… Ha az irónők nem mindig arról irnának, amit nem értenek – mostanában a
rohamozó honvédról, – de néhanapján őszinte feljegyzéseket tennének
arról is, amit maguk körül valóban látnak, tapasztalnak: a pesti szalon
háborus életéről sok érdekes dolgot olvashatnánk. Irónőink egynémelyike
ugyanis szivesen látott vendég a pesti szalonokban és bizonyos
tiszteletben részesülnek a háziasszony részéről, aki jelenleg a
szépirodalmi közlönyök előfizetője.
Van-e szalon-élet Pesten azon nemes értelemben, mint azt Károlyi
Györgyné egyetem-utcai palotájában gondolták a forradalom előtt? Mely
szalonéletről a koronázás előtt Vahott Sándorné tesz emlitést
memoárjaiban? A „széplelkü Wohl nővérek“ nyolcvanas évek korabeli
szalonjának van-e párja, ahol a kalocsai érsek ő eminenciája üldögél
lila sapkájában és a grand seigneur finom mosolyával hallgatja az irónők
eszmecseréit?
Azt hiszem, hogy a régi értelemben gondolt szalon-élet elmult, mint a
tizenkilencedik század sok szép asszonya és nemes lovagja visszavonult a
kárpit mögé, miután mondanivalóin túl esett.
Az öregebb urak még emlékezhetnek azon időre, midőn Pesten is a francia
regények utasitása nyomán folytatták életmódjukat az urak és urnők. A
régi Párisban annyi értéke volt mindenkinek, mint a szalonnak, ahol
hetenkint megfordulni szokott. Nevezetes, szellemes asszonyok a főváros
legkiválóbb férfiait fogadták házuknál. A „Vallomások“ irója és a
lelencházi gyermekek apja a párisi szalonokbeli összeköttetéseinek
köszönhette későbbi sikereit. Hadvezérek, politikusok, a Goncourtok,
Maupassant szalonba jártak egy-egy finom dáma palotájába. Boldogult
Salamon Ödön és Justh Zsigmond, akik Párizsért rajongtak, haláluk
napjáig azon sopánkodtak, hogy nincs egyetlen szellemes asszony Pesten,
aki francia módra szalont tartana. Pedig akkor még Bogdanovics György
(Beksics Gusztávné) fáradozott azon, hogy az irókat és irónőket a
szalonjába gyüjtse. A „fehér kaméliás hölgy“ – öreg irók és mágnások és
kokottok jól tudják, kit neveztek igy hajdanában a Belvárosban, – hires
estélyeket rendezett irókkal és szinészekkel, falusi birtokán szüret
volt és ő regényben megirta élete történetét…
Azon szalon-élet, amelyről a francia regényben olvastunk, hol az antik
álló óra mellett a politikusokból minisztereket csináltak a női kezek,
fiatal irókat kiemeltek az ismeretlenség setétjéből, falusi
kisasszonykákat ünnepelt fővárosi szépséggé alakitottak: soha sem volt
Pesten.
A forradalom alatt és után politikai asztaltáncoltatás volt a pesti
szalonok jellege. Később az irodalom felé sóhajtottak hazánk fenköltebb
lelkü hölgyei, de Jókai Mór például sohasem járt szalonba, mert sokat
kellett irni, otthon apró betükből hosszu regényeket. Mikszáth sem
üldögélt a Pompadour-korabeli tükör alatt. Az irók a kávéházban egymást
rágták, Kuthy Lajost ismerték a dámák az irók közül. Majd az
oroszlánfejü Ábrányi tünt fel itt-ott egy páholyban az előkelő dáma
mögött. Satanelló a szinfalak közé járt, Braun Sándor a Nemzeti
Szinházban üldögél sarokhelyén és a többi szép emberek, a szép irók
legfeljebb az Orient Pósa-szalonjában fogyasztottak paprikás halat. Ide
hiába jött volna a szeretetreméltó, idős francia hercegnő, hogy egy szép
megjelenésü fiatal költőt a szalonjában maga mellé ültessen és belőle
nagyembert neveljen. Kuthy Lajos, mint egy zsongó emlék, képviselte az
irodalmat az öreg hölgyek álmodó szivében.
* * *
A mostani pesti szalonokból végleg elbucsuzott az irodalom, – néha egy
divatosabb irót némi női furfanggal elcsipnek – a politika messze jár, a
müvészetet egy pár igen olcsó kép pótolja. Pesten az asszonyok
kártyáznak.
A dámák, akik azelőtt szinte túlvilági akcentussal ejtették ki
Tsajkovszkij nevét, Apponyi szónoklataihoz jártak a képviselőházban.
Hock János bőjti prédikációiról hetekig beszélgettek, Vay Sándor
könyveit olvasták: a háboru megérkezésével végleg beszüntették még azt a
kevés szellemi társalgást is, amelyet egymás ruhájáról és szerelmi
ügyeiről folytattak. Csak kártyáznak.
Vadul, csalékonyan, tüzesen kártyáznak öregek és fiatalok.
„Kártya-délutánok“ vannak Budapesten a régi asszony-zsur helyett. A
háboru előtt még néha leültek a szőnyegre és téli alkonyattal
elmondogatták egymásnak szerelmi szenvedéseiket, (néha tizenkettő
vallotta be, hogy ő a legszerencsétlenebb nő) mig örvendeztek, ha
egy-egy unatkozó férfi feltünt a látóhatáron, aki megdicsérte ruhájukat,
hajukat, cipőjüket. És álmaikban néha folytatódott a hazugság, amit a
férfiak a fülükbe sugtak. Most a tökk hetessel álmodnak ugyanezen dámák.
Ramsli, lórum, bakkarat: ez az asszonyok játéka Pesten. Néha eljátszák a
konyhapénzt, máskor uj fátyolt vagy kalapot vásárolnak a nyereségből.
Egy asszonyismerősöm pontos könyvvezetést visz a kártya-differenciákról,
egy másik, a „legpechesebb nő“-nek nevezi magát, a harmadik szeretné
korrigálni a szerencséjét. Ha férfi vetődik közéjük és régi lovag
módjára megnyomja a kezüket vagy a lábukat az asztal alatt:
csodálkoznak. Talán a kártyákra vonatkozik a jeladás?