szava hallatára, ha benne oly hajlamok ébredeznek, amelyek az azzal
szemben való engedetlenségre csábítják. Meg van győződve arról, hogy ha
az utóbbiak mind egyesülve össze is esküsznek a kötelességteljesítés
ellen, a törvény fenségének, melyet saját esze ír elő, mégis feltétlenül
mindazokat felül kell múlnia és akarata ennélfogva képes is arra. Magam
elé állítom az embert, amint önmagától kérdezi: mi az bennem, ami azt
eredményezi, hogy hajlamaim legbensőbb csábításait és minden
természetemből eredő kívánságot feláldozhatok egy törvénynek, amely
nekem nem igér előnyt kárpótlásul, és nem fenyeget veszteséggel, ha
megszegem; amelyet annál bensőbben tisztelek, minél szigorúbban
parancsol és minél kevesebbet igér azért? E kérdés felizgatja az egész
lelket az emberiség belső természetének nagysága és fensége fölötti
csodálkozás által és egyúttal azon titok áthatolhatlansága által,
amelyet eltakar (mert az a felelet, hogy ez a _szabadság_, tautológia
volna, mert éppen ez a titok). Nem telhetünk be azzal, hogy erre
irányítsuk tekintetünket és csodáljunk magunkban egy oly hatalmat, amely
a természet semmiféle hatalmának sem enged.
Itt van az, amire Archimedesnek szüksége volt, de amit nem talált: oly
szilárd pont, amelyre támaszthatja az ész az emelőjét és pedig anélkül,
hogy akár a jelen, akár a túlvilágra támaszkodna, hanem csupán saját, a
szabadságról való eszméjére, amely a megingathatlan morális törvény
által szilárd alapként van előtte, hogy az emberi akaratot, az egész
természet ellenállása esetében is, alapelvei segélyével megindítsa. Ez
az a titok, amely csupán az értelem fogalmainak lassú kifejlődése után
és gondosan vizsgált alapelvek segélyével, tehát csak munka által válik
_érezhetővé_.
Két dolog tölti el a kedélyt mindig új és növekvő csodálattal és
tisztelettel, minél gyakrabban és huzamosabban foglalkozik velük a
gondolkodás: _a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem_.
Mindkettőt csak homályba burkolva, vagy a szertelenben, látkörömön túl
kutathatom és csak gyaníthatom; mégis magam előtt látom és közvetlenül a
saját létem tudatával kötöm őket egybe. Az első azon a helyen kezdődik,
amelyet a külső érzéki világban elfoglalok és a kapcsolatot, amelyben
vagyok, kibővíti a beláthatlan nagyságig a világokra halmozott
világokkal és rendszerek rendszereivel és ezenfelül még határtalan
időkig periodikus mozgásaik kezdete és tartama által. A második
láthatatlan énemnél kezdődik, egyéniségemnél és oly világba állít, amely
valóban végtelen, de amelyet csak az ész képes észrevenni és amelylyel
(azáltal azonban mindama látható világokkal is) magamat nem, mint ott
pusztán véletlen, hanem egyetemes és szükségképi kapcsolatban állónak
ismerem fel. Az első, a világok számtalan sokaságának látványa mintegy
megsemmisíti fontosságomat, mint egy _az állatok sorába tartozó
teremtményét_, amelynek azt az anyagot, amelyből keletkezett a bolygónak
(a világegyetem egy puszta pontjának) vissza kell adnia, miután rövid
időre (nem tudjuk mi módon) életerővel volt felruházva. A második
ellenben egyéniségem által végtelenül emeli értékemet, mint
_intelligencziáét_, amelyben az erkölcsi törvény nékem az
állatiasságtól, sőt az egész érzéki világtól független életet mutat,
legalább is amennyire következtethetek létemnek e törvény által való
czélszerű meghatározásából, amely törvény nincs ezen élet feltételei és
határai által korlátozva, hanem a végtelenbe terjed.
