen ezért
halott.
Mért keveredjünk egy történeti elbeszélés miatt, amit mindig a maga
helyén kéne hagynunk (az erkölcsi tekintetben közömbös dolgok között),
oly sok tudós vizsgálódásba és viszályok közé, ha vallásról van szó,
amihez a hit gyakorlati tekintetben már magában véve kielégítő?
Az ószövetség történetének oly magyarázata, hogy az előképe annak, ami
az újban történt, ez judaizmus, ami, ha tévesen a hittételek
alkatrészévé vétetik fel azt a sóhajt csalhatja ajkunkra: nunc istae
reliquiae nos exercent. (Cicero.)
A zsidó vallás nem áll lényeges összeköttetésben, azaz fogalmak szerinti
egységben a kereszténnyel, ámbár közvetlenül megelőzte azt és egyháza
alapításához megadta a fizikai alkalmat.
Krisztus tanításában a leglényegesebb és a legkitünőbb éppen az: hogy
minden vallás szummáját abba helyezte, hogy teljes erőnkkel becsületesek
legyünk azon hitben, azaz feltétlen bizalomban, hogy Isten akkor a többi
jót, amit nem érhetünk el tehetségünkkel, ki fogja egészíteni. E
hittétel megtilt minden követelést, hogy azt a módot, ahogy ezt Isten
teszi, megismerni akarjuk, hasonlókép megtiltja azt a vakmerőséget, hogy
saját elbizakodottságunk határozza meg azt az eszközt, amely
bölcseségének a legmegfelelőbb, megtilt minden használatos
istentiszteleti előírásszerinti kegyhajhászást és mindabból a végtelen
vallási őrjöngésből, amire az emberek minden időben hajlammal bírnak,
nem hagy meg semmi mást, mint azt az általános és határozatlan bizalmat,
hogy mi abban a jóban, bármily módon is részesedni fogunk, hacsak,
amennyiben az tőlünk függ, magatartásunkkal nem válunk arra méltatlanná.
Én az evangéliumban nem hitemnek az alapját keresem, hanem annak a
megerősítését.
Hogy Krisztusnak volt hite és hogy azt tanította, az világos, de nem az,
hogy ő maga akart lenni a hitnek tárgya.
Én megkülönböztetem Krisztus _tanait_ attól a _hagyománytól_, amely
Krisztus tanairól ránk maradt és hogy amazt tisztán megkapjam, először
is a morális tanítást igyekszem elkülönítve kivonni minden
újtestamentomi tételből. Ez bizonyára az evangélium alaptana, a többi
csak annak a segédtétele lehet, mert az utóbbi csak azt mondja: hogy mit
tett Isten, hogy gyarlóságunknak az előtte való igazolásban segítségére
jöjjön, az előbbi azonban azt mondja, hogy mit kell tennünk, hogy
minderre méltók legyünk. Ha nem is ismerjük azt a titkot, hogy mit tesz
Isten a maga részéről, de hacsak megvagyunk győződve arról: hogy Isten
törvénye szentségénél és a mi szívünk leküzdhetlen gonoszságánál fogva
végzéseinek mélységeiben szükségkép hiányosságunk valami kiegészítését
rejti, amiben mi alázatosan megbízhatunk, ha mi csak annyit teszünk, ami
erőnkből telik, hogy arra méltatlanok ne legyünk; úgy azt, ami ránk
vonatkozik, eléggé ismerjük, akárminő is az a mód, ahogy az isteni jóság
segít rajtunk. És éppen abban: hogy Istenbe helyezett bizalmunk
feltétlen, azaz, hogy nem kívánjuk tudni a módját annak, hogy hogyan
fogja Ő e munkát végrehajtani és még inkább, hogy nem vagyunk oly
vakmerőek, hogy némely hagyományra alapítva lelki üdvösségünkre
esküdjünk, hogy az úgy és nem máskép fog megtörténni, éppen abban áll az
