Egy régies, álmos osztrák városkában, ahol a háztetők szine piros, mint
a lányok köténye és a sáncárokban, magas hid alatt aluszékonyan, zölden,
mint a temetői lonc, viz folydogál és mindenféle furcsa ablakok néznek a
sáncra, amelyek mögött elátkozott szőke lányok mogorva lovagokat várnak,
holdas éjszakákon egy ház előtt elsétáltam, ahol magyar komondor ugatta
a holdat.
A komondor nevezetessége volt a városkának. Mindenki ismerte a hangját,
a polgárok fejükre huzták a hálósapkát, ha a pusztai magyar kutya öblös
hangja felcsattant a háztetők között. A kutya gazdája egy nyugalmazott
magyar katonatiszt álmában bizonyára a Hortobágyra, vagy egy nyirségi
udvarházba képzelte magát… ezüstszinü nyárfák sorakoznak az éj
fehérségében elvesző látóhatáron… pásztorok tüze piroslik a ködös mezőn,
mint a népmese… Bodrinak hivják a házőrző ebet és Rákóczi vén hársfája a
mendemondák sóhajtásával leng néha az éji szélben.
Egy pusztai magyar kutya hangja ott az idegen városban, hazafelé való
elmélázásra késztetett, furulyaszó hangzott valahol a távolban és a
házak árnyékából mindjárt kilép Ocskay varkocsos hajduja, aki erre
járván, talpára állott a kengyelben, hogy az emeleti ablak mögött
elátkozottan fonó kisasszonyok szivét elérje.
A hortobágyi komondor a nyugdijas tiszt udvarán azt jelentette, hogy
kelet felé egy tündérország terül el, lengő nyárfák szegélyezik az
utakat, nedvdus, aranyzöld mezők felett mélázva szállong a madár és a
cirkamlós Tisza mentén egy kőris-erdőben vadgalamb bug a folyóban alvó
Attila királynak; a pázsiton az ürgék házai felett az anyánk napfehér
ludjai gágognak és szende ifju jegyesünk szorgalmas kis keze ábrándozó
rokkát pörget egy halk házban, ahonnan a kémény füstje oly fodrosan
száll a tető felett, mint a gyermekek rajzolják a füstöt. Ez volt
Magyarország, midőn estenden ugatni kezdett egy lompos házőrző a régies,
a kalandos osztrák városkában, ahol a fogadónak (a Posthoz volt cimezve)
ajtajai és ablakai oly rosszul záródtak, mintha a köpenyeges, homlokba
huzott kalapos utazók mind azért érkeznének az elhagyott városba, hogy
itt önkezüleg véget vessenek immár céltalan életüknek. Egy hátrafésült
haju, fehér homloku, bibliai arcu hölgy arcképe marad az éjjeli
szekrényen, aki egykor őrangyaluk, később a legnagyobb fájdalmuk lett.
A komondor hüségesen ugatta a holdvilágot. A képzelet gyorsparaszt
szekéren utazott haza szép Magyarországba.
Akik sokat barangolnak külföldön, messzi hideg országokban, ahol a
közömbös tekintet elmulik felettünk, mint Pesten a bukovinai csángók
felett, azt beszélik, hogy néha egy magyar ujságpéldány vagy egy
boltfelirat olyan hurokat üt meg a szivükben, amely érzelmekről azelőtt
tudomásuk nem volt.