Kötelesség! te fenséges nagy név, amely nem tartalmazol semmi kedvest,
ami behízelgővé tenne, hanem alárendelést követelsz, de nem is
fenyegetsz semmivel, ami a kedélyben természetes ellenszenvet idézne föl
és ijesztene, hogy megindítsd az akaratot, hanem csupán törvényt
állítasz fel, amely magától talál a kedélybe bebocsátást és mégis az
akarat ellenére tiszteletet szerez magának (ha nem is mindig követést),
amely előtt minden hajlam elnémul, bárha titkon ellened működnek is: hol
van hozzád méltó eredeted és hol található nemes származásod gyökere,
amely a hajlamokkal való minden rokonságot büszkén kizár és amely tőről
való eredet azon értéknek elengedhetlen feltétele, amely értéket egyedül
az ember adhat önmagának?
Nem lehet jelentéktelen az, ami az embert saját magán (mint az érzéki
világ egy részén) felül emeli, ami őt a dolgok oly rendjébe köti,
amelyet csupán az ész gondolhat ki és amely egyúttal tartalmazza az
egész érzéki világot is és vele az embernek tapasztalatilag
meghatározható létét az időben és czéljainak egészét (ami egyedül méltó
oly feltétlen törvényekhez, aminők az erkölcsiek). Nem más az, mint az
_egyéniség_, azaz az egész természet mechanizmusától való függetlenség
és szabadság, ami egyúttal oly lény tulajdonsága, amely sajátságos,
tulajdon esze által adott, tisztán morális törvényeknek van alávetve,
oly egyén tehát az, amely, amennyiben az érzéki világhoz tartozik, saját
egyéniségének van alárendelve, de egyéniségével egyúttal az
intelligibilis világhoz is tartozik; nem csodálható tehát, hogy az
embernek, mint mindakét világhoz tartozó lénynek, saját lényét, második
és legfőbb rendeltetésére való tekintettel csak tisztelettel kell
tekintenie és rendeltetése törvényei iránt a legfőbb hódolatot kell
tanúsítania.
A morálról.
Az erény a küzdelemben tanúsított morális érzület.
Az erény valódi ereje abban áll, hogy a kedélyt _nyugalommal_ rábírja
arra, hogy megfontolt és szilárd elhatározás folytán a törvényét
betartsa. Ez az erkölcsi életben az _egészséges_ állapot; a szenvedély
azonban, még ha a jó képzete is izgatta fel, pillanatnyilag fénylő
tünemény, amely bágyadtságot hagy hátra.
_Túlságosan_ erényesnek lenni, azaz túlságosan ragaszkodni a
kötelességéhez, az körülbelül annyit jelent, mint a kört túlságosan
kerekre, vagy az egyenes vonalat túlságosan egyenesre húzni.
Fantasztikusan erényesnek mondhatjuk azonban azt, aki nem ismer el
erkölcsileg _közömbös_ dolgokat és minden léptét, mint csapdákkal,
kötelességekkel hinti be és nem találja közömbösnek, hogy hússal vagy
hallal, sörrel vagy borral táplálkozom-e, ha válogathatok; oly
kicsinyeskedő tan volna ez, amelyet ha az erkölcstanba fölvennénk, annak
uralmát zsarnoksággá változtatná.
Az erény mindig _fejlődésben van_ és amellett mégis mindig _elülről
kezdődik_.
