Pesten elszaporodtak a patkányok és a kéteshirü nők. Estefelé és éjjel,
– mikor a függönyök leereszkednek az ablakokra, mintha e nappali előadás
után a szinészek hazamennének sirni, – a kis tereken a gázlámpák ugy
lobognak, mint hazatérő lelkek, – a külvárosban a házmester azt álmodja,
hogy erősen csengetnek a kapun a galiciai mezőkön elmaradt szobaurak, –
az ágyak hidegek, mint a vizes sirok Lengyelországban, – estefelé és
éjjel patkány szalad el a lábad előtt az utcán, szoknyafodrát emeli
tanulatlan nő, a félretaposott sarku cipőnek mohó, éhes szeme van…
Mennyi mindent lehetne irni a ferdesarku pesti cipőkről, amelyek
alkonyattal ellepik az utcákat! Egykor ujak voltak a cipők, fiatalság,
reménység, bizalom feszitette a bokán a harisnyát, majd fáradtabban
lengett a derék, a francia piperének csak cifra doboza maradt meg, a
tábori levelezőlapokat belepte a por legyezőben, uj bluzt nem küldött a
vitéz és a sarok mind ferdébb lett a cipőn. Az árvagyermeket jobban
szeretem a göndöritett haju gyermeknél; a szegény, éhező, hervadó nők
mély részvétet ébresztenek bennem, amint mennek, igyekeznek, sietnek;
szentnek, tudatlannak, ártatlannak hiszem azt a nőt, aki rossz
cipőcskéjében próbál hóditani az esti bálon Pesten. Szegények! –
gondolom. Csak meg ne szólitsanak.
* * *
Az ősz Pesten: a nagyvilág, a divat, a szép élet megérkezési ideje,
irták valamikor a divatlap szerkesztők. A regénykönyvek olvasását
félbenhagyták a falusi kastélyokban, amidőn a vándor szél megcsörgette a
parasztházak ereszein a pirosló paprikafüzért.
Asszonyom, akit még falun maraszt a méla őszi napsugár, egy befejezetlen
regény elolvasása vagy átélése, a szőlőhegyek aranya vagy a bánatos
elvonultság, amely helyesebb és indokoltabb mostanság, mint a
szentimentális korokban, tudósitom őket, hogy a lábak még mindig
divatosak Pesten.
A lábak divatja e század eleje, amiről még nagyon sokat fognak irni a
korok sirásói. Selyemharisnya és magasszáru gombos cipő a rövid szoknya
alatt: e jelben áll a háborus divat.
A minap, midőn ünnepnapot rendelt az izraelita kalendárium, déli órában,
a templomokból jövet Kelet, ezeregyéjszaka és raffinált nyugati izlés
vonult el szemünk előtt a pesti utcákon. Gyönyörü zsidónők selyemruhái
suhogtak, mintha az Esther cimü Jósika-regényből lépkedtek volna elő; a
lábak lépésében Kelet imbolygott, mint a buja rózsaillat, sötétkék,
ázsiai csillagokkal kirakott égboltozat alatt. A szemekről, a hosszunapi
asszonyszemekről csak egy fiatal és ártatlan szerzetes irhatna megfelelő
sorokat. A zsidónők napja e különben szomorkodásra és bőjtölésre rendelt
nap. A legjobb ruhájukat veszik magukra, mintha valóban Isten elé
járulnának. Megszépülnek, felragyognak, mint titkos szekrények mélyén
rejtegetett ékkövek, amint napvilágra kerülnek. Beillatositják a
körutakat, mintha jószagu, kibontott asszonyhajak lobognának. És
megmutatják a lábukat a rövid szoknya alatt, mintha a könnyek és
bánatok, a gyászok és jajgatások mind a templomok sötétjében maradtak
volna. Mintha csak egy óráig tartana a szépséges, örömteljes, kábitó
illatu életük, délben, napsugár alatt, amig a templomból hazáig mennek
az utcákon. A bús ima után és otthon váró sirás előtt – mindenki
sirdogál mostanában Pesten, mikor egyedül van, – egy félórára
felragyognak a napfényre került keleti ékszerek. Ezeregyéjszaka különös
mesealakjai, ótestamentumi derekak, hullámos hajzatu fejek, amelyekre a
divatos kalap helyett a vizmeritő korsót lehet elképzelni és lábak,
amelyek nem fáradtak, nem durvultak el a pusztában való bolyongásban
sem: mennek a pesti utcákon. Keleten vagyunk, délben, egy óra hosszáig.
* * *
Egy szép lábról szeretnék irni, egy nyerges, nagyon formás, asszonyos
teltségü lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog,
mint a kivánság.
Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény
paradicsomjaihoz és jószagu körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett
szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későn érő gyümölcsöktől
illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszinü haját.
És a karján bizonyosan híves és ropogós a hus, mint az uj káposzta
levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas
gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata,
mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos
szél lengeti ruhájukat. Sárga rigó énekel az aranypiros szőlőhegyen,
amikor kacag. Bizonyosan almafán született, rózsaszinü virágpehely
alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.
A multkor a gyümölcsös természet e vig kereskedője kiugrott a
káposztafejek közül bódéjából és az utcán egy patkányra helyezte lábát.
Este volt és a gázlámpák a kis térségen, Pesten és a messzi Budán nagyon
sok női láb lépései körül libegtek, mint orosz mocsarak lidérclángjai,
ám ebben az irányban e bátor, egészséges asszonylábnak volt a legnagyobb
sikere a városban.
A kofa – mert talán egy kicsit félt a lába alatt vonagló patkánytól –
megemelte a szoknyáját. A járókelők megállottak. A patkányt nézték vagy
az asszony egészséges, formás lábát? Olcsó félcipő volt a lábon,
amilyenben a gyermeklányok iskolába mennek.
– Patkány! – mondta szégyenlősen nevetve, bocsánatkérőleg, hogy
illetlenül, bokáig megmutatja a lábát, holott ez nem kenyere.
Az utca hölgyei hivatásos cipőikben, szinházba lépkedő uridámák finom
köntöseikben megállottak.
– Patkány, – szólt a hir és mindenki ijedten megemelintette a
szoknyáját. Kisleányok, gyémántos delnők, szobalányok és masamódok
álltak a kis téren, amelynek régies hangulata a Három muskétás Párisából
való. Vasalónők és boltikisasszonyok érkeztek az üzletekből. A „fasori
hercegnő“ lábához hasonlatos kofaláb körül gyürübe állottak a nők,
akiknek arcán játékos, gyermekes, félős mosoly játszadozott a gonosz
vagy férficsábitó indulatok helyett. És mindnyájan felkapták a
szoknyájukat, mikor meghallották, hogy miről van szó.
– Patkány, – mondták a gázlámpák, a nagy fák, a furcsa kis kofabódék, a
kiváncsi paradicsomok.
A szoknyájukat tartó nők csoportja közepén, mint a schönbrunni kertekben
a szökőkut erdei nimfája, állott az egészséges, fiatal asszony. Uri
férfiak érkeztek és látszólag szórakozott arccal nézték a különös
helyzetü nőket. Valaki a rendőrségre akart telefonálni. Kistermetü,
egérszemü hirlapiró leugrott a villamoskocsiról. Féllábu katona
szomorkás arcán játszi mosoly derült. „Pocok!“ mondta a katona.
„A közelben állomásozó bérkocsisok“, amint a rendőri tudósitásokban
szoktuk olvasni, elősiettek, nagybundás emberek nehézkesen ugráltak le a
bakról és a szép kofaasszony segitségére mentek. Zsineget hoztak,
megkötözték a patkány farkát az asszony lába alatt, talán meg is csipték
e közben a bokáját. De a formás láb, az est szenzációja helyén maradt,
mig a patkányt végleg bilincsbe verték.
Aztán diadalmasan elvitték a patkányt. A kofaasszony elpirulva,
szégyenkezve visszaült bódéjába és a szoknya alatt eldugta a lábait,
mintha e lábak bünt követtek volna el és most a rendőr keresi, mint
csinytevő gyereket.
A női szoknyák leereszkedtek a téren és mindenki dolgára ment.
* * *
A magtárak, éléskamarák, pincék lakói, a patkányok, a felhalmozott
élelmü, téli hadjáratra felkészült Budapesten egyelőre nagyon
elszaporodtak. Talán a vidéki patkányok is ideköltöztek. Vajjon meddig
tart a jódolguk?