Párisban egy nóta, amit huszárnadrágos cigányok muzsikálnak,
Helgolandban egy tolmács, aki azelőtt egy budapesti szálloda
szolgálatában állott, Kopenhágában az esti lap példánya a pályaudvaron,
Szalonikiban egy mozgó gyógyszertáros, aki Pesten panorámás volt,
Newyorkban egy bankház, amelynek reklámtábláján többek között az is
olvasható: „pénzküldemények elfogadtatnak Magyarországba“, Londonban egy
hotel halljában zsokék téli pihenés alatt Teleki László lováról
beszélgetnek, Bukarestben egy artistalány pesti hirlapiró arcképét
hordja a rediküljében, Moszkvában egy öreg orosz földesur vengerkában
(magyarkában), – amint Turgenjev regényeiben még a zsinóros bekecset
nevezi – száll ki a trojkából, egy montecarlói étterem terraszán Bunkó
bandája muzsikál, Károlyi Mihály négy lovon hajtat a párisi ligetben,
egy berlini kávéházban hosszuhaju, ifju magyar iró üldögél az ablaknál,
az epsomi gyepen Batthyány Elemér cilindere fénylik a lordok
társaságában, Jókai Mór regénye szerénykedik egy stockholmi
könyvkereskedő kirakatában… Mindezen dolgok, amelyek itthon közömbös
érzelmeket ébresztenének, messze, idegenben szinte varázslatos módon
kezdik el játékukat a képzelemmel. Magyar juhászkutyák ők a távoli
városokban, hangjuk elandalit, elmerengtet kis magyar falvak felé,
amelyek mellett megállás nélkül szokott elhaladni a személyvonat és
Budapest, e furcsa város Krisztiániából a földkerekség legcsábitóbb
metropolisának látszik.
És ha a szinlapok – idegen, hideg, közönyös városok tarka cédulái olykor
egy magyar iró nevével megjelölten foglalják el helyüket a fogadó
előcsarnokában és a hirdető oszlopon, nincsen olyan magyar, aki nem
szivdobogva, lelkes hangulatban váltaná meg jegyét a pénztárnál
Newyorkban vagy Londonban. „Az ördög“ egykor – bejárván a világot –
talán egy délamerikai, jenkivé lett ültetvényes szivében ébresztette fel
a harangszót, amelyet egykor, gyermekkorában Magyarországon hallott.
Londoni magyaroktól hallottam, hogy szivdobogással, boldogan és sohasem
érzett nemzeti büszkeséggel hallgatták a szinházi közönség tapsát a
Leányvásár előadása után.
Itthon bánthatjuk, lenézhetjük, megvethetjük egymást. De odakint, a
hidegszivü, földrajzban és politikában járatlan nemzetek előtt, mindig
lángot vet a magyar származásu könyvkereskedősegéd vagy gyári mérnök
szeme, amikor magyar iró sikere vagy sikertelensége felett dönt egy
mulatni és szórakozni óhajtó szinházközönség itélete. Ilyenkor a nemzeti
becsület és virtus fojtogatja a lélekzetet, hivják F. Molnárnak vagy (?)
Emerich Kálmánnak a szinlapon megnevezett magyar költőt.
A szinpad a legnagyobb nyilvánosság, ahol költő pozitiv, szinte testi
érintkezésbe kerül a közönséggel. A nyomtatott betü elzárt kastély vagy
elhagyatott padlás-szobácska, ahol kedvére bőghet a fájdalmas lakó,
hazudozhat a sánta könyvtáros, vallhat szerelmet az életnek, nőknek,
örömöknek és bánatoknak a tulajdonos, az ólomból holnap uj betüket
öntenek, amelyek uj szavakat és más érzelmeket közvetitenek a rezonans
szivekkel. És minden nyomtatási célokra dolgozó iró létesithet magának
külön postahivatalt. Egyik csak a gipszbeöntött lábu gentlemaneknek
küldheti levelét, a másik elhagyott nők számára dalol éjszaka egy budai
házban; a vadházasságban sinylődő poéta meggyőződéssel énekel a szent
családi élet örömeiről és a fogatlan dalnok magasztalhatja az alabástrom
sövényt az emberi szájban. A nyomtatott betü tollnoka lakhatik Pesten a
Royal-szállóban, vagy Döblingben, a tébolydában, soha sem kerül a
publikum öt-érzékének a közelségébe. A nyomtatás alá dolgozó iró a
mosdatlanság reménytelenségével üldögélhet vackán, itt-ott megüt egy
szivet, a tanitókisasszonyban faluhelyen vagy unatkozó öregur kezében
szétreped a régi Egyetértés. A félénk és udvariaskodó levelek, amelyeket
többnyire a költő intéz önmagához müve kinyomatása után, drága, könyes
szemü anekdotái a pályabérnek, az elismerésnek, a tiszteletnek. Kis
állomáson, amelynek két vonatja van napjában, a pénztárosné elkalandozik
az irók cselszövényes irásain és ha nincs éppen vásár a környéken,
levelet küld a lapirodába, közölvén nézeteit esetleg reménytelenségeit
ama frakkos, ellenállhatatlan férfiuról, aki Pankotai vagy Szindbád
álnevek alatt megtöri hiszékeny nők szivét. A nyomtatott betü egy
félénk, igénytelen vándorlegény, aki legfeljebb egy éjszakára kér
fedelet kóborlásában, mig a szinpadi szó ostorcsergéssel, négylovas
batáron, dolmányos püspöki hajduval a bakon vágtat végig a sziveken,
szemeken, fantáziákon.
