KULTURA ÉS TUDOMÁNY
KANT-BREVIARIUM
ÖSSZEÁLLITOTTA Dr GROSS FÉLIX
FORDITOTTA Dr POLGÁR GYULA
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
KANT-BREVIARIUM
KANT VILÁGNÉZETE ÉS ÉLETFELFOGÁSA
A MŰVELT EMBER SZÁMÁRA KANT IRATAIBÓL
ÖSSZEÁLLITOTTA
Dr GROSS FÉLIX
FORDITOTTA
Dr POLGÁR GYULA
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
HERDER – KANTRÓL.
Azon szerencse jutott osztályrészemül, hogy megismertem egy filozofust,
aki a tanítóm volt. Legvirágzóbb éveiben vidám és élénk volt, mint egy
ifjú, és e vidám élénkség, azt hiszem, legelaggottabb koráig is kísérte.
Nyílt, gondolkodásra termett homloka elpusztíthatatlan derültség és öröm
székhelye volt, a gondolatokban leggazdagabb beszéd ömlött ajkairól,
tréfa, elmésség és hangulat a rendelkezésére állottak és tanító előadása
a legszórakoztatóbb társaság volt. Ugyanazon szellemmel, amelylyel
Leibnizet, Wolfot, Baumgartent, Crusiust, Hume-ot vizsgálta és Newton,
Kepler és a fizikusok természettörvényeit figyelemmel kísérte, azzal
fogta fel Rousseau akkor megjelenő iratait is, Emiljét és Heloise-át,
valamint minden előtte ismeretessé vált természetfelfedezést,
méltányolta azt és mindig visszatért a természet elfogulatlan ismeretére
és az ember erkölcsi értékére. Ember, nép, természettan, természetrajz
és tapasztalat voltak azon források, amelyekből előadását és társalgását
élénkítette; semmiféle tudásra méltó dolog nem volt előtte közönyös.
Semminő ármány, semminő párt, semminő előítélet, semminő hírnév utáni
becsvágy sem izgatta soha a legkevésbbé sem az igazság bővítése és
kiderítése ellen. Felélénkített és kellemesen rábírt az öngondolkodásra;
zsarnokság jellemétől távol állott. Ez az ember, akit én a legnagyobb
hálával és tisztelettel nevezek meg, _Immanuel Kant:_ képe kellemesen
áll előttem.
=Motto:=
Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjuhozását
teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát
vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt
hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete, és megvetettem a
csőcseléket, amely semmiről sem tud. Rousseau helyreigazított. Ez az
elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket
tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges
munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az
értéket adhatja meg, hogy az emberiség _jogait_ törekedjen
helyreállítani.
Kant.
Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly bűnre akadjunk,
amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban nem, hát abban,
hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári társadalomban való
egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival inkább
nélkülözniök kell, hogy azon önző képzelődés által, hogy _érdemeket_
szereztünk, a _kötelesség_ gondolatát ki ne szorítsuk.
Kant.
TUDÁS. FILOZÓFIA – TUDOMÁNY – TUDÓSOK.
A régi metafizika.
Tudom, hogy sokan vannak, akik a filozófiát a felsőbb mennyiségtannal
összehasonlítva igen könnyűnek találják. De ezek mindent filozófiának
neveznek, ami azon könyvekben áll, melyeknek ez a czímük. A különbség az
eredményben mutatkozik. A filozófiai ismeretek nagyrészt a vélemény
sorsára jutnak és olyanok, mint a meteorok, amelyeknek fénye semmitsem
igér tartósságukra nézve. Eltűnnek, de a matematika megmarad. A
metafizika kétségtelenűl a legnehezebb minden emberi belátás között;
csakhogy még sohasem írtak egyet. Van okunk rá, hogy azon út felől
kérdezősködjünk, amelyen először is keresni gondoljuk.
Szinte nevetségesnek látszik, hogy amíg minden más tudomány
szakadatlanul tovább halad, a metafizikában, amely pedig maga a
bölcseség akar lenni, mindig ugyanazon a helyen forgunk, anélkül, hogy
egy lépéssel tovább jutnánk.
A metafizika partnélküli tenger, amelyben a haladás semmiféle nyomot sem
hagy és amelynek a horizontján nincs semmiféle látható czél, amelyen
észrevehető volna, hogy mennyivel közeledtünk feléje.
A metafizika Sziszifusz köve, amelyet fáradatlan görgetnek, anélkül,
hogy állandó helyéről elmozdítanák.
Tudnunk kell, hogy minden ismeretnek két vége van, amelyen megfogható,
az egyik az a priori, a másik az a posteriori. Bár az újabb idők
különböző természettudósa úgy adta elő, hogy az utóbbinál kell kezdeni
és azt hiszi, hogy a tudomány angolnáját a farkánál fogva ragadja meg,
amidőn elegendő tapasztalati ismeretről gondoskodik és így azután
lassanként általános és magasabb fogalmakhoz kapaszkodik fel. Ámbár
lehet, hogy ez nem botor cselekedet, mégis távolról sem eléggé
tudományos és filozófiai, mert ezen a módon hamar oly _miérthez_ jutunk,
amelyre nem adható felelet, ami a filozófusnak ép annyira válik
becsületére, mint a kereskedőnek, aki váltólejáratkor barátságosan
felkér, hogy máskor keressed fel. Ezért éleseszű férfiak, hogy ezt a
kényelmetlenséget elkerüljék, az ellenkező, külső határnál kezdtek el,
azaz a metafizika legfelsőbb pontjánál. Ennél azonban új nehézség áll
elő és pedig az, hogy elkezdenek, nem tudom _hol_, és eljutnak, nem
tudom _hová_ és hogy az alapokok folytatása nem akar eljutni a
tapasztalathoz, sőt úgylátszik, hogy Epikur atomjai, miután örök idők
óta folyton esnek, hamarább ütközhetnek egyszer véletlenül úgy, hogy egy
világot alkossanak, mint a legáltalánosabb és legelvontabb fogalmak,
hogy azt megmagyarázzák. Miután tehát a filozófus jól látta, hogy
egyrészről észokai, és másrészről a valóságos tapasztalat, mint a
párhuzamos vonalak az elgondolhatlanságig futnának tovább egymás
mellett, anélkül, hogy valaha találkoznának, így hát a többiekkel
megegyezett, mintha csak összebeszéltek volna, hogy mindegyik a maga
módja szerint veszi a kezdőpontot és erre nem a következtetés egyenes
vonalában, hanem a bizonyítási alap észre nem vehető _kanyarulatával_ az
észt úgy irányítják, azáltal, hogy lopva bizonyos tapasztalatok czélja
felé vagy a bizonyíték felé pislantottak, hogy éppen oda kellett
találnia, ahova a jámbor tanítvány nem gyanította, azaz, hogy
bebizonyítsa azt, amiről már előzőleg tudták, hogy be kell bizonyítani.