Hogy nem pusztán törvényes, hanem erkölcsi értelemben jó (Istennek
tetsző) emberré váljunk, ahhoz nem elég a lassú reform, amíg az elvek
alapja tisztességtelen marad, hanem az ember érzületében kiütő
forradalom szükséges; és új emberré csak az újjászületés egy módjával
válhatunk, a szív újjáalakításával és megváltoztatásával. Ha azonban
elveink alapja romlott, hogy lehetséges, hogy saját erőnkből létesítsük
ezt a forradalmat és önmagunktól jó emberré váljunk? És mégis a
kötelesség azt parancsolja, de nem parancsol az nékünk mást, mint ami
lehetséges. Ez nem egyeztethető meg máskép, mint azáltal, hogy
gondolkodásmódunkban a forradalom szükséges, érzéki hajlamainkban
azonban (amely amaz elé akadályokat gördít) lassú reform kell és
lehetséges is. Azaz: ha elveink legfőbb alapját, amely által gonoszak
voltunk, egyetlen megváltozhatatlan elhatározással megfordítjuk (és
ezzel új ember alakját öltjük fel): úgy elv és gondolkodásmód
tekintetében a jó iránti hajlammal bíró egyének vagyunk, de csupán
folytonos tevékenységben és alakulóban lévő jó emberek: azaz
remélhetjük, hogy azon elv tisztasága mellett, melyet akaratunk legfőbb
elvének fogadtunk el és annak szilárdsága mellett a rosztól a javulás
felé vezető folytonos _haladás_ jó, (bár keskeny) útján vagyunk. Ez
annak a számára, aki a szív intelligibilis alapjába (az akarat összes
elvébe) lát, akinek számára tehát a haladás e végtelensége egység, azaz
Isten számára ez annyi, mint ha valóban jó (néki tetsző) emberek
vagyunk; és annyiban tekinthetjük azt a változást forradalomnak; azonban
az emberek megítélése számára, akik magukat és elveik erősségét csak
aszerint becsülhetik, amennyire elnyerik az uralmat idővel az
érzékiségük felett, ez csak folytonos törekvés a javulásra, tehát a
roszra, mint ferde gondolkodásmódra való hajlam lassú reformjának
tekinthető.
Ebből az következik, hogy az emberek morális képzésének nem az erkölcsök
javításával, hanem a gondolkodásmód megváltoztatásával és a jellem
képzésével kell kezdődnie; bár rendszerint máskép járnak el és minden
bűn ellen külön küzdenek, de annak az általános gyökerét érintetlenül
hagyják.
Az erkölcsi önismeret minden emberi bölcseség kezdete.
Csak az önismeret poklán keresztül juthatunk istenünkhez.
A férfias erő nem abban nyilvánul, hogy kényszerítsük magunkat arra,
hogy mások igazságtalanságait eltűrjük, bár azokat elháríthatnók, hanem,
hogy a szükségképiség nehéz jármát elviseljük, hasonlóképp, hogy a
morális tanulás gyakorlatait kiálljuk, mint áldozatot a szabadság
számára, vagy azért, amit egyébként szeretünk. A szemtelenség tűrése
szerzetesi erény.
Ne legyetek az emberek szolgái; – ne hagyjátok megtorlatlanul, hogy
mások jogaitokat lábbal tiporják.
A szóban és viselkedésben való megkülönböztetett tiszteletnyilvánítás
még a nem uralkodóval szemben is, a polgári életben a reverenczia,
hajlongás, bók, a rangkülönbséget aggódó pontossággal feltüntető udvari
frázis, ami egészen más, mint az udvariasság, amely egymást egyenlően
tisztelők között is szükséges, a te, maga, ön, kegyed, a tekintetes,
nagyságos, méltóságos, kegyelmes czím (ohe, iam satis est!) a
megszólításban – nem bizonyítékai ezek az emberek közt elterjedt
csúszás-mászás hajlamának? Aki azonban féregként viselkedik, az aztán
nem panaszkodhat, hogy lábbal tapodnak rá.
