(Növény-regény.)
Vajjon miért nem irnak regényt a buzáról, a rozsról vagy az árpáról,
hisz ők vannak olyan érdekesek, mint a világiaskodó pesti nők vagy
bukott táncosnők?
Vajjon miért nem irta még meg magyar iró e földnek a regényét, tavaszát
és nyarát, mi történik a földben márciusban, mit csinálnak a
növénymagvak a hótakaró alatt, hogyan nő az élet, hisz a növények élete
érdekesebb, mert rejtettebb, mint az emberek mindennapi tevékenysége?
Pedig agrár-ország vagyunk, Európa éléskamraja, buzánk, borunk oly
hirneves, mint vitézségünk és a hosszadalmas háboru alatt mindenki
megtudhatta, hogy hazánkban legfontosabb és egyetlen igazi érték: a
föld: miért nem irja meg senki a magyar föld regényét?
* * *
Egyszer Bródy Sándor kezdett a buzáról irni, de csakhamar visszatért a
nőkhöz. Herceg Ferenc és Molnár sohasem gondoltak még irásaikban
Magyarország legérdekesebb faunájára. Bársony irt a lápokról,
ingoványokról, Gárdonyi a csodálatos szivekről, Tömörkényi a nagyszerü
parasztokról, csak a buzát, Magyarország kincsét nem irta meg senki,
amint egy földmivelő-országban földjéből, növényféléiből táplálkozó és
abban élő királyságban az iróktól várni lehetne.
Avagy könnyebb és hálásabb feladat a női szeszélyekről,
férfi-balgaságokról gyermekes szerelemről irogatni?
Lehetséges, hogy ez jobban érdekli az olvasót, ámde az irónak nem lehet
hivatása mindig a közönség szájaize szerint folytatni királyi
mesterségét. Állitólag az irót bizonyos isteni hivatás küldte el a
milliónyi falevelek közül, adott neki szivet, szemet, hárfát és ásót,
hogy körülnézzen a földön és apró betükkel papirosra vesse, hogy
dalolnak az emberek és mi van a szivek mélyében.
A divatok, eszme-áramlások, gondolat-légvonatok (amelyeket néha maguk az
irók teremtettek) pontosan kiolvashatók a különböző korban élő irók
müveiből. (Csak a legnagyobbak: Shakespaere vagy Dante épitettek
maguknak egészen különálló templomokat, ahol a maguk módja szerint
dicsérték az urat, bármilyen szél fujt odakünn.) Az irók többsége szinte
rabszolgája volt korának. Nehéz nem látni a jelenekben élő embereket,
nehezebb nem hallani meg a valóságos élet lármáját, legnehezebb uj
eszméket oltani, uj fényeket gyujtani és uj tornyot épiteni, ahonnan az
életet látni lehet ismeretlen tájain. A korok divatja vezette az irók
hajlékony tollát. (Mikor a legszerencsétlenebb nemzetnek éreztük
magunkat, hazáról irtunk, őseinkről, hőseinkről, nemzeti regényeinkről
álmodtunk. Angliában ugyanezen időben a nagyvárosi szegénységről,
elhagyott gyermekekről, rossz iskolákról irják a legtöbb regényt. A
franciáknál a divat szeszélye a demimonde felé hullámzik, mig a
gondolkozó oroszok a jobbágyság felszabaditásán törik fejüket.)
Nos, e háboru alatt (és a háboru után még inkább) bebizonyosodik, hogy e
nemzetnek nem lehet más korszelleme, mint a föld. A követek a föld
megosztásáról ábrándoznak és kis földecskéről álmodik a somogyi baka
messze Galiciában. Minden megingott régi helyén a háboru orkánjában,
csupán egy maradt ősi nyugalommal mindenhatóságában: a föld. Az ő
gyönyörüséges, istenadta élete nem változott és egy füszállal sem nevelt
fel kevesebb gyermeket kebelén. Buzája, termője, rétje, gyepes halma a
régi. Az emberek csinálhatnak bármit, verekedhetnek vagy egymás nyakába
borulva sirhatnak, a természet végtelen fölényével átéli a föld a maga
regényeit, a Nap közelségét, a Nap távolságát, mig a tengerek a sápadt
Holdat imádják.
Az elhullott, drága embervér talán nem tünik el nyomtalanul a föld
mélyében, hisz az olcsóbb verejték nyomán is élet szokott fakadni. E két
esztendős esőzés talán a legdrágább májusi esője lesz Magyarországnak. A
büszkén égbe meredő szemek alázatos, láb elé néző tekintetekké
változnak; az árvaság, az özvegység, az ember-ritkulás majd ismét
magukbaszállottakká teszik a magyarokat. Pillantásunk nem kalandoz el
idegen országok idegen eszméi, hangulatai, divatjai felé, a gondolatunk
fészkétőrző gólya módjára kelepel kis házikónk felett és a jövőnkbe
vetett reménységet a lábunk előtt keressük, e leghüségesebb barátban,
anyánkban, szerelmünkben, a magyar földben.
* * *
Még egyszer visszatérek e kis napló-jegyzet eredeti céljához: a
növény-regényhez. Földünk megismeréséhez, a városi lakosság
okositásához, magyar életünk megbecsüléséhez: szükséges volna, hogy
iróink foglalkozzanak a föld regényeinek megirásával. Ha a vén,
félkézkalmár Akadémiával lehetne beszélni, neki mondanám meg, hogy
tüzzön ki összeharácsolt vagyonából tekintélyes pályadijakat. De az
orgazda mélyen ül pincéjében, majd csak a rendőrök felszólitására számol
el sáfárkodásaival. Igy talán a gazdák szövetségének kellene gondoskodni
arról, hogy irják meg a legigazabb magyar regényt, a magyar föld
regényét, a tavaszt, a nyarat, a buzát honunkban, hogy bukott
nőszemélyek helyett egyszer harmatos kalászok sorsát kisérje az olvasó
figyelmező szeme.