Ezt az utat nevezték aztán még az a priori útnak, ámbár észrevétlenül
kitűzött pálczákkal az a posteriori pontja felé volt megvonva; emellett
azonban méltányos, hogy az, aki így e művészetet megtanulta, ne árulja
el a mestert. Ezen ügyes tanmenet szerint különböző érdemdús férfiak
pusztán az ész útján még a vallás titkait is kifürkészték, mint ahogy
regényírók a történet hősnőjét távoli országokba szalasztják, hogy ott
azután valami csodás kaland folytán imádója véletlenül rábukkanjon:[1]
et fugit ad salices et se cupit ante videri.
Napról-napra több lesz az alapos filozófus, mint ahogy saját maguk
nevezik magukat és oly mélyen belátnak minden dologba, hogy nem is marad
előttük semmi rejtve, amit ők megmagyarázni és megérteni ne tudnának. Én
nem titkolom belátásom gyengeségét, amely szerint én rendesen azt értem
legkevésbbé, amiről minden ember azt hiszi, hogy könnyű megérteni.
Vannak tökéletes belátású metafizikai intelligencziák és nagyon
tapasztalatlannak kell lennie annak, aki azt képzeli, hogy az ő
bölcseségükhöz valami hozzáadható, vagy ábrándjaikból valami elvehető.
Simonides még mindig bölcs, aki fejedelmének hosszas vonakodás és
halogatás után ezt a feleletet adta: Minél többet gondolkodom Isten
felett, annál kevésbbé láthatom be. Nem így hangzik a tudós csőcselék
szava. Nem tud semmit, nem ért semmit, de mindenről beszél és amit
mondott, arra hivatkozik.
Szerencsés a metafizika, ha csak fogalmakat dolgoknak nem vesz és
dolgokat, vagyis inkább azok neveit, nem vesz fogalmaknak és nem
okoskodik ilyenformán teljesen a vak világba.
A metafizikában sokféle módon lehet kontárkodni, anélkül, hogy éppen
aggódni kellene, hogy tévedésen kapják rajt az embert. Mert, ha csak
önmagunknak nem mondunk ellent, úgy mindazon esetekben, amelyekben az
általunk kapcsolt fogalmak a tapasztalatban nem adhatók, sohasem
czáfolhatnak meg bennünket a tapasztalat segítségével.
Nincs olyan balgaság, amely valami feneketlen bölcselkedéssel ne volna
megegyeztethető.
Rajongás a felvilágosodott korban csak úgy juthat felszínre, ha
valamelyik iskola metafizikája mögé rejtőzködik, amelynek oltalma alatt
merészkedhet mintegy észszel őrjöngeni.
Ellenszenvvel, sőt némi gyűlölettel látom egész kötetnyi metafizikai
belátások felfuvalkodott önhittségét, mint aminők most divatosak,
amennyiben teljesen meggyőződöm arról, hogy az az út, amit választottak,
teljesen elhibázott, hogy az elterjedő módszereknek az ábrándokat és a
tévedéseket a végtelenségig kell sokasítaniok és hogy még mindeme
képzelt belátások teljes kipusztítása sem lehet oly káros, mint e
megálmodott tudomány az ő átkos termékenységével.
Aristoteles azt mondja valahol: _ha ébren vagyunk, egy közös világunk
van, de ha álmodunk, úgy mindenikünknek van egy sajátja_. Azt hiszem ez
utóbbi tételt megfordíthatnók és azt mondhatnók: ha különböző emberek
közül mindeniknek saját világa van, úgy azt gyaníthatjuk, hogy álmodnak.
Ha erről az álláspontról tekintjük a különféle gondolatvilágok
_légvárépítészeit_, akiknek mindenike mások kizárásával lakik nyugodtan
a sajátjában, azt például, aki mint _Wolf_ a dolgok rendjét a
tapasztalat kevés építési anyagából, de annál több görbe úton szerzett
fogalomból rótta össze, vagy azokat, akik _Crusius_ módjára a
_gondolhatóról_ és a _gondolhatatlanról_ szóló néhány mondás bűvös
erejével a semmiből teremtett világokban laknak, úgy viziók
ellentmondásában türelemmel várni fogunk, amíg ezek az urak kiálmodják
magukat. Mert, ha ezek egyszer, ha Isten úgy akarja, teljesen ébren
lesznek, azaz, ha úgy fognak gondolkodni, hogy az más emberi értelemmel
való megegyezést ki nem zár, úgy nem fog közülök senki sem látni
olyasmit, ami ne látszana bárkinek is az ő bizonyítgatásuk világánál
szembetűnőnek és bizonyosnak és akkor majd a filozófusok egy közös
világban fognak lakni.
Ha az előnyöket és hátrányokat tekintetbe vesszük, amelyek valakinek
származhatnak abból, hogy nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világ
számára is alkalmas a szervezete (amennyiben ilyen létezne), úgy az
ilyfajta ajándék ahhoz hasonlítható, amelylyel Juno megtisztelte
Tiresiast, akit előbb megvakított, hogy a jóslás tehetségét
adományozhassa néki. Mert a _másik_ világ szemléletes ismeretére itt
csak úgy tehetünk szert, ha valamit abból az értelemből elveszítünk,
amelyre a _jelen_ világban szükségünk van. Nem is tudom, hogy bizonyos
filozófusok maguk teljesen föl vannak-e mentve e kemény feltétel alól,
akik oly szorgalmasan és elmélyedve irányítják távcsöveiket ama távoli
vidékek felé, és csodadolgokat tudnak elmondani arról, legalább is nem
irigylem felfedezéseik egyikét sem; csak attól tartok: hogy egy
józaneszű és kevéssé finom ember nékik éppen azt adná tudtukra, amit
Tycho de Brahe-nek válaszolt a kocsisa, amidőn az azt gondolta, hogy
éjjel a csillagok szerint igazodva mehet a legrövidebb úton: _Jó uram,
lehet, hogy az égen jól kiismered magad, de itt a földön bolond vagy._
Meghatározásokat kiélezni, sánta bizonyításokat új mankókkal ellátni, a
metafizika toldott-foldott köntöséhez új rongyokat, vagy annak más
szabást adni, ezzel még találkozunk ugyan, de a világ nem ezt kéri.
Metafizikai állításokkal jóllakott a világ: e tudomány lehetőségét
akarják, azon forrásokat, amelyekből beléje bizonyosság vezethető le, és
biztos ismertetőjeleket, amelyekkel a tiszta ész dialektikus káprázata
az igazságtól megkülönböztethető.
Milyennek kell lennie a metafizikának – bölcselet – birálat.
Oly távol állok attól, hogy magát a metafizikát tárgyilagosan
mérlegelve, kevésre becsüljem, vagy fölöslegesnek tartsam, hogy én,
különösen egy idő óta, amióta azt hiszem, hogy belátom természetét és az
emberi ismeretek közötti sajátlagos helyzetét, meg vagyok győződve
arról, hogy még az emberi nemnek igaz és tartós boldogulása is rajta
múlik.