Kinek lehet több oka arra, hogy vidám legyen, sőt hogy kötelességét
találja a vidám hangulatban és azt a maga számára szokottá tegye, mint
annak, aki tudja magáról, hogy szándékosan nem követ el bűnt és biztos
afelől, hogy abba szándékosan nem is eshet. A szerzetesi aszkézisnek
azonban, amely babonás félelemből vagy önmaga iránti tettetett utálatból
önkínzással és a hús keresztre feszítésével dolgozik, nem is czélja az
erény, hanem a bűntől való rajongó szabadulás és önmagának a
megbüntetése, ahelyett, hogy a bűnöket morális értelemben (azaz
javulásra való szándékkal) akarná _megbánni_ és így akarna _vezekelni_,
ami az önmaga által választott és magán végrehajtott büntetésnél
ellentmondás (mert a büntetést mindig másnak kell kimérnie) és nem is
eredményezheti az erényt kísérő vidámságot, hanem ellenkezőleg nem is
történhet meg az erény parancsa iránti titkos gyűlölet nélkül.
Valamit _megbánni_ és magára _pönitencziát_ kimérni (pl. bőjtölést) nem
egészségi, hanem jámborsági szempontból, két nagyon különböző,
morálisnak vélt dolog, amelyek közül az utóbbi, amely vidámság nélküli,
sötét és mogorva, magát az erényt gyűlöltté teszi és híveit elkergeti.
Az önfegyelmezés (diszcziplina) tehát csak a kísérő vidámság által
válhat érdemessé és példaadóvá.
Állam.
Az állam az emberek tömegének egyesülése a jog törvényeinek uralma
alatt.
Nem mondhatjuk: hogy az ember az államban a veleszületett külső
szabadság egy _részét_ valamely czélra feláldozta, hanem a vad, törvény
nélküli szabadságot teljesen elhagyta, hogy a szabadságát egyáltalában a
törvényes függésben, azaz a jogi állapotban ismét hiánytalanul
megtalálja, mert ez a függés az ő saját törvénytadó akaratából ered.
Minden állam három hatalmat tartalmaz, azaz az általános egyesült akarat
három személyben jut kifejezésre: az _uralkodó hatalom_ (szuverénitás) a
törvényhozóéban, a _végrehajtó hatalom_ a kormányzóéban (a törvény
megbízásánál fogva) és a _jogszolgáltató hatalom_ (mint mindenki
sajátjának törvényszerinti megítélése) a bíró személyében.
A három államhatalomról, méltóságukat tekintve, azt fogjuk mondani: a
törvényhozó akarata _kifogástalan_, a legfőbb parancsoló véghezviteli
képessége _ellenállhatatlan_, és a legfőbb bíró ítélete
_megváltozhatlan_.
A három államhatalom egyesülésében áll az _üdve_ az államnak (salus
reipublicae suprema lex est); ami alatt nem az állampolgárok _jóléte_ és
_boldogsága_ értendő; mert ez talán (mint Rousseau is állítja) a
természetes állapotban, vagy esetleg egy zsarnok kormány alatt is sokkal
kényelmesebben és kívánatosabban elérhető: hanem ez alatt értjük az
alkotmánynak a jogelvekkel való legnagyobb fokú megegyezésének
állapotát, amely felé való törekvésre bennünket az ész _kategorikus
imperativusz_ által kötelez.
Törvényhozó hatalom csak a nép egyesült akaratát illeti meg. Mivel
minden jognak belőle kell erednie, azért nem szabad, hogy törvénye
bárkivel szemben is jogtalanságot egyáltalán _képes_ legyen elkövetni.
Már pedig, ha valaki másra vonatkozólag bármiben rendelkezik, mindig
lehetséges, hogy azáltal jogtalanságot követ el az illetővel szemben, de
sohasem követ el azáltal jogtalanságot, ha magára vonatkozólag határoz
(mert: volenti non fit iniuria). Tehát csupán mindenkinek a megegyező és
egyesült akarata lehet, amennyiben minden egyes ember mindnyájukra
vonatkozólag és mindnyájan minden egyesre vonatkozólag ugyanazt
határozzák, tehát csak az általános egyesült népakarat lehet
törvényhozó.