Ugyanezért nagyon fájdalmasan érinthet mindenkit, aki a kuvasz ugatásban
egy osztrák városkában a hortobágyi szél zugását is meghallja, hogy egy
bécsi szinpadon ismét csunyán elbántak a magyarokkal. Egy nem minden
tehetség nélkül való, jól táplált zeneszerző, aki megjelenésével egy
furcsa véletlen folytán a tükörtojás parajjal nevü eledelre emlékeztet,
operett-zenét irt és az operettben a magyarokat bárgyu, ostoba és nekünk
megszégyenitő formában vezetik a rivalda elé a szerzők. A régi
Mikoschok, betyárok, puszták, hajdukok vonulnak fel a bécsi operettben.
Ősi figurák, ahogyan határainkon tul bennünket elképzeltek. A
huszárnadrágos cigányok, a gatyák, a bokorugrós szoknyák, a szégyenletes
fokoschok, gulyások, paprikák és minden más hitvány, fantázia nélküli
ostobaságok, amiket hajdanában a magyarokról jellemzőnek kitaláltak,
irtak, beszéltek, a bécsi operettben sarkantyus csizmában a nézőközönség
elé vonul.
Mily gonosz, olcsó és megvetendő dolog szép hazánk multját vagy jelenét
trikónadrágos, repedtsarku bécsi szinésznék szájára adni, nagyképü,
csepürágó bohócokat öltöztetni magyar ruhába, amikor a honvédek
hőstetteiről e háboru alatt az ausztráliai gyermekek is tudnak már és a
magyarok páratlan önfeláldozásáról a négernyelvü hirlapok is irtak a
cukor-ültetvények területén. Mily orcapirulással üldögélhet a bécsi
magyar a szinházban és a magyar származásu zeneszerző lelketlen, üzleti
zongorázása mily kinos, szégyenletes érzéseket ébreszthet a néző
magyarban, aki a legutóbbi napokig csak azt hallhatta hazájáról, hogy
innen dalolva és piros rózsával mennek a honvédek, el a háboruba, a
halálba!…
* * *
A komondor, amely egykor, régen a holdat ugatta őszi éjszakákon,
megszólalhatna egyszer a bécsi szinház tájékán. Talán az önfeláldozásunk
és minden képzeletet felülmuló erőfeszitésünk e szörnyü háboruban
megérdemeltetné e nemzettel, hogy ostoba, festett arcu fajankó ne legyen
többé a magyar még a bécsi operettekben sem. Drága, ábrándos,
csillagszemü szüzeink, dushaju, Petőfi-dalu, tiszai holdtölte és
balatoni nyári alkony ábrándu leányaink, szemérmes, hótiszta lelkü
Mariskáink ne jelenjenek meg félig meztelenül, wieni ordináréságban,
kärntnerstrasszei festékkel arcukon a fiakeresek előtt, akik régebben
altwien hangulatu, zenélőórás, hazug szentimentális érzésü nótákat
fujtak, fütyültek, verkliztek – és most ugyanazt fogják énekelni, a
zeneszerző ötletességéből kifolyólag: a csárdás tempójában.
E sok vért, értéket, sőt történelmet veszitett nemzet nem illik a mai
halálosan komoly időben az operett izetlen, fecskefarku világába.