Hogy az emberi szellem valaha teljesen feladja a metafizikai
vizsgálódást, az éppoly kevéssé várható, mint az, hogy mi, azért, hogy
ne lélegezzünk be mindig tisztátalan levegőt, a lélegzést majd egyszer
inkább teljesen beszüntetjük. A világon tehát mindig lesz metafizika,
sőt mi több, mindenkiben lesz, különösen a gondolkodó emberben, amelyet
általános zsinórmérték hiányában, mindenki a maga módja szerint fog
kiszabni magának. Az azonban, amit eddig metafizikának neveztek, egy
bíráló észnek sem tehet eleget, de teljesen lemondani róla szintén
lehetetlen, tehát _meg kell kísérelni_ végre magának a tiszta észnek
valamilyen bírálatát, vagy ha van ilyen, _meg kell vizsgálni_ azt
részletesen, mert nincs más mód, hogy ennek a sürgős szükségletnek, ami
több mint puszta tudásvágy, eleget tegyünk.
Hiábavaló ily kutatásokkal szemben _közömbösség_ mesterkélése,
amelyeknek tárgya _nem lehet közömbös_ az emberi természetre nézve. Azok
az állítólagos _indifferentisták_ is, bármennyire is igyekszenek az
iskola nyelvének népszerűvé való változtatása által felismerhetlenné
válni, amennyiben egyáltalán valamit gondolnak, metafizikai állításokba
esnek vissza, amelyek ellen pedig oly nagy ellenszenvet tüntettek föl.
A metafizika az emberi ész minden _kulturájának_ betetőzése, amely
nélkülözhetetlen, még ha tudományként való szerepét bizonyos okoknál
fogva félre is teszszük.
Ha van egy tudomány, amelyre az embernek igazán szüksége van, úgy az az,
amelyet én tanítok, hogy illően töltsük be azt a helyet, amely az ember
számára a teremtésben kijelöltetett és amelyből megtanulhatjuk, hogy
minőnek kell lennünk, hogy emberek legyünk.
A metafizika első és legfontosabb szabálya: hogy ne kezdjük
meghatározásokkal.
A metafizika igazi módszere alapjában véve azonos azzal, amelyet
_Newton_ a természettudományba bevezetett.
Az értelem földje sziget, amelyet maga a természet zárt változhatlan
határok közé. Ez az igazság földje (mily csábító név), amelyet
messzeterjedő és viharos óceán vesz körül, a látszat tulajdonképpeni
székhelye, ahol nem egy helyen köd és hamar leolvadó jég új földeket
hazud és amig a felfedezésekért szerte kalandozó tengerészt szüntelen
üres reménnyel áltatja, oly kalandokba keveri, amelyekkel sohasem
hagyhat fel és amelyeket mégis sohasem fejezhet be. Csak a szigorú, de
igazságos kritika józansága szabadíthat meg e káprázattól, amely sokakat
képzelt boldogság által elméletek és rendszerek közt fogva tart és az
korlátozhatja spekulativ igényeinket a lehető tapasztalat mezejére és
pedig nem az értelmünknek oly sok elhibázott kísérlete fölötti fonák
gúny vagy korlátai fölötti jámbor sóhaj által, hanem annak biztos
alapelvek szerint kitűzött határmegállapítása által, amely az értelem
nincs továbbját a legnagyobb megbízhatósággal azon herkulesi oszlopokhoz
köti, amelyeket maga a természet állított fel, hogy értelmünk útját csak
addig folytassuk, ameddig érnek a tapasztalat egybefüggő partjai,
amelyeket nem hagyhatunk el, anélkül, hogy egy parttalan óceánra ne
merészkednénk, amely bennünket mindig csalóka kilátás közepett végre is
arra kényszerít, hogy minden nehéz és hosszantartó fáradalommal
reménytelenül felhagyjunk.
A metafizikának oly pilótát akarok adni, aki a kormányzásnak a glóbus
ismeretéből merített biztos elvei szerint, a tenger teljes térképével és
iránytűvel ellátva bizton vezetheti a hajót, oda, ahová jónak tartja.
Magas tornyok és az azokhoz hasonló metafizikai nagy emberek, amik körül
rendszerint nagy a szél, nem az én számomra valók. Az én helyem a
tapasztalat termékeny mezeje.
Én szegény földi halandó, egyáltalán nem vagyok szervezve a _szemlélő
értelem_ isteni nyelvére. Amit azonban nekem a közönséges fogalmakból
logikai szabályok szerint kibetűzhetnek, azt még megérthetem.
Alapjában véve minden filozófia prózai; és azt az indítványt, hogy most
megint költőien bölcselkedjünk ép úgy fogadnák, mint azt, hogy a
kereskedő a jövőben könyveit ne vezesse prózában, hanem versben.
Az értelem dolgaiban az első lépés, amely annak gyermekkorát jellemzi,
_dogmatikus_. A második lépés szkeptikus és a tapasztalaton okult
ítélőtehetség elővigyázatosságára vall. De még egy harmadik lépés
szükséges, amely csak az érett és férfias ítélőtehetséget illeti meg,
amelynek alapjául szilárd és egyetemességükre nézve bevált elvek
szolgálnak, az értelem bírálata, amelylyel nem csupán annak _korlátait_,
hanem biztos _határait_ kimutatjuk.
A filozófia gondja inkább buja sarjak metszése, mint hajtása.
A tulajdonképpeni felvilágosultság az a puszta negativum, hogy azt, ami
értelmünkön túl van, ne kívánjuk megismerni.
Szemem előtt gyakran Alpok emelkednek ott, ahol mások sík és kényelmes
gyalogutat látnak maguk előtt, amelyen tovább vándorolnak, vagy legalább
is vándorolni vélnek.
Az ábrándot és a hiú tudást, amely az értelmet felfuvalkodottá teszi,
meg kell semmisíteni; azok az értelem szűk terében elfoglalják azt a
helyet, amelyet a bölcseség és a hasznos oktatás tanai tölthetnének be.
A filozófia abban áll, hogy határainkat megismerjük.
Ha a tiszta és spekulativ értelem minden ismeretének foglalatát oly
épületnek tekintem, amelynek legalább az eszméje önmagunkban van, úgy
mondhatom: a kritikában megbecsültük az építési anyagot és
meghatároztuk, hogy milyen magas és erős épülethez elég. Természetesen
azt találtuk, hogy ámbár nékünk égigérő tornyot emelni volt a tervünk,
az anyagkészlet mégis csak oly lakóházhoz volt elégséges, amely elég
tágas volt a tapasztalat mezején való foglalatoskodásunkhoz és elég
magas, hogy azt áttekinthessük; de ama merész vállalatnak az anyag
hiánya folytán kudarczot kellett vallania, anélkül, hogy még a
nyelvzavarra számítottunk volna, amely a munkásokat a terv fölött
kikerülhetlen meghasonlásba kellett, hogy vigye és a világ minden
részébe szét kellett szórnia, hogy mindenki saját terve szerint külön
építsen magának. Most nem annyira az anyagról, mint inkább a tervről van
szó és ámbár okultunk, hogy ne merészkedjünk kísérletet tenni egy
tetszésünk szerinti meggondolatlan ötlet alapján, amely könnyen egész
vagyonunkat felemészthetné, mégis valaminő szilárd lakóhely emeléséről
le nem mondhatunk és így el kell készítenünk oly épület tervezetét,
amely adott anyagunkra és egyúttal szükségletünkre tekintettel van.