Az az alkotmány, amelyben a következő elvek uralkodnak: először is a
társadalom tagjai (mint emberek) _szabadok_; másodszor mindenki (mint
alattvaló) egyetlen közös törvényhozástól _függ;_ és harmadszor mindenki
(mint állampolgár) _egyenlő_ – ez az alkotmány, az egyedüli, amely az
eredeti szerződés eszméjéből vezethető le, amelyen kell alapulnia a nép
minden jogos törvényhozásának, ez az alkotmány a _köztársasági_. Ez az,
amely (ami a jogot illeti) minden polgári alkotmánynak az alapja és
egyedül ez eredt a jogfogalom tiszta forrásából.
A köztársasági alkotmány nem tévesztendő össze (amint ez gyakran
történik) a demokratikussal. A _republikánizmus azon államelv, amely_ a
végrehajtó hatalmat (a kormányt) elkülöníti a törvényhozótól; a
_deszpotizmus_ azon államelv, amely szerint az állam önhatalmúlag hajtja
végre azon törvényeket, amiket saját maga alkotott, itt tehát a
közakarattal úgy bánik az uralkodó, mint saját személyes akaratával. A
_demokráczia_ az uralom azon formája, ahol mindazok együttvéve bírják az
uralkodói hatalmat, akik a polgári társadalmat alkotják és ez a
demokráczia a szó tulajdonképpeni jelentésében szükségképp deszpotizmus,
mivel oly végrehajtó hatalmat alapít, amelyben mindnyájan egy fölött és
mindenesetre egy ellen is (aki tehát abba nem egyezik bele) határoznak,
tehát mindnyájan, de mégsem mindenki határoz, ami e közakaratnak
önmagával és a szabadsággal való ellentmondása.
A nép feletti hatalom birtokosa (a törvényhozó) nem lehet egyúttal
_kormányzó is_, mert a kormányzó a törvény uralma alatt áll és
ennélfogva a törvény őt kötelezi, hogy magát _más_ alá, a szuverén alá
rendelje. Ez elveheti tőle hatalmát is, leteheti vagy közigazgatását
reformálhatja, de nem büntetheti (és egyedül ezt jelenti az Angliában
használatos kifejezés: a király, azaz a legfőbb végrehajtó hatalom nem
követhet el jogtalanságot); mert a büntetés a végrehajtó hatalom aktusa
volna, melyet legfőképp a törvények szerinti _kényszerítés_ képessége
illet meg, de a megbüntetéssel a végrehajtó hatalom maga is kényszernek
volna alávetve; ami ellentmondás.
Végül pedig sem az állam uralkodója, sem a kormányzó nem lehet _bíró_,
csak kinevezhet bírákat, tanácsosokat. A nép önmaga felett bíráskodik
azon polgártársai által, akiket szabad választás útján képviselőinek és
pedig minden aktushoz külön e czélra kinevezett. Minden kormányforma,
amely nem _reprezentativ_, tulajdonkép _formátlanság_, mivel a
törvényhozó nem lehet egy személyben egyúttal akaratának végrehajtója és
bár a másik két államforma annyiban mindig hibás, hogy ily kormányformát
lehetővé tesznek, mégis lehetséges, hogy a reprezentativ rendszer
_szellemének_ megfelelő kormányformát vesznek fel, amint II. Frigyes
például legalább _mondotta:_ hogy ő csupán az állam legfőbb szolgája,
ellenben a demokratikus államforma ezt lehetetlenné teszi, mert ott
mindenki úr akar lenni. Tehát mondhatjuk, hogy: minél kisebb az
államhatalom személyzete (az uralkodók száma), minél nagyobb azonban
annak a képviselete (reprezentácziója), annál közelebb áll az államforma
a köztársaság lehetőségéhez és remélhető, hogy fokozatos reformok által
végre is oda emelkedik.