a morális hit, amelyet az evangéliumban találtam, ha a tények és a
kinyilatkoztatott titkok keverékében felkutattam a tiszta tanítást, ami
alap gyanánt szolgál. Lehetséges, hogy annak idejében csodák és
kinyilatkoztatott titkok szükségesek voltak ahhoz, hogy oly tiszta
vallást, amely minden rendeletet a világon érvényen kívül helyezett,
azon ellenállás folytán, amelylyel a zsidóság részéről találkozott,
először bevezessenek és a nagy tömegben elterjesszenek. Ehhez sok
argumentum kat’-antrópon volt szükséges, aminek azon időben nagy értéke
volt. De ha egyszer az erkölcsös életmód tana és a hitben az érzület
tisztaságának tana (hogy Isten a többit, ami fogyatékosságunk folytán
hiányzik úgynevezett istentiszteleti folyamodás nélkül, amiben állt
minden időben a vallásos őrjöngés, olymódon, melyet ismernünk nem is
szükséges, már ki fogja pótolni), mint a világon az egyedüli vallás,
amelyben az embernek valódi üdve rejlik, ha az egyszer eléggé el lesz
terjedve, úgy, hogy a világon fennmaradhat, akkor az állványnak el kell
esnie, ha már áll az épület. Tisztelem az evangélisták és apostolok
hagyományait és alázatosan bízom a kiengesztelés azon eszközében,
amelyről nékünk történeti hagyományunk van, vagy bízom valami másban is,
amit Isten titkos végzéseibe rejtett; mert a legkevésbbé sem válok
azáltal jobb emberré, ha azt az eszközt meghatározhatom, mert az csak
arra vonatkozik, amit Isten tesz, én azonban nem lehetek oly vakmerő,
hogy Isten előtt ezt egészen döntő módon meghatározzam, mint a valódi
eszközt, amelytől egyedül várom üdvöm és hogy úgyszólván arra tegyem fel
lelki üdvösségem; mert azok csak hagyományok. Nem vagyok elég közel azon
időhöz, amelyből erednek, hogy ily veszélyes és vakmerő elhatározásra
szánjam magam. Ezenfelül, ha egész biztosan is tudnám, az sem tenne a
legkevésbbé sem méltóbbá azon jóra: hogy vallom, fogadom és lelkem vele
megtöltöm, bár némely kedély számára segédeszköz lehet, hanem nem marad
számomra más hátra, hogy ez isteni segítő erőben részesedjem, mint az,
hogy Istentől kapott természetes erőmet úgy használjam, hogy ezen
segítségre ne váljak méltatlanná, vagy ha jobban tetszik, ne váljak
képtelenné.
Ujtestamentomi rendelés alatt értek mindent, amiről csak történeti
hagyomány útján szerezhetünk tudomást és amit mégis a vallásban, vagy az
egyházi szolgálatban megparancsolnak mint az üdvösség feltételét. A
morális vallás alatt értem az isteni segítségbe vetett feltétlen
bizalmat mindazon jóra vonatkozólag, amit elérni legbecsületesebb
fáradozásunk mellett sincs hatalmunkban. A morális vallás helyességéről
és szükségességéről, ha egyszer bevezették abba, történeti segédeszközök
nélkül mindenki önmagától meggyőződhet, ámbár ily bevezetés nélkül nem
jött volna magától rá. Most pedig nyíltan bevallom: hogy ami a történeti
részét illeti, újtestamentomi iratainkat sohasem emelhetjük a tekintély
oly fokára, hogy annak minden sorába határtalan bizodalmat vetni
merészelhetnénk és ezáltal az egyedül szükségképire, tudniillik az
evangélium morális vallására irányuló figyelmet gyöngíteni