A kritikai filozófia, ha egyszer csak röviden az iskoláját végigjártuk,
arra szolgál, hogy összes foglalatoskodásunkba rendet, összefüggést és
módszert vigyen.
Vagyonunknak és egyúttal használata határainak biztos felismerése
határozottá, bátorrá és mindarra elszánttá tesz, ami jó és hasznos.
Sohasem tanúlhatjuk meg a filozófiát, legfeljebb csak filozófálni
tanulhatunk.
A filozófus nem értelemművész, hanem az emberi értelem törvényhozója.
Nem szükséges éppen, hogy mindenki metafizikát tanuljon. Az a nevetséges
utálat, amelyet a tiszta ész kritikájában járatlanok éreznek, ha tiszta
észelvekre kell támaszkodniok, mint amelyeknél nem várhatnak teljes
biztosságot, hanem ezt csupán a tapasztalattól várják, ahol az
általánosság hiánya folytán semmiféle biztosság sincs, az a logikai
tértől való borzadás egy faja, amely felületes fejekből aligha
száműzhető.
Aki a filozófia egy rendszerét _tanulta_, annak csak _históriai_
ismerete van róla; csak annyit tud és ítél, amennyit adtak néki, _idegen
ész szerint_ képezi magát, de nem _saját eszéből_ és ha már jól felfogta
és megőrizte is, mégis csak egy élő ember gipszlenyomata.
A metafizika nem gyermekek és ifjak, hanem férfiak számára való. Az ész
reviziójának egy faja ez.
A praktikus filozófus, a bölcseségnek tanítás és példaadás útján való
tanítója, a tulajdonképpeni filozófus. Mert a filozófia a tökéletes
bölcseség eszméje, amely nékünk az emberi ész végső czéljait mutatja
meg.
Az bizonyos: aki egyszer a kritikát megkóstolta, az örökre megundorodott
minden dogmatikus fecsegéstől, amelylyel azelőtt szükségből
megelégedett, mert eszének szüksége volt valamire és jobbat a
fentartására nem találhatott. A kritika úgy viszonylik a közönséges
metafizikai iskolákhoz, mint a kémia az alkémiához, vagy az asztronómia
a jövendőmondó asztrológiához.
Naturalizmus – józan ész.
A tiszta észnek nem egy naturalistája (aki alatt azt értem, aki a
metafizika dolgaiban minden tudomány nélkül dönteni mer), azt mondhatná,
hogy ő azt, amit a Kritika oly nagy előkészülettel, vagy ha jobban
tetszik, terjengős, pedáns pompával ad elő, azt ő józan eszének
igazmondó szellemével már régen nemcsak gyanította, hanem tudta és
belátta is: «azt ugyanis, hogy mi egész eszünkkel sohase juthatunk túl a
tapasztalatok területén.» De mivel, ha észelveit lassankint kikérdezik,
be kell vallania, hogy köztük sok olyan van, amelyet nem a
tapasztalatból merített, amelyek tehát attól függetlenek és a priori
érvényesek, hogyan és minő érvekkel akarja a dogmatikust és saját magát
korlátozni, aki ezen fogalmakat és alapelveket minden lehető
tapasztalaton túl használja, éppen azért, mert attól függetlenül ismerte
fel? És ő maga, a józan ész ezen adeptusa, sem annyira biztos abban,
hogy minden önhitt, olcsón szerzett bölcsesége daczára, észrevétlenül
nem jut-e a tapasztalat tárgyain túl az agyrémek területére. Rendszerint
mélyen bele is van bonyolódva, ámbár népszerű nyelvezetével, miután
mindent csupán valószínűségnek, észszerű gyanításnak vagy analógiának
tüntet fel, alaptalan igényeinek némi mázt ad.
Az empirista azt állítja, hogy a műveletlen értelem jobb, mint művelt
ítélet.
Az úgynevezett józan ész veleszületett tudatlanság.
Van egy kényelmes mód arra, hogy minden belátás nélkül makacskodhassunk,
ez pedig a közös emberi belátásra való hivatkozás. Valóban nagy adománya
az égnek az ép (vagy mint újabban elnevezték, az egyszerű) emberi ész.
De tettel kell bizonyítani, a gondolat és a beszéd megfontoltságával és
észszerűségével, de nem azáltal, hogy, ha igazolásunkra semmiféle okos
dologgal nem tudunk előhozakodni, ráhivatkozunk, mint valami orákulumra.
Ha belátás és tudomány a fogyatékán van, akkor és nem előbb hivatkozni a
közös emberi belátásra, ez az újabb idők egyik szubtilis találmánya,
amely mellett a legüresebb fecsegő fölveheti a versenyt a legalaposabb
fővel és tarthatja is vele. De, amíg a belátásnak egy kis maradéka is
megvan, addig őrizkedni fogunk ezen utolsó menedékhez fordulni. És a
világosságnál megtekintve ez a fellebbezés nem is egyéb, mint a tömeg
ítéletére való hivatkozás; oly taps az, amely miatt a filozófus pirul,
de a népszerű elménczkedő olyankor diadalt arat és büszkélkedik. Mégis
azt kell gondolnom, hogy Hume-nak épp annyira volt józan esze, mint
Beattie-nek és még azonfelül birtokában volt az, ami ennek bizonyosan
nem és pedig kritikai ész, amely a józan észt korlátok közt tartja, hogy
ne tévedjen el a spekulácziókban, vagy ha pusztán ezekről van szó, ne
kívánjon dönteni, mert nem tud számot adni alapelvei felől; mert csakis
így marad meg józan észnek. Véső és kalapács egész jól használható a
gerenda megmunkálásához, de a rézmetszéshez tű szükséges. Igy a józan
ész, épúgy használható, mint a spekulativ, de mindkettő a maga módja
szerint: amaz, ha oly ítéletekről van szó, amelyeket közvetlenül a
tapasztalatban alkalmaznak, emez pedig ha általában véve puszta
fogalmakból kell ítélni, például a metafizikában, ahol az önmagát,
gyakran a valósággal ellentétben, úgynevező józan ész semmikép sem
ítélhet.
A metafizikának nem engedhető meg az általános emberi ész helyeslésére
való hivatkozás; mert e tanú tekintélye csak mende-mondán alapul.