A népnek, képviselői által, korlátozó hatalomként való feltüntetése
(mivel valójában csak törvényhozó hatalma van) nem rejtheti el annyira a
deszpotiát, hogy azokból az eszközökből, amiket a miniszter ily
esetekben alkalmaz, ki ne tűnjön. A nép (melyet képviselői a
parlamentben reprezentálnak) jogai és szabadságának e bizalmi férfiai
oly emberek, akik önmaguk és családjuk ügyében és ezeknek a hadseregben,
a haditengerészetben és a polgári hivatalokban a minisztertől függő
ellátása ügyében erősen érdekelve vannak és akik (a kormány
követelőzéseivel szemben való ellenállás helyett) sokkal inkább mindig
arra készek, hogy önmagukat a kormány kezére játszák. Igy tehát az
úgynevezett mérsékelt alkotmány, mint az állam belső jogának alkotmánya,
képtelenség és ahelyett, hogy a joghoz tartozna, csupán hasznossági elv
arra, hogy amennyire csak lehetséges ne nehezítsék meg a népjogok
hatalmas elnyomójának önkényes befolyását a kormányra, hanem, hogy azt a
népnek megengedett ellenzékieskedés látszatával takargassák.
Mért nem volt még soha oly uralkodó, aki nyiltan merészkedett volna
kimondani, hogy nem ismeri el a népnek semmiféle _jogát_ vele szemben;
hogy az a boldogságát csupán a kormány azon _jótékonyságának_
köszönheti, amiben az a népet részesíti és az alattvalónak minden
jogkövetelése a kormánnyal szemben dőreség, sőt büntetendő dolog? Ennek
az az oka, hogy: ily nyilvános nyilatkozat minden alattvalót ellene
lázítana, még akkor is, ha, mint engedelmes juhoknak, akiket jóságos és
értelmes urok vezet, jól táplál és teljes erővel megvéd, nem volna okuk
panaszkodni, hogy valami is hiányzik jólétükhöz. Mert szabad lényeknek
nem elég az élet kényelmének azon élvezete, amiben részesítik, hanem ez
attól az _elvtől_ is függ, amely szerint azokat magának megszerzi. Nem
kérhet és nem szabad kérnie másféle kormányt, mint olyat, amelyben ő is
törvényhozó: az emberek joga, ha azt akarjuk, hogy engedelmeskedjenek,
jólétükre való minden tekintetnél előbbrevaló és oly szentség, amely a
hasznosság minden értéke fölött áll és amelyet egy kormánynak sem szabad
érintenie, még ha az még oly jótékony is volna.
Az állami alkotmány eszméje egyáltalán _szent_ és ellenállhatlan; és még
ha az állam szervezete önmagában hibás is volna, még akkor sem szabad az
alárendelt hatalomnak benne a főtörvényhozó testületével szemben
tényleges ellenállást kifejtenie, hanem az állam fogyatkozásait
fokozatosan oly reformokkal kell kiküszöbölnie, amiket az állam maga
léptet életbe: mert különben, ha az alattvaló alapelve ezzel ellentétes
(t. i. elve, hogy saját önkénye szerint járjon el), akkor jó alkotmány
is csak vak véletlen folytán keletkezhet. A parancs, hogy:
«engedelmeskedjetek a fölöttes hatóságnak (mindenben, ami nem ellenkezik
a belső morális törvénnyel), amelynek hatalma van felettetek», ne
tépelődjetek azon, hogy hogyan jutott e hatalomhoz (hogy azt
mindenesetre aláássátok); mert az a fölöttes hatóság, amelyik már itt
van és amely alatt éltek, már a törvényhozás birtokában van, a
törvényhozás felett pedig nyilvánosan okoskodhattok, de nem tehetitek
meg saját magatokat ellentálló törvényhozóknak.
Bár _kellemes_ oly államterveket kigondolni, amelyek az ész
követelményeinek megfelelnek (különösen a jog szempontjából): mégis
_vakmerőség_ azokat javasolni és _büntetendő_ a népnek a fennálló
eltörlésére való izgatása.
Bár _Plátó_ Atlantikáját, _Mórusz_ Utópiáját és _Allais_ Szeverambiáját
lassanként színre hozták, de (Cromwell zsarnoki köztársaságának
szerencsétlen szörnyszülöttétől eltekintve) sohasem próbálták ki őket.