merészelhetnők; amely morális vallásnak a kíválósága éppen abban áll,
hogy minden igyekezetünket érzületünk tisztaságára és a becsületes élet
lelkiismeretességére vonja össze; de oly módon, hogy a szent törvény
mindenkor szemünk előtt lebegjen és az isteni akarattól való minden, még
legkisebb eltérést is mint a kérlelhetlen és igazságos bíró által
elítélt dolgot tartson folytonosan elénk, ahol azonban semmit sem
segíthetnek e hitvallások, szent nevekhez való fohászkodások vagy
istentiszteleti szolgálatok elvégzése, de mégis megadatik a vigasztaló
remény, hogy ha az előttünk ismeretlen és titkos isteni segítségben való
bizodalomban oly sok jót teszünk, amennyi csak erőnkből telik, akkor mi
bármiféle kultusz érdemes munkája nélkül is azon kiegészítésben
részesedni fogunk. Nagyon szembetűnik: hogy az apostolok az
evangéliumnak azt a segédtanát az alaptana fölé helyezték és ami talán
tényleg Isten részéről _üdvünk alapja_, annak elébehelyezték _az
üdvözülésünkhez szükséges vallásos alapot_ és ahelyett, hogy a szent
tanítónak morális hittanát dicsőitették volna, mint lényegest, magának a
tanítónak tiszteletét és a hízelgés által való kegyhajhászás egy módját
és az ő magasztalását, ami ellen pedig ő oly nyomatékkal és oly gyakran
beszélt, azt dícsérték fel. De ez a módszer azon időhöz (amelynek
számára a későbbire való tekintet nélkül írtak ők) jobban illett, mint a
mi időnkhöz, amelyben régi csodákkal újakat, zsidó szabványokkal
keresztényeket kellett szembe helyezni.
CSELEKEDET. MORÁL – JOG.
A morál alapja.
Nincs talán magasztosabb hely a zsidók törvénykönyvében, mint az a
parancs, hogy: ne csinálj magadnak faragott képet, sem valami képet
arról, ami az égen, vagy a földön, vagy a föld alatt van. Csak ez a
parancs magyarázhatja meg azt a rajongást, amelyet a zsidó nép erkölcsös
korában vallása iránt érzett, ha más néppel hasonlította össze magát,
vagy azt a büszkeséget, ami a mohamedánt eltölti. Ugyanaz áll a morális
törvény felfogására és a bennünk lévő morális hajlamra is. Egészen téves
aggodalom, hogy ha mindattól megfosztjuk azt, ami az érzékek számára
kívánatossá tenné, hogy akkor nem járna vele más, mint hideg, élettelen
helyeslés és nem volna mozgató ereje vagy megindító hatása. Éppen
fordítva van; mert ott, ahol az érzékek már semmitsem látnak maguk előtt
és mégis megmarad ez erkölcsiség félre nem ismerhető és kiolthatatlan
eszméje, ott inkább arra volna szükség, hogy a határtalan képzelőerő
szárnyalását mérsékeljük, hogy ne emelkedjék az rajongássá, mintsem,
hogy ezen eszmék erőtlenségétől való félelemből képekben és gyermekes
szerekben keressünk számára segítséget.
A kötelesség tiszteletreméltóságának semmi köze az élet élvezetéhez;
néki megvan a maga sajátlagos törvénye, a maga sajátlagos ítélkezése is
és ha a kettőt mégannyira is össze akarnók rázni, hogy összekeverve
mintegy orvosság gyanánt adjuk be a beteg léleknek, mégis csakhamar
maguktól elválnak azok egymástól és ha az nem történik meg, akkor az
első rész egyáltalán nincs hatással, ha pedig emellett a fizikai élet
némi erőt nyerne is, a morális élet menthetetlenül elpusztulna.
