határozott szabály, nem pedig ügyesség ahhoz, ami valaminő szabály
szerint megtanulható; tehát _eredetiség_ az első tulajdonsága. 2.
Alkotásainak, mivel eredeti badarság is lehetséges, egyúttal mintáknak,
azaz _mintaszerűeknek_ kell lenniök, tehát nem szabad utánzásból
eredniök, de másoknak arra, azaz a megítélés zsinórmértéke vagy
szabályául kell szolgálniok. 3. Hogyan állítja elő alkotását, azt maga
sem írhatja le, vagy mutathatja be tudományosan, hanem szabálynak a
_természetet_ adja meg; így tehát a műalkotás létrehozója, amelyet
tehetségének köszönhet, maga sem tudja hogyan kapja eszméit, nincs is
hatalmában, hogy olyat tetszése szerint, vagy tervszerűen kigondoljon és
másokkal oly előírásokat közöljön, amelyek egyenlő értékű műalkotás
létrehozására másokat képesítsenek. Azért ez a szó: genie valószínűleg
genius-ból ered, azon sajátságos, az emberrel születésével vele adott
védő és irányító szellemből, melynek sugallatából származnak ama eredeti
eszmék.
A genie alkotása (amennyiben az tényleg a genie és nem a lehetséges
megtanulás vagy az iskola javára írható) nem az utánzás példája (mert
akkor elveszne az, ami benne a genie és a mű szellemét alkotja), hanem a
követésé más genie számára, amely általa saját eredetiségének tudatára
ébred, hogy a szabályok kényszerével szemben a szabadságot a művészetben
úgy fejtse ki, hogy a művészet éppen ezáltal nyerjen új szabályokat, ami
által a tehetség mintaszerűnek mutatkozik. Mivel azonban a genie a
természet kedveltje és az ilyesmit ritka tüneménynek kell tekinteni:
azért az ő, más tehetség számára adott példája nyomán iskola keletkezik,
azaz oly szabályok szerinti rendszeres oktatás, amelyeket ama szellemi
alkotásokból és sajátosságaikból levonhattak: és ezek számára a
szépművészet ennyiben utánzás, ahol a genie a természetnek szabályt
adott.
De ez az utánzás _majmolássá_ válik, ha a növendék mindent _utánoz_, még
azt a torzalakút is, amit a genienek meg kellett hagynia, de csak mivel
az eszme gyengítése nélkül nem volt elhagyható. Ez a bátorság egyedül a
genienél érdem és a kifejezés bizonyos _merészsége_; általában a genie a
közös szabály alól sok tekintetben eltérhet, de ez semmiesetre sem
utánzásra méltó, hanem magában véve mindig hiba marad, amelyet igyekezni
kell kiküszöbölni, amelyre azonban a genienek mintegy privilégiuma van,
mivel szelleme röptének utánozhatlansága aggódó óvatosság által
szenvedne.
A szépművészet számára csak _modor_ van, de nem _módszer_. A mesternek
meg kell mutatnia, hogy a növendék mit és hogyan dolgozzon; és azon
általános szabályok, amelyek alá foglalja végül is eljárását, inkább
arra szolgálhatnak, hogy annak főmozzanataira alkalomadtán
emlékeztessenek, mintsem hogy előírják azokat. Hogy minden szabad
művészetben valami kényszer van, vagy amint mondják, valami _gépiesség_
követelhető, ami nélkül a _szellemnek_, amelynek a művészetben
_szabadnak_ kell lennie és amely egyedül ad életet a műnek, semmiféle
anyaga sem volna és teljesen elpárologna: erre tanácsos figyelmeztetni
(például a költészetben a nyelv helyessége és gazdagsága, hasonlókép a
prozódia és a versmérték), mivel újabban sok nevelő azt hiszi, hogy a
szabad művészetet olykép istápolja a legjobban, ha minden kényszertől
megszabadítja és a munkát puszta játékká változtatja.