Ezen államalkotások sorsa olyan volt, mint a világ teremtése: egy ember
se volt ott jelen és nem is lehetett volna ott, mert akkor saját
teremtőjének kellett volna lennie. Az oly államalkotás, aminőt itt
kigondoltak és amiről remélik, hogy ha még oly későn is, de valamikor
megvalósul, az édes álom; de a feléje való folytonos közeledés nemcsak
_gondolható_, hanem, amennyiben a morális törvénynyel megegyezik,
_kötelesség_ is és pedig nem az alattvaló, hanem az államfő részéről.
Nem hiszem, hogy azzal fognak vádolni, hogy az uralkodóknak jogaik és
személyük sérthetetlenségével valami nagyon hízelegtem volna; de akkor
azzal se vádoljanak, hogy a népnek hízelgek nagyon, hogy azt a jogot
követelem számára, hogy legalább a kormány hibái feletti ítéletét
köztudomásra hozza.
Az államnak nincs joga arra, hogy a benső alkotmányos törvényhozó
testületet, az egyházat saját terve szerint rendezze be, amint azt
hasznosnak véli, nincs joga arra, hogy vallást és vallásos formákat
írjon a népnek elő, vagy parancsoljon meg, mert ezt egészen azokra a
tanítókra és előljárókra kell bízni, akiket maga a nép választott,
csupán _negativ_ joga van arra, hogy a köz ama tanítóinak a _látható_,
politikai közösségre gyakorolt befolyását, amely a köznyugalomra
ártalmas volna, elhárítsa, tehát, hogy belviszályukban, vagy a különböző
egyházak közötti viszálykodásban a polgári egyetértést ne
veszélyeztessék, ami tehát a rend megőrzésének a joga.
Hogy valamely egyháznak egy bizonyos hitet kell vallania és hogy
melyiket, vagy hogy változatlanul fenn kell azt tartania és nem szabad
magát reformálnia, ez a felsőbbség hatalmának oly beavatkozása, amely
_méltóságán alúli:_ mert amellett, mint valami iskolai perpatvarban, az
egyenlőség alapján bocsátkozik tárgyalásba alattvalóival (az uralkodó
pappá válik), akik egyenesen megmondhatják, hogy ahhoz semmitsem ért.
Esküdni arra, hogy _hiszünk_, ezt a törvényszék nem követelheti, mert ez
a vélekedés és tudás között álló dolog olyasvalami, amire bátran
_fogadhatunk_ ugyan, de nem _esküdhetünk_.
Ha némely jámbor és hívő lélek, hogy a malasztban részesüljön, amit az
egyház a hívők részére haláluk után is kieszközölni igér, örök időkre
szóló alapítványt létesít, amely szerint földjeik haláluk után az egyház
tulajdonába menjenek át és ha az állam egyikmásik _birtokrészen_ vagy az
_egészen_ is az egyház hűbéresévé válik, ami által az arra a czélra
kirendelt szolgái (a papok) a másvilági sorsot előnyössé változtatni
igérik: úgy az ilyen örök időkre vélt alapítvány semmiesetre sem örökre
jogos, hanem az állam ezt a terhet, amit az egyház rakott rá, amikor
akarja, levetheti magáról. Mert az egyház maga csupán a hitre alapított
intézmény, és ha a nép felvilágosításával az e véleményből eredő
csalódás eltünt, úgy a papságnak azon alapuló félelmes hatalma is megdől
és az állam teljes joggal foglalja le az egyház jogtalan birtokát:
tudniillik a hagyatékok útján néki ajándékozott földet; bár az addig
fennállott intézmény hűbérurai joggal követelhetik, hogy életük
tartamára őket kártalanítsák.
Jog.
A jog azon feltételek foglalata, amely alatt az egyik ember önkénye a
másik önkényével a szabadság egyetemes törvénye szerint megegyeztethető.