Quodcumque ostendis mihi sic, incredulus odi.
_Horat_.
Tudomány és tudományos módszer.
Az észnek minden munkájában bírálat alá kell vetnie magát és az ebbeli
szabadságot semmiféle tilalommal sem csorbíthatja, anélkül, hogy magának
ne ártana és ránézve hátrányos gyanúba ne keverednék. Semmisem annyira
fontos itt a haszonra való tekintettel, semmisem oly szent, hogy ezen
vizsgáló és szemlét tartó átkutatás alól, mely nem ismer semmiféle
személyi tekintélyt, kivonhatná magát. Sőt ezen a szabadságon alapul az
ész létezése, amelynek nincs diktátori tekintélye, hanem annak a
kijelentése sohasem egyéb, mint szabad polgárok beleegyezése, akiknek
mindegyike aggályait, sőt vétóját kell, hogy tartózkodás nélkül
kifejezhesse.
A filozófiai belátás bővülését akadályozza az, hogy erkölcsi okokhoz,
azaz czélokból való magyarázathoz fordulunk ott, ahol még gyanítható,
hogy fizikai alapokok szükséges általánosabb törvényekkel kapcsolatban
határozzák meg a következményt.
Immateriális alapelvekre való hivatkozás a rest filozófia menedéke, és
ezért az ily módon való magyarázat is lehetőség szerint kerülendő, hogy
a világ jelenségeinek azon alapjai, amelyek a puszta anyag
mozgástörvényein nyugszanak és amelyek egyesegyedül az átérthetők, egész
terjedelmükben ismertté váljanak.
Tegyük fel, hogy Isten néha és különös esetekben a természetet
törvényeitől eltéríti: akkor sincs halvány fogalmunk sem arról és
sohasem remélhetjük, hogy megismerünk egy oly törvényt, amely szerint
Isten ily esetben cselekszik. Itt az ész, mintha meg volna bénulva,
amennyiben azáltal, ismert törvények szerinti eljárásában
feltartóztatott, de újat nem tanult és nem is remélheti, hogy valaha a
világon ilyet tanul.
A tudatlanságnak a tudomány látszatát adó közönséges fogás az, hogy a
rajongó azt kérdezi: ismeritek a mágneses erő valódi okát, vagy
ismeritek az anyagot, amely az elektromos jelenségekben oly csodálatos
hatást fejt ki? Azt hiszi, hogy alapos oka van arra, hogy oly dologba,
amelyet véleménye szerint a legnagyobb természetbúvár belső mivoltára
nézve époly kevéssé ismer, mint ő, lehető hatásaira vonatkozólag is
épúgy beleszóljon. De az utóbbi csak oly hatásokat ismer el, amelyeket a
kísérlet segélyével mindenkor szemünk elé állíthat, amennyiben a tárgyat
teljesen hatalmába keríti, ezzel szemben az előbbi oly hatásokat szed
össze, amelyek úgy a megfigyelő, mint a megfigyelt személynél teljesen a
képzeletből eredhetnek és így valódi kísérletnek nem is vethetők alá. E
helytelenség ellen nem lehet mást tenni, mint belenyugodni abba, hogy az
állati mágnesség mágnesez és szervetlenít mindaddig, amíg az annak és a
könnyen hívőknek tetszik, de a rendőrség figyelmébe kell ajánlani a
dolgot, nehogy túlmerészen űzzék azt, egyébként pedig nekünk a természet
kutatásának egyetlen útját kísérlet és megfigyelés által, amelyek a
tárgy tulajdonságait külső érzékeinknek felismerhetőkké teszik, továbbra
is követni kell. Hosszadalmas czáfolat itt az ész méltósága ellen való
és nem is használ semmit, megvető hallgatás az őrület e fajtájával
szemben jobban megfelel, amint egyébként is az ily események az életben
csak rövid ideig tartanak, hogy aztán más balgaságnak adjanak helyet.
Senkitől sem veszem rosz néven, ha ahelyett, hogy a szellemlátókat a
másik világ félpolgárainak tekintené, velük röviden és jól, mint
kórházba valókkal végez és ezáltal magát minden további kutatás alól
felmenti. De ha mindent ily álláspontról tekintünk, akkor a szellemvilág
ilyfajta adeptusaival való bánásmód is kell, hogy a korábbitól nagyon
különbözzék és ha előbb szükségesnek találták, hogy néha némelyeket
közülök elégessenek, úgy most elég lesz, ha csak purgálják őket. A
dolgok ilyetén állásánál nem is volna szükséges, hogy annak nagy feneket
kerítsünk és megcsalt rajongók lázas agyában a metafizika segélyével
titkokat keressünk. A rejtélyt csupán az éleseszű _Hudibras_ tudta volna
nékünk megoldani, mert az ő véleménye szerint: _ha hipochondrikus szél
tombol a belekben, úgy az irányán fordúl meg a dolog, ha lefelé megy f–
lesz belőle, de ha felszáll, akkor tüneménnyé vagy szent sugallattá
válik_.
Van egy faja a _lángeszű férfiaknak_ (helyesebben lángész majmoknak),
amely a lángész czégére alatt betolakodott, a természet különösen
kegyelt főinek a nyelvén szól, a fáradságos tanulást és kutatást
kontárkodásnak minősíti, és azt állítja, hogy minden tudomány szellemét
egy fogással ragadta meg, de kis adagokban sűrítve és erőteljesen képes
adni belőle. Ez a faj, mint a kuruzslók és vásári kikiáltók faja a
tudományos és erkölcsi műveltségben való haladásra nézve igen hátrányos,
ha vallás-, államviszonylatok, és morálról a beavatotthoz vagy a hatalom
birtokosához hasonlóan a bölcseség székhelyéről döntő hangon beszél és
így szelleme szegénységét el tudja takarni. Ez ellen ismét mit lehet
mást tenni, mint nevetni és szorgalommal, renddel és világossággal
türelmesen továbbhaladni, anélkül, hogy ama szemfényvesztőkre ügyet
vetne az ember?
Először az _iskolának_ kell megadni a magáét, azután lehetünk arra is
tekintettel, hogy a világ kedvére éljünk.
Aki nem iskolaszerűen, hanem «lángész» módjára filozofál, az oly módon
gazdálkodik, amelynek a közeli csőd jósolható. A kritikai filozófia az
az észgazdálkodás, amely először is a vagyoni állapotot vizsgálja meg,
hogy megtudja, mily messzire mehet kiadásaiban és a simplex emberhez
hasonlít azzal a szellemes fővel ellentétben, aki – mint egy bizonyos
miniszter államháztartásával – oly módon dicsekszik, hogy: minél több az
adóssága, annál gazdagabb.
Nem nagy művészet a közérthetőség, ha amellett minden mélyebb belátásról
lemondanak.
Csak az adhat elő valamit népszerűen, aki azt alaposabban is előadhatná.