Nem találta-e néha minden, még középszerűen becsületes ember is, hogy
egy különben ártatlan hazugságot, amely által vagy magát menthette volna
ki kellemetlen helyzetből, vagy érdemes barátjának használhatott volna,
pusztán azért nem követett el, hogy ne kelljen saját magát titokban
megvetnie? Nem tartja-e fönn a becsületes embert az élet legnagyobb
szerencsétlenségében, amit kikerülhetett volna, ha csak a kötelesség
teljesítést elmulaszthatta volna, az a tudat, hogy ő az emberiség
méltóságát az ő személyében megtartotta és megtisztelte, hogy nem kell
önmaga előtt szégyenkeznie és hogy nincs oka az önvizsgálat belső
tekintetét félnie? Ez a vígasz nem boldogság, a legkisebb része sem
annak. Mert senkisem fog magának ily alkalmat kívánni, talán még az
életet sem ily körülmények között. De ő él és nem tűrheti el, hogy saját
szemei előtt az életre méltatlan legyen. Ez a benső megnyugvás tehát
csupán negativ mindarra vonatkozólag, ami az életet kellemessé teheti;
vagyis ez azon veszély elhárítása, hogy személyi értéke sülyedjen, ha
már állapota értékét teljesen feladta. Ez valami egészen másnak, mint az
élet becsülésének a hatása, amihez hasonlítva és amivel szembeállítva az
életnek minden kellemességével együtt semmi értéke sincs.
Az egyszerűség mintegy a természet stílusa a fenségesben és így az
erkölcsiség stílusa is, amely második (érzékfeletti) természet, amelynek
csupán törvényeit ismerjük, anélkül, hogy szemlélettel elérhetnők azt az
érzékfölötti tehetséget önmagunkban, ami e törvényhozás alapját
tartalmazza.
Alaposabb megfontolásnál azt találjuk, hogy bármily szeretetreméltó is a
részvét tulajdonsága, mégsem bír az erény méltóságával. Egy szenvedő
gyermek, egy szerencsétlen és kedves nő szívünket bánattal fogja
eltölteni, míg ugyanakkor egy nagy csata híre hidegen hagy bennünket,
amelyben, amint az könnyen kitalálható, az emberi nem egy nagy részének
kegyetlen bajban ártatlanul kell elpusztulnia. Nem egy fejedelem, aki
tekintetét elfordította egyetlen szerencsétlen személy miatti bánat
folytán, mindamellett gyakran hiú októl indíttatva ugyanakkor háborúra
adott parancsot. Nincs itt semmiféle arány a hatásban, hogy lehet tehát
azt mondani, hogy az általános emberszeretet az ok?
Ha írva van, hogy: _szeresd_ felebarátod, mint tenmagad, úgy az nem azt
jelenti, hogy: közvetlenül (először is) szeress és e szeretet
segítségével (azután) tégy jót, hanem: _tégy_ felebarátoddal _jót_, és e
jótett emberszeretetet fog benned kelteni!
Lehetetlen, hogy keblünk minden ember sorsáért gyengédségtől dagadjon és
minden idegen bajnál bánatban ússzon, mert akkor az erényes ember,
miután folyton résztvevő könnyekben olvadozna, mint Herakleitosz,
mindezen jószívűsége mellett sem lenne semmi egyéb, mint lágyszívű
semmittevő.
A gyengéd meghatottság, ha szenvedélylyé fokozódik, semmit sem ér; az
arra való hajlamot _érzelgésnek_ nevezzük. Résztvevő fájdalom, mely
vigasztalhatlan, vagy ha abba, ha költött bajokra vonatkozik, a képzelet
segélyével egész a csalódásig, mintha valódiak volnának, szándékosan
belemerülünk, puha, de egyúttal gyenge lélekre vall (és azzá tesz),
amely szép oldaláról mutatkozik és képzelgőnek ugyan nevezhető, de még
csak lelkesedőnek sem mondható. Regények, siralmas színdarabok, izetlen
erkölcsszabályok, amelyek (ámbár tévesen) úgynevezett nemes érzülettel
játszadoznak, valójában pedig a szívet fonnyadtá és a kötelesség szigorú
parancsa iránt érzéketlenné, személyünkben az emberiség méltóságának
tiszteletére és az emberi jog tiszteletére (ami egész más, mint a
boldogság) és egyáltalán minden szilárd elvre képtelenné teszik, azzal
sem egyeztethetők össze, ami a széphez tartozik, még kevésbé pedig
azzal, amit a lélek magasztosságához sorozhatunk.