Ámbár a gépies és a szép művészet, az első mint csupán a szorgalom és a
tanulás művészete, a második, mint a genié, egymástól nagyon
különböznek: még sincs oly szépművészet, amelyben valami mechanikus, ami
szabályokba foglalható és követhető, tehát valami _iskolaszerű_ a
művészetnek egyik lényeges feltétele ne volna. Mert valamely czél felé
kell irányulnia, mivel különben az alkotás semmiféle művészethez sem
tartozik; pusztán a véletlen alkotása volna. Hogy azonban a mű czél felé
irányuljon, ahhoz bizonyos szabályok kellenek, amelyek alól nem szabad
felmenteni magunkat. Mivel pedig a tehetség eredetisége lényeges (bár
nem egyetlen) része a genie jellemének: ezért a felületesek azt hiszik,
hogy semmivel sem mutathatják jobban, hogy ők feltörekvő geniek, mint
azzal, hogy minden szabály iskola-kényszere alól felszabadítják magukat
és azt hiszik, hogy dühödt lovon jobban parádézhatnak, mint iskolalovon.
A _modorosság_ a majmolás egy faja és pedig általában pusztán az
eredetiség majmolása, az utánzatoktól való eltávolodás törekvése a
_mintaszerűség_ tehetsége nélkül.
Minden szépművészet propedeutikája, amennyiben a művészet
tökéletességének legmagasabb foka felé irányul, úgylátszik nem
utasításokból áll, hanem a szellem műveléséből azon ismeretek által,
amelyeket _humaniorának_ neveznek: gyaníthatólag, mivel _humanitás_
egyrészről általános _részvétérzelmet_ jelent, másrészről jelenti a
benső és általános _közlékenység_ tehetségét.
Az egyes művészetekhez.
Ha a szépművészeteket osztályozni akarjuk: úgy legalább kísérletkép nem
választhatunk ahhoz kényelmesebb elvet, mint a művészet analógiáját a
beszédközben használt kifejezésmóddal, midőn nemcsak fogalmainkat, hanem
érzelmeinket is amennyire az egyáltalán lehetséges, közölni akarjuk.
Ez pedig a _szó_, a _taglejtés_ és a _hangból_ áll (articulatio,
gesticulatio, és modulatio). Csak a kifejezés e három módjának
kapcsolata teszi teljessé a beszélő közlését. Mert gondolatot,
szemléletet és érzelmet ezzel egyszerre és egyesítve viszünk át másra.
Minden művészet közül a költészetet illeti meg a legfelsőbb rang.
A költészet nyeri el a pálmát nemcsak a szónoklattan elől, hanem minden
más szépművészet elől: a festészet elől (ahová tartozik a szobrászat
is), sőt a zene elől is. Mert az utóbbi csak azért _szép_ (nem csupán
kellemes) _művészet_, mivel a költészet vehikuluma.
_Ha a kedély ingeréről és hullámzásáról van szó_, akkor a költészet után
tenném azt a művészetet, amely a szóló művészetek közül legközelebb áll
hozzá és vele igen természetesen egyesíthető is, tudniillik a _zenét_.
Mert ámbár csupán érzelmek által beszél, fogalmak nélkül és így nem ad,
mint a költészet, gondolkodni valót, mégis változatosabban hat a
kedélyre és bár csupán múlón, de mélyebben.
Varázsa, mely oly általánosan terjeszthető, úgylátszik azon alapul: hogy
a nyelv minden kifejezése összefügg valamely hanggal, amely annak
értelméhez illeszkedik; hogy ez a hang többé-kevésbbé a beszélő egy
érzelmét is jelöli és kölcsönösen a hallgatóban is előállítja azt,
aminthogy a hallgatóban azt a gondolatot is felkelti, amelyet a nyelv az
illető hanggal kifejez; és hogy amint a hanglejtés az érzelmeknek
mintegy általános és minden ember számára érthető nyelve, a zene azt
elkülönítve teljes nyomatékával az érzelmek nyelve gyanánt fejezi ki és
így a képzettársítás törvénye szerint az azzal természetszerűleg
összekötött esztétikai eszméket is általánosan közli; mivel azonban ezen
esztétikai eszmék nem fogalmak és határozott gondolatok, ezen érzelmek
összetételének formája (a harmónia és a melódia) a nyelv formája helyett
csupán arra szolgál, hogy a részarányosságával (amely, miután a
hangoknál az egyidőben keletkezett légrezgések számának viszonyán
alapul, amennyiben a hangokat akár egyidejűleg, akár egymásután kötjük
össze, mennyiségtanilag bizonyos szabályok alá foglalható) a
megnevezhetlen gondolatgazdagság összefüggő egészének esztétikai
eszméjét fejezze ki, egy bizonyos témának megfelelően, amely a darabban
az uralkodó érzelem.
A zene varázsában és érzelemhullámoztató hatásában a matematikának
bizonynyal a legkevésbbé sincs része; hanem csupán a nélkülözhetetlen
föltétele (conditio sine qua non) a benyomások azon arányosságának (úgy
a benyomások kapcsolatában mint változatosságában), amely által lehetővé
válik azok összefoglalása és annak a megakadályozása, hogy a benyomások
egymást lerontsák, ahelyett azonban a kedély folytonos mozgására és
élénkítésére a kísérő érzelmek által jóleső élvezetté illeszkedjenek
egybe.
A _tragédia_ főleg abban különbözik a _vígjátéktól_, hogy az első a
_fenséges_, a második a _szép_ iránti érzékre hat. Az elsőben más
javáért való nagylelkű önfeláldozást, a veszélyben tanúsított vakmerő
elszántságot és kipróbált hűséget láthatunk. A szerelem ott mélabús,
gyengéd és nagyrabecsüléssel teli; mások szerencsétlensége a néző
keblében résztvevő érzést kelt és nagylelkű szívét idegen bajért
dobogtatja. Gyengéden meghatja őt és érzi saját természete méltóságát.
Ezzel szemben a vígjáték finom cselszövést, csodálatos bonyodalmat tár
elénk, furfangosakat mutat be, akik kitudják húzni magukat a csávából,
bolondokat, akik becsapatják magukat, tréfákat és nevetséges jellemeket
mutat be. A szerelem itt nem oly bánatos, hanem vidám és bizalmas.
Az asztali zene csodálatos egy dolog, amely csak mint kellemes zörej a
vidám hangulatot kell hogy fenntartsa és anélkül, hogy bárki a
kompozicziójára a legcsekélyebb figyelmet is fordítaná, a szomszédok
szabad beszélgetésének kedvez.
Az asztali zene nagy urak ünnepi lakomáján a legízléstelenebb dolog,
amit csak a dörzsölés kigondolhatott.
HIT. VALLÁS – EGYHÁZ.
Hit – álhit.
Hinni az embernek magával szemben való kötelessége.
Hinni önmagunkkal szemben kötelesség – de nem az a vallás. A hitnek nem
a valláson, hanem ennek amazon kell alapulnia.
Az egyház vallása lehet képtelen (politeizmus) és a hit mégis jó lehet.
A hit a bensőben rejtve van és az erkölcsi érzülettől függ.
Ha nem gondoskodtok arról, hogy előbb, legalább félúton, jókká tegyétek
az embereket, úgy nem is teszitek őket soha őszintén hívőkké.
A hit abban különbözik lényegileg véve a babonától, hogy az utóbbi nem a
fenséges iránti tiszteletet, hanem félelmet és aggódást kelt a lélekben
azon szerfölött hatalmas lénnyel szemben, amelynek akarata alá rendelve
látja magát a megrémült ember, anélkül, hogy amellett nagyrabecsülné e
lényt: ebből persze nem eredhet más, mint kegyhajhászás és behizelgés a
becsületes élet vallása helyett.
A hitéletben minden a _cselekvéstől_ függ.
Bár a _félelem_ először az _istenek_ (démonok) fogalmát alkotta meg, az
_ész_ erkölcsi elvei által először az _isten_ fogalmát tudta megalkotni.
Ugylátszik az emberi természetnek és az erkölcs tisztaságának jobban
megfelel, hogy a másvilág reményét a jó lélek érzéseire alapítsuk,
mintsem hogy fordítva jó magatartását alapítsuk a másvilág reményére.
Ily természetű a _morális hit_, amelynek egyszerűsége az okoskodás
némely agyafúrtságánál értékesebb lehet és amely egyesegyedül illő az
emberhez bármily állapotában, amennyiben kerülő nélkül valódi czéljaihoz
vezeti. Bízzuk tehát az oly távoleső tárgyakra vonatkozó lármázó
rendszereket a spekuláczióra és henye fők gondjára. Valóban közönyösek
azok ránk nézve és az érvek és ellenérvek pillanatnyi látszata dönthet
ugyan talán az iskolák helyeslése ügyében, de aligha dönthet valamiben a
becsületes ember jövő sorsára vonatkozólag. Az emberi ész nem is volt
elég szárnyaló ahhoz, hogy oly magas felhők közé vegye útját, amelyek
elfedik előlünk a másvilág titkait és a tudnivágyóknak, akik oly buzgón
kérdezősködnek azután, azt az egyszerű, de igen természetes feleletet
adhatjuk, hogy a legtanácsosabb, _ha addig várakoznak, amíg oda nem
jönnek_. Mivel azonban sorsunk a másvilágon gyaníthatólag attól függ,
hogy töltöttük be helyünket ezen a világon, azért befejezésül azt
mondhatjuk, amit _Voltaire_ mondat becsületes _Candide_-jával az iskolák
oly sok haszontalan czivakodása után: _gondoskodjunk a javunkról,
menjünk a kertbe és dolgozzunk_.
Nem ismerek mást, ami még az élet utolsó pillanatában is megállhatná
helyét, mint a szív legtitkosabb érzületeire vonatkozó legtisztább
őszinteséget és Hióbbal bűnnek tartom, hogy Istennek hizelegjünk és oly
benső vallomásokat tegyünk, amelyekre tán a félelem kényszerített rá és
amely nem egyezik a lélek szabad hitével. A vallás dolgaira vonatkozólag
az elsajátított gondolkodásmód _hit_, vagy _pogányság_. Az első vallóit
rendszerint _hívőknek_, a másodikét _hitetleneknek_ nevezzük. A hit az a
vallás, amely isten minden tiszteletének _lényegét_ az ember erkölcsébe
helyezi: pogányság, amely nem abba helyezi.
Isten országa a földön, ez a végsors, az ember kivánsága («Jöjjön el a
te országod.») Krisztus közelebb hozta; de nem értették őt meg és a
papok országát alapították meg, de nem Istenét bennünk.
Volt egyszer egy bölcs tanító, aki Isten ezen országát a világival
ellentétben egész közel hozta. Megdöntötte az Irástudást, amely nem
teremt mást, mint szabványokat, amelyek az embereket csak elválasztják
és Isten templomát és az erkölcs trónját a szívben építette föl.
Felhasználta ugyan az Irástudást, de csak azért, hogy amire mások
esküdtek, azt megsemmisítse. De e véletlen fogyatkozáson alapuló
félreértésből új félreértés állt elő, amely ismét megakadályozza azt a
jót, amely az ő szándéka volt. Ámbár ez az Irástudás egyébként jó
lehetett, legalább is lényegileg nem hátrányos, mégis azt eredményezte,
amit minden Irástudásnak a vallás dolgaiban eredményeznie kell és pedig
dogmát és hódolatot, mint a lényeget, amelyek pedig csupán segédtételek
és a nagy czéltól teljesen elfordítanak. Az egész világegyetemben ezer
év egy nap. E munkán türelmesen dolgoznunk és várnunk kell.
Nem könnyű az embereket meggyőzni arról, hogy az erkölcsi jó életre való
állhatatos törekvésben áll mindaz, amit Isten az embertől követel, hogy
országában néki tetsző alattvaló legyen. Nem tudják kötelezettségüket
másminőnek gondolni, mint valamiféle _szolgálatnak_, amelyet Isten
számára kell teljesíteniök; ahol nem annyira a cselekvések belső
erkölcsi értékén fordul meg a dolog, mint inkább azon, hogy Isten
számára teljesítvék, hogy így magukban véve bármily közönyösek is
erkölcsi tekintetben, mégis legalább passziv engedelmességgel Isten
tetszését megnyerjék. Az, hogy ha önmagukkal és embertársaikkal szemben
teljesítik kötelességüket, hogy éppen ezáltal isteni parancsot is
teljesítenek, tehát hogy minden cselekedetükkel, amennyiben az az
erkölcsre vonatkozik, _állandóan Isten szolgálatában_ állanak és hogy
egyszerűen lehetetlenség, hogy Istennek máskép szolgáljanak, (mivel nem
hathatnak másra, mint földi lényekre, Istenre azonban nem hathatnak és
nem befolyásolhatják) ez nem fér az emberek fejébe. Mivel a világ minden
nagy urának különös szükséglete, hogy alattvalói _tiszteljék_ és a
hódolat _nyilvánításával dicsérjék_, ami nélkül nem várhat oly nagyfokú
engedelmességet parancsaival szemben, mint aminőre szüksége van, hogy
uralkodjon felettük; ezenfelül az embernek, még ha még oly eszes is, a
tisztelet nyilvánítások mégis mindig közvetlenül jól esnek: ezért a
kötelesség teljesítéssel úgy bánnak, amennyiben az egyúttal isteni
parancs is, mint Isten _ügyének_ teljesítésével, nem mint az ember
ügyével és így keletkezik az _istentiszteleti_ hit fogalma a tiszta
erkölcsi hit fogalma helyett.
Az «istentisztelet» vallása robot- és bérvallás és nem tekinthető
üdvözítőnek, mert nem morális. Mert ennek szabad, a szív becsületes
érzületén alapuló vallásnak kell lennie. Az előbbi azt hiszi, hogy a
kultusz cselekvéseivel, amelyeknek, (ámbár fárasztók), magukban véve
semmiféle morális értékük nincs, tehát csak a félelem vagy a remény
által kikényszerített cselekedetek, amelyeket gonosz ember is
végrehajthat, Istennek tetsző lehet, anélkül, hogy föltételezné, hogy
ahhoz morális jó érzület szükséges.
Hogy a hit nem más, mint a legfelsőbb lény kegyhajhászásának és a nála
való behízelgésnek egy módja, amely tekintetben az emberek csak abban
különböznek egymástól, hogy eltérő a véleményük arra a módra nézve,
amely Istennek a legtetszőbb lehet, ez oly őrület, amely akár
törvényeken, akár nem azokon alapul, minden morális érzületet
bizonytalanná tesz és elcsavar, ezáltal, hogy a becsületes életmódon
kívül még valami mást vesz fel, mint eszközt arra, hogy a legfelsőbb
lénynek mintegy kegyébe hízelegje magát és ezáltal alkalmilag felmentse
magát a becsületes életmód követésére irányuló legnagyobb gondosság alól
és mégis szükség esetére biztos menedéke legyen készenlétben.
Csupán a szív teljes megváltozásának feltétele mellett gondolható el,
hogy a bűnbe esett ember az égi igazságosságtól fölmentést nyerjen,
tehát semmiféle expiáczió sem, legyen az akár bűnbánó, akár ünnepélyes
formájú, semmiféle fohászkodás és magasztalás sem (még ha azok a
helyettesítő eszményhez, Isten fiához intézvék is) pótolhatja az
előbbinek a hiányát.
Ha arra a kérdésre kell minden ember számára egyetemes érvénnyel
válaszolni, hogy hogyan kell Istent tisztelni, úgy semmi kétség sincs
afelől, hogy akaratának törvényhozása pusztán _morális_ kellene hogy
legyen; mert a dogmatikus törvényhozást (amely feltételez egy
kinyilatkoztatást) csak véletlennek tekinthetjük és olyannak, amely nem
ért el vagy nem érhet el minden emberhez, tehát nem tekinthetjük az
emberre nézve általában kötelezőnek. Tehát: «nem azok, akik itt azt
mondják: Uram, Uram! hanem azok, akik Isten akaratát teljesítik»; azaz
nem azok, akik az Ő magasztalásával (vagy küldöttének, mint isteni
eredetű lénynek magasztalásával) akarnak Néki tetszeni azon
kinyilatkoztatás fogalmai szerint, amelyet nem kaphat minden ember,
hanem azok, akik becsületes életmóddal, amelyre nézve mindenki ismeri az
Ő akaratát, akarnak Néki tetszeni; azok lesznek azok, akik az igazi,
általa kívánt tiszteletben részesítik Őt.
A morális vallás szerint (aminő az összes valaha létező nyilvános
vallások közül egyedül a keresztény) alapelv: hogy mindenkinek teljes
erejéből törekednie kell, hogy jobb emberré váljon; és csak ha
veleszületett kincsét nem ásta el, ha felhasználta eredeti, a jóra
irányuló hajlamát arra, hogy jobb emberré váljon, csak akkor remélheti,
hogy azt, amit ő a képességével nem érhet el, azt magasabb együttműködés
ki fogja egészíteni.
Mily gyötrők azon külső formák, amelyeket a hithez számítanak, de
valójában az egyház formái; ahol éppen abba helyezik a jámborság
érdemét, hogy e formák teljesen haszontalanok és hogy a hívők pusztán
csak megalázkodnak, hogy a szertartásokat, az egyházi szolgálatokat, a
bűnbánatot és az önsanyargatást (minél több, annál jobb) türelmesen
elviseljék; holott pedig e robotmunka _gépiesen_ ugyan _könnyű_ (mivel
nem kell amellett egyetlen bűnös hajlamot sem feláldozni), de az
értelmesnek _erkölcsileg_ igen nehéz és terhes kell hogy legyen.
Ha tehát a nagy erkölcsi néptanító azt mondta: «Az én parancsolataim nem
nehezek», úgy azzal nem azt akarta mondani, hogy teljesítésük csupán
csekély erőkifejtést igényel; mert valójában, mivel a szív tiszta
érzületét követelik, minden parancsolható között a legnehezebbek;
azonban az értelmes ember számára mégis végtelenül könnyebbek, mint a
sürgölődő semmittevés parancsai, aminők voltak azok, amiket a zsidóság
megalapított; mert a gépiesen könnyűt az értelmes ember mázsás súlynak
érzi, ha azt látja, hogy a rápazarolt fáradság nem használ semmitsem.
Az oly hit, mely az embert sötétté teszi, hamis; mert az embernek Istent
vidám szívvel és nem kényszerből kell szolgálnia.
A letérdepelés, vagy földrevetés, még ha égi tárgyak tiszteletének
megérzékítéseért is történik, az emberi méltósággal ellenkezik, épúgy
előttünk lévő képek segélyével való fohászkodás, mert akkor nem azon
_ideál_ előtt hajoltok meg, amelyet saját értelmetek felfog, hanem azon
_idol_ előtt, amelyet ti magatok csináltatok.
Hogy a puszta hivés és meg nem érthető dolgok utána mondása (amit
mindenki megtehet, anélkül, hogy azzal jobb ember lenne, vagy valaha
azáltal olyanná válna) egy módja és éppenséggel az egyedüli módja annak,
hogy Istennek tessünk, ezen állítás ellen teljes erővel küzdenünk kell.
Az erkölcsi hitetlenség bűnös fokát áruljuk el azzal, ha a kötelesség
szabályainak, ahogy azokat az értelem eredetileg az ember szívébe írta,
nem vagyunk hajlandók máskép elegendő tekintélyét elismerni, mintha még
azokat csodák nem hitelesítik: «ha jeleket és csodát nem láttok, nem
hisztek.» A puszta kultusz és az egyházi szolgálatok vallásának kell,
hogy vége legyen és ahelyett a lélekben és az erkölcsi érzület igazságán
alapuló vallást kell bevezetni.
A ráparancsolt vallás képtelenség.
Egyház – biblia.
Bár megkíméltek volna bennünket a keleti bölcseségtől! Nem tanulhatunk
abból semmit és a világ nem tanult abból mást, mint a mechanikus
ügyesség, csillagászat, számvetés stb. egy faját. Miután már volt
nyugati műveltségünk a görögök által, úgy belegondolhattunk a keleti
iratokba értelmet, de maguktól sohase voltak világosak az értelemnek.
Volt ugyan egykor egy bölcs, aki teljesen különbözött nemzetétől és
józan gyakorlati vallást tanított, amelyet korának megfelelőleg a képek
és az elterjedt mondák köntösébe kellett burkolnia, de tanai nemsokára
oly kezekbe kerültek, amelyek az egész keleti czókmókot ráborították, és
az értelemnek útjába ismét akadályt gördítettek.
Bár az egyház az igazságnak legfontosabb jegyét, tudniillik az
általánosságra való jogos igényt nélkülözi, ha valamely
kinyilatkoztatott valláson alapul, amely mint történetileg kialakult
vallás általánosan meggyőző közlésre nem alkalmas: mindamellett minden
ember azon természetes szükséglete folytán, hogy a legfelsőbb
észfogalmakhoz és alapelvekhez mindig valami _érzékileg megfoghatót_,
valami tapasztalati megerősítést és más efélét követeljen (amire a
vallás általános _bevezetésénél_ valóban tekintettel is kell lenni),
ezért valamely történeti egyház vallását, amelyet rendszerint már ott
készen is találunk, fel kell használni.
Hogy azonban az ily tapasztalati vallással, amelyet látszólag a véletlen
játszott a kezünkre, a morális vallás alapját egyesítsük (legyen az akár
czél, akár csupán segédeszköz), ahhoz a kezünkbe jutott kinyilatkoztatás
valamely magyarázata szükséges, azaz annak oly értelemben való teljes
magyarázata, amely a tiszta észvallás általános praktikus szabályaival
megegyezzen. Mert az egyházi vallás elméleti része erkölcsileg nem
érdekelhet bennünket, ha nem hat oda, hogy minden emberi kötelesség mint
Isten parancsa (ami a vallás lényege) teljesüljön.
Ama rajongók merészsége, akik az egyházi vallás vezetése alól
kinőtteknek vélik magukat, akár mint teofilantrópok nyilvános, azon
czélból emelt templomokban, akár mint misztikusok benső sugallatok
lámpájánál ábrándoznak, a kormányt hamar arra bírhatná, hogy megbánja
azt az elnézést, hogy a polgári rend és nyugalom ama nagy alapítványi és
vezető eszközét elhanyagolta és könnyelmű kezekre bízta. Amellett nem is
várható, hogy ha meglévő bibliánk hitelét vesztené, hogy más kerülne
helyébe, mert nyilvános csodák nem történnek meg másodszor is ugyanabban
a dologban: ugyanis a megelőző csoda szándékának sikertelensége a
következőnek tartósan a hitelét veszi; – másrészről azonban az
_alarmisták_ lármáját sem kell tekintetbe venni, hogy az ország
veszélyben forog, ha a bibliának oly részeit, amelyek inkább az Irásnak
a formaságaira, mint benső vallásos tartalmára vonatkoznak, sőt annak
szerzőit is bizonyos tekintetben kifogásolják: mivel valamely tan
vizsgálatának tilalma a vallásszabadság ellenére van. Hogy azonban
valamely történetileg kialakult vallás kötelesség és az üdvösséghez
tartozik, az babona.
Hogy az ész és a történelem alapíthat-e vallást? Nem! De alapíthat
egyházat, amelyben vallás és kultura egymást támogatják.
Nem az Irástudás és az, amit segélyével a bibliából nyelvészeti
ismeretek által, amelyek gyakran csupán helytelen gyanítások,
_kivesznek_, hanem amit erkölcsi gondolkodásmóddal (tehát Isten szelleme
szerint) abba _belevisznek_ és oly tanok, amelyekben sohasem
csalatkoztak és amelyek sohasem lehetnek üdvös hatásnélküliek, az kell,
hogy a nép elé szánt előadásnak a vezérfonalát adja.