Hogy a valódi népszerüséget megtanuljuk, a régieket kell olvasnunk,
például Cicero filozófiai iratait, Horatius, Vergilius költőket és így
tovább; az újabbak közül Hume-ot, Shaftesburyt és másokat; férfiak, akik
mindenike kiterjedt érintkezésben állott a művelt világgal, amely nélkül
nem lehetünk népszerűek. Mert a valódi népszerűség sok gyakorlati világ-
és emberismeretet követel, az emberek fogalmai, izlése és hajlamainak
ismeretét, amelyekre az előadásnál, sőt még az illő, a népszerűséghez
alkalmas kifejezések megválasztásánál is folytonosan tekintettel kell
lenni.
A teóriák gyakran inkább a megértés megkönnyebbítésére, mint a természet
jelenségeinek kiderítésére szolgálnak.
Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül vakok.
Tehát ép oly szükséges fogalmainkat megérzékíteni (azaz tárgyukat a
szemléletben mellérendelni), mint szemléleteinket számunkra értelmessé
tenni (azaz fogalmak alá rendelni).
Az ész nem _alkot_, hanem csupán _rendez_ fogalmakat.
A logika nem általános feltalálóművészet és nem az igazság orgánuma; nem
algebra, amelynek segélyével rejtett igazságok volnának felfedezhetők.
Bár azt mondják: a technikát, vagyis a tudomány felépítésének módját elő
kell adni az alkalmazott logikában. Ez azonban hiábavaló, sőt káros.
Mert akkor elkezdenek építeni, mielőtt anyag volna, és megvan ugyan a
forma, de hiányzik a tartalom.
A kísérletek eredménye nem felel meg mindig a gyanításnak. Ha azonban
nem akarjuk teljesen a véletlenre bízni a kísérleteket, akkor kell, hogy
a gyanítás legyen indítékuk.
Kétségtelenül igaz, hogy pusztán tapasztalati tapogatózás által,
vezérelv nélkül, amelyet keresni kell, sohasem találnánk valami
czélszerűt, mert _rendszeresen_ tapasztalni csak annyit tesz, mint
_megfigyelni_. Köszönöm a csupán empirikus utazó elbeszélését,
különösen, ha abból összefüggő ismeret legyen, melyből az ész valamit
alkosson egy elmélet czéljára. Rendszerint azt válaszolja ő, ha erre
vonatkozólag kérdezik: észrevehettem volna ezt, ha tudtam volna, hogy
efelől kérdezősködni fognak.
A _természetkutatás_ nem vak tapogatózás az észrevételek után, amelyek
töredékesen és véletlenül egymás mellé sorozhatók, hanem törvényekhez
van kötve, amelyek szerint fel kell keresni azokat.
A természetkutatás nem a tapasztalat _által_, hanem annak _számára_
történik.
A tapasztalatból nem származhat semmiféle tudomány. A tapasztalt ember
(expertus), ha egyébként semmi más, úgy tudatlan, aki pórázra kötve jár,
aki azokba a nyomokba lép, amelyeket számára más, vagy ő maga előző
gyakorlatok után készített.
A természetbúvárok között némelyek (akik inkább spekulativ hajlamúak),
az egyenlőtlenségnek szinte ellenségei és mindig a faj egységére vannak
tekintettel, mások (inkább empirikus fők) a természetet oly sokféleségre
igyekeznek osztani, hogy csaknem föl kellene adni a reményt, hogy
tüneményeit általános elvek szerint ítéljük meg.
Vannak emberek, akik mindent ismernek, de semmitsem tudnak (mindennek a
leírásáról van fogalmuk, de nincs belátásuk).
A pusztán polihisztor tudása _cziklópszerű_, amelynek egyik szeme
hiányzik, – a filozófia szeme; és egy matematikus, történész, leíró
természettudós, filológus és nyelveket ismerő cziklóp oly tudós, aki
mindezekben a dolgokban nagy lehet, de minden filozófiát ezenfelül
fölöslegesnek tart.
Az ismeret egysége nélkül minden tudás csak törmelék.
Azt állítom, hogy a természettudomány minden ágában csak annyi
_tulajdonképpeni_ tudomány található, amennyi _matematika_ van benne.
A geometriában járatlan a természettudományban nem haladhat előre, azaz
nem lehet filozófikus természetismerő.
Amidőn _Galilei_ golyóit a ferde síkon általa választott nehézkedéssel
gördítette le, vagy _Torricelli_ a levegő nyomásával oly súlyt
hordatott, amelyről előre meghatározta, hogy mily előtte ismert
vízoszlop súlyával legyen egyenlő, vagy később _Stahl_ fémeket mésszé és
ezeket ismét fémekké változtatta azáltal, hogy azokból valamit elvont és
visszaadott; ez minden természetbúvárnak szöget ütött a fejébe.
Megértették, hogy az ész csak azt látja be, amit maga, saját terve
szerint állított elő, hogy itéletei élén állandó törvények szerint
alapelveknek kell állniok és a természetet kényszerítenie kell, hogy
kérdéseire válaszoljon, nem pedig, hogy általa magát mintegy pórázon
vezettesse; mert különben a véletlen, nem megelőző terv szerinti
megfigyelések egyáltalán nem függnek össze szükséges törvényben, amelyet
pedig az ész keres és amelyre szüksége van. Az észnek az alapelveivel,
amelyek egyedül emelik törvényerőre a megegyező jelenségeket, az egyik
kézben, és a kísérlettel, amelyet azok szerint kigondolt, a másikban,
kell a természethez fordulnia, bár oly czélból, hogy az kioktassa őt, de
nem mint tanítvány, aki mindent elmondat magának, amit a tanító akar,
hanem mint kirendelt bíró, aki a tanukat azon kérdésekre készteti
válaszolni, amiket ő feltesz. És így még a fizika is gondolkodásmódjának
oly előnyös forradalmát lényegileg véve azon ötletnek köszönheti, hogy
annak megfelelőleg, amit az ész maga fektet a természetbe, azt keresse
benne (ne pedig ráfogja), amit tanulnia kell tőle és amiből magától
semmit sem tudna. Csak ezáltal tért a természettudomány a tudomány
biztos útjára, miután évszázadokon át nem volt egyéb, mint puszta
tapogatózás.
Sok kérdéssel úgy vagyunk, mint a katekizmussal, amelyet
gyermekkorunkban betéve tudtunk és amelyet érteni véltünk, amelyet
azonban minél öregebbek és megfontoltabbak leszünk, annál kevésbbé
értünk és ezért megérdemelnők, hogy még egyszer az iskolába küldjenek,
hacsak találhatnánk valakit (magunkon kívül), aki jobban értené azt.
A _természet_ a mi feladatunk, magyarázataink szövege.
Tudomány és élet – tudósok – akadémia.
Oly kormány, amely a tudomány tételeivel, tehát azok bővítésével vagy
javításával is foglalkoznék, amely tehát a legmagasabb személyben a
tudóst akarná adni, e pedantéria által csak a néki járó tiszteletet
veszítené el, mert méltóságán alúli, hogy a néppel (annak tudós
osztályával) egyesüljön, amely nem érti a tréfát és mindazokat egyforma
elbánásban részesíti, akik tudománynyal foglalkoznak.
Ha kormányok jónak találják, hogy tudósok dolgaiba avatkozzanak, úgy a
tudományról és emberekről való bölcs gondoskodásukhoz sokkal illőbb
volna, hogy a kritika szabadságát részesítsék kedvezményben, mintsem,
hogy az iskolák nevetséges zsarnokságát támogassák, amelyek közveszély
feletti hangos jajgatásba törnek ki, ha pókhálóikat szétszaggatják.
Be kell vallani, hogy a nagybritánniai parlament alapelve: hogy a király
trónbeszéde minisztere művének tekintendő (mivel az uralkodó méltósága
ellen való volna, hogy tévedésen, tudatlanságon, vagy hazugságon fogják
rajta, pedig a Háznak mégis fel kell jogosítva lennie, hogy annak
tartalma felett ítéljen, azt megvizsgálja és megtámadja), hogy ez az
alapelv, mondom, finoman és helyesen kieszelt. Éppen így kell, hogy
bizonyos tanok kiválasztása, amelyeket egyedül szentesít a kormány a
tanítás czéljára, a tudósok vizsgálatának legyen alávetve, mert az nem
az uralkodó művének tekintendő, hanem egy arra kirendelt állami
hivatalnokénak, akiről feltesszük, hogy ura akaratát nem jól érthette
vagy el is csavarhatta.
Egy franczia miniszter egyszer magához hivatta a legtekintélyesebb
kereskedők egy részét és javaslatot kért tőlük, hogyan segíthetne a
kereskedelmen: mintha ő a javaslatok legjobbját ki tudná választani.
Miután egyik ezt, a másik amazt javasolta, egy öreg kereskedő, aki
sokáig hallgatott, így szólt: Csináljatok jó utakat, verjetek jó pénzt,
adjatok alkalmas váltójogot és így tovább, egyébként pedig «hagyjatok
bennünket dolgozni!» Ez lenne körülbelül a válasz, amelyet a filozófiai
fakultásnak adni kellene, ha a kormány megkérdezné, mily tanokat írjon
elő általában a tudósoknak, hogy amellett a belátás és a tudomány
haladását meg ne gátolja.
A szabad művészetek és a tudományok jobban növekednek kedvelőik és
jóakaróik kormányzása alatt, mint önhitt ismerőiké alatt. Csak a
közbecsüléshez kell, hogy tartsák magukat és a lángészt hagyják, hogy
önmagát képezze és saját maga szabja meg utait.
Ha tudományos vitát a nagyközönség elé visznek, amint azt a tudomány
űzérei (a «gyakorlók» neve alatt) szívesen megkísérlik, úgy
illetéktelenül a nép ítélőszéke elé (amelyet a tudományosság dolgaiban
semmiféle ítélet sem illet meg) hurczolják azt és megszünik a vita
tudományos jellege; mert akkor a törvényellenes viszály helyzete áll
elő, ahol tanok a nép hajlamainak megfelelően adatnak elő és a lázadás
és pártoskodás magvait hintik szét, a kormányt pedig ezáltal
veszélyeztetik.
Törekedni, hogy az egész közönség tudóssá legyen, a legrosszabb, ami
csak történhet. Ezáltal bírákká tesszük őket és ez a népuralom egy faja;
de jó, ha a tudomány kedvelőivé tesszük őket. Itélni mindenki tud, de a
bíró mester kell, hogy legyen.
Csodálatos, hogy a tudatlan elfogult a tudományosság javára, a tudós
ellenben elfogult a műveletlen ész javára.
Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjúhozását
teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát
vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt
hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete és megvetettem a
csőcseléket, amely semmiről se tud. Rousseau helyreigazított. Ez az
elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket
tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges
munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az
értéket adhatja meg, hogy az emberiség jogait törekedjen helyreállítani.
Tompaeszű vagy korlátolt fő, amelyből nem hiányzik semmi más, mint csak
az értelem kellő foka és annak saját fogalmai, tanítás által nagyon jól,
a tudományosságig is kiképezhető. De miután akkor az ítélőképesség
rendszerint hiányos marad, úgy éppen nem szokatlan, hogy tudós férfiakat
találunk, akik tudományuk használatában ama soha jóvá nem tehető hiányt
gyakran elárulják.
Közepes tehetségűek, akik tevékenyek és vakmerők, a legjobban
boldogulnak a tudományos életben is.
A magas iskolák rendszeres fecsegése gyakran csupán egyetértés abban,
hogy a szavak különböző jelentésével valamely nehezen megoldható kérdés
elől kitérjenek, mert a kényelmes és gyakran eszes «nem tudom»-ot az
akadémiákon nem szívesen hallják.
Az iskolák czivakodásában rendszerint mindkét félnek akkor van a legtöbb
mondanivalója, ha tárgyukból semmitsem értenek.
Azt kéne gondolni, hogy valamely jó ügy védelmének szándékával semmit a
világon sem lehet kevésbbé megegyeztetni, mint álnokságot, tettetést és
csalást. A tudomány káros hatása az emberekre különösen abban áll, hogy
a legnagyobb része azoknak, akik azzal kérkedni akarnak, az értelemnek
semmiféle javítását nem eredményezik, hanem csupán fonákságát, nem is
említve, hogy a legtöbbnek csak hiúsága eszközéül szolgál.
Az akadémiák több tehetségtelen embert küldenek ki a világba, mint a
közéletnek bármely más intézménye.
Tudósok azt hiszik, hogy minden ő érettük van itt.
A tudósnak humanitásra van szüksége, hogy maga félre ne ismerje magát és
ne bízzon túlsokat saját erejében. Az olyan tudóst cziklópnak nevezem. Ő
a tudomány egoistája és szüksége van még egy szemre, amely azt
eredményezné, hogy tárgyát más ember szempontjából is látná. Ezen alapul
a tudomány humanitása, azaz az ítélet közlékenysége, amelylyel mások
ítéletének is alávetik azt.
Mire való nékünk a spekuláczió minden feldolgozása és viszálykodása, ha
ezalatt jószívűségünket elveszítjük?
Oh emberi gondok! Gyönge emberek, azt állítjátok, hogy csupán az igazság
és az ismeret terjesztése a czélotok, valójában pedig csupán hiúságtok
foglalkoztat.
A nép üdvét legfőképp nem a szabadságban keresi, hanem természetes
czéljaiban, tehát e három dologban: holta után üdvözüljön, életében
embertársai közti létét köztörvények biztosítsák, végül pedig, hogy
magában az élet fizikai élvezetében (azaz egészségben és hosszú életben)
részesedjen.
A filozófus, aki mindezekbe a vágyakba csak az értelemtől átvett
előírások alapján bocsátkozhat, ahhoz tartja magát, amit az ember maga
hozzátehet és kell is, hogy hozzátegyen: _becsületesen_ éljen, senkivel
se kövessen el _jogtalanságot_, az élvezetben _mértékletes_ legyen és
türelmes a betegségben és amellett főképp a természet önsegélyére
számítson; mindezekhez persze nem kell valami nagy tudomány, sőt az
nagyrészt nélkülözhető is, ha csak hajlamainkat fékezni és a kormányzást
értelmünkre bízni akarnók, amivel azonban a tömeg, mint fáradságos
dologgal éppen nem törődik.
A teológusokat, jogtudósokat és orvosokat a tömeg (amely a fenti
tanokban hajlamával, hogy _élvezzen_ és ellenszenvével, hogy azért
_fáradozzon_ rosz helyen alkalmazott komolyságot talál) felszólítja,
hogy elfogadhatóbb indítványokat tegyenek: és akkor a tudósokkal szemben
támasztott követelések így hangzanak: amit itt ti filozófusok fecsegtek,
azt már én rég tudtam magamtól is; de tőletek, mint tudósoktól azt
akarom tudni, ha _elvetemülten_ éltem volna is, hogy szerezhetnék mégis
magamnak röviddel kapuzárás előtt bebocsátási engedélyt a menyországba,
ha _nincs is igazam_, hogy nyerhetném mégis meg a pörömet és ha testi
erőmet kedvemre kihasználtam volna és _visszaéltem_ volna is azzal, hogy
maradhatnék mégis egészséges és hogy élhetnék soká. Hisz azért
tanultatok, hogy többet tudjatok, mint a magunkfajtabeli (akiket ti
idiótáknak neveztek), aki semmi másra nem tart igényt, mint józan észre.
De ez a dolog olyan, mintha a tömeg úgy fordulna a tudóshoz, mint valami
jövendőmondó és varázslóhoz, aki természetfölötti dolgokban tájékozott;
mert a tudatlan arról a tudósról, akiről valamit feltételez, túlsokat
képzel. Ezért természetesen előrelátható, hogy ha valaki csak elég
vakmerő, hogy ily csodaembernek adja ki magát, a tömeg futni fog hozzá
és a filozófusok pártját megvetéssel fogja elhagyni.
SZEMLÉLET. MŰVÉSZET – LÁNGÉSZ.
A szép és a művészet.
_Szép_ az, ami a fogalomtól _függetlenül_ általánosan tetszik.
Határozott _szabályok_ szerinti bizonyítás sohasem szabhatja meg a
szépség feletti ítéletet.
Ha valaki oly költeményt olvas fel nekem, vagy oly színdarabhoz vezet,
mely sehogysem felel meg ízlésemnek, úgy felhozhatja Batteux-t vagy
Lessinget, vagy az ízlésnek még régibb és híresebb műbírálóit és
felhozhatja az általuk felállított összes szabályokat annak a
bizonyítására, hogy költeménye szép; és habár egyes helyek, amelyek
nékem nem tetszenek a szépség szabályaival (amint azok ott adva vannak
és általánosan elismertek) nagyon jól megegyeznek: én betömöm a fülem,
nem akarok hallani okokat és okoskodást és inkább felveszem, hogy a
műbírálók ama szabályai hamisak, vagy legalább is itt nem alkalmazhatók,
mintsem hogy ítéletem a priori bizonyítékokkal határoztassam meg, miután
itt az ízlés és nem az ész vagy az értelem ítéletéről van szó.
Ugylátszik, hogy ez a főokok egyike, amiért ezt az esztétikai
ítélőképességet éppen ízlésnek nevezték. Mert felsorolhatja nékem valaki
valamely étel összes tartozékát és mindegyikről megjegyezheti, hogy azok
nekem különben kellemesek és erre rá még joggal dícsérheti, hogy mily
egészséges egy étel az; mégis mindezen érvekkel szemben süket vagyok,
megízlelem az _én_ nyelvemen az ételt és az én ínyemen és eszerint (és
nem általános elvek szerint) ítélek.
Ámbár tehát a műbírálók, mint _Hume_ mondja, látszólag jobban
okoskodnak, mint a szakácsok, mégis egy a sorsuk. Itéletük meghatározó
alapját nem a bizonyítékok erejétől, hanem csupán az egyénnek saját
állapota (kellemesség vagy kellemetlenség) feletti reflexiótól
várhatják, minden előírás és szabály visszautasításával.
Amint, hogy nincs a szépnek tudománya, hanem csak kritika, úgy nincs is
szép tudomány, hanem csupán szépművészet. Mert ami az elsőt illeti,
benne tudományosan, azaz bizonyító okok alapján azt kellene eldönteni,
hogy valamit szépnek kell-e tartani, vagy sem; a szépség feletti ítélet
tehát nem volna az ízlés ítélete. Ami a másodikat illeti, oly tudomány,
amely szép legyen, képtelenség. Mert ha benne, mint tudományban
alapelvek és bizonyítékok után kérdezősködnénk, úgy ízléses szólamokkal
(bonmots) küldenének útunkra.
A szépművészet alkotásaiban a czélszerűségnek, ámbár az szándékos,
mégsem szabad szándékoltnak feltünnie; azaz a szépművészetnek természet
gyanánt kell _feltűnnie_, ámbár tudjuk, hogy művészet. A művészet
alkotása pedig azáltal látszik természetnek, hogy szabályokkal való
megegyezés minden pontossága, amelyek szerint egyedül válhat a mű azzá,
amivé kell válnia, megtalálható benne; de _kín_ nélkül, anélkül, hogy az
iskola formája átlátszana, azaz anélkül, hogy nyomát mutatná annak, hogy
a művésznek a szabály lebegett volna szeme előtt és lelki erejét
bilincsekbe zárta volna.
A szépet általában (legyen az természetes, vagy művészi szép) az
esztétikai eszmék _kifejezésének_ nevezhetjük.
A szépművészetet szükségkép a tehetség művészetének kell tekinteni.
A szép az erkölcsi jó jelképe.
A természet szépsége iránti közvetlen érdeklődés (nem csupán
megítélésében való ízlés) mindenkor a jó lélek ismertetőjele.
Az ízlés megalapozásának igazi előkészítése az erkölcsi eszmék
kifejlesztése és a morális érzék művelése.
Az ízlést a moralitás külső megjelenésének nevezhetnők.
Tehetség és iskola a művészetben.
Az ötletesség nem jelenti az eszmékhez való tehetséget.
A _genie_ az a tehetség (természet adomány), amely megadja a művészet
szabályait. Miután a talentum, mint a művész veleszületett
alkotóképessége, maga is a természethez tartozik, úgy azt is mondhatnók:
a genie azon veleszületett lelki sajátság (ingenium), _amely által_ a
természet a művészetnek szabályt ád.
A genie az ember «tehetségének mintaszerű eredetisége».