A sok feldícsérgetése a jószívűségnek, amely pedig nem sokkal többet
eredményez, mint jó kívánságokat, regényes paradicsom stb.
megakadályozza a lelket abban, hogy jellemessé váljon. De a legnagyobb
pontosság annak a megkülönböztetésében, ami az emberek jogához tartozik,
és a legnagyobb lelkiismeretesség annak a követésében alkotja a
jellemet, ez az embert nem lágyítja el, hanem derékké teszi és
cselekvést eredményez.
«A kellemről és a méltóságról» írott mesteri értekezésében Schiller
professzor úr helyteleníti a kötelességről való felfogásomat a morálban,
mintha az kartauzi-szerű kedélyhangulatot eredményezne; de miután a
legfontosabb elvekben egyetértünk, ebben sem állapíthatók meg
egyenetlenséget közöttünk, hacsak megérthetjük egymást. Szívesen
bevallom, hogy: én a _kötelesség fogalmának_ éppen méltósága miatt nem
tulajdoníthatok _kellemet_. Mert az feltétlen kényszert tartalmaz,
amivel a kellem éppen ellentétben áll. A törvény fensége (mint a
Szinai-hegyi) mély tiszteletet kelt (nem félelmet, mely visszarettent,
de bájt sem, mely bizalmaskodásra hív), ami az alattvalónak parancsolója
iránti _hódolatát_, ez esetben azonban, mivel önmagunknak parancsolunk,
az önmagunk meghatározásának _fensége fölötti érzést_ eredményezi, ami
jobban elragad, mint bármily szép. De az _erény_, azaz a
kötelességteljesítés szilárdan alapozott készsége, következményeiben
_jótékony_ is, többet képes tenni, mint bármi más a világon, akár a
természet, akár a művészet; és az emberiség pompás képe, ily alakban
felállítva, nem engedi a grácziák kíséretét, akik, ha már pusztán
kötelességről van szó, tiszteletteljes távolban tartják magukat. De ha
azokra a kellemes következményekre nézünk, amelyeket az erény, ha
mindenütt bebocsátanák, a világon elterjesztene, akkor a morális ész (a
képzelőerő segélyével) az érzékiséget vonja bele a játékba. Csak a
szörnyetegek legyőzése után válik Herkulesz _múzsakedvelővé_, de a
munkájától ama jó testvérek visszariadtak. Vénusz Uránia eme kísérőnői
buja nők Vénusz Dione kíséretében, ha a kötelességteljesítés dolgába
avatkoznak és annak az indítékát akarják megadni.
Ha azt kérdik, hogy minő az _erény esztétikai_ minősége, mintegy
_temperamentuma_, bátor-e és egyúttal _vidám_, vagy aggódó-e és levert?
Itt aligha van szükség válaszra. Az utóbbi rabszolgai hangulat sohasem
lehetséges a törvény rejtett _gyűlölete_ nélkül és a vidám
kötelesség-_teljesítés_ (nem a kényelmes _elismerése_ annak) a morális
érzület valódiságának a jele; így van ez még a _jámborságnál_ is, ami
nem a töredelmes bűnös önkínzásában áll (ami nagyon kétértelmű és
rendszerint csak belső szemrehányás azért, hogy az okosság szabályai
ellen vétettünk), hanem abban a szilárd feltevésben, hogy jövőre jobban
cselekszünk, és ennek, a jó előmenetel által fellelkesítve, vidám
hangulatot kell előidéznie, ami nélkül sohase lehetünk biztosak afelől,
hogy a jót _meg is szerettük-e_, azaz felvettük-e elveink közé. Csak
vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban.