Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a
suba alatt a fokosukat vagy rövidnyelü, kurucos csákányokat is magukkal
vitték Bécsbe, farkasfogu komondor kullogott a sarkukban és
végrendeletet irtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az
országuton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt
helyet, az idők folyamán hivták Tigrisnek, Zöld fának, Piros almának;
Martinovics idején a Jámbor utazóhoz volt cimezve.
A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából
Bécsbe, legfeljebb nem régen Ocskay, aki vérrel és korommal felirta a
város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel,
idéző-irással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek
egy szekérderéknyi pörös irást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is
szivdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár
szobájáig, – mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos
folyósón. Tán a megtermett daliák, a fehérlábu királynő testőrzői
idejében volt jó dolguk a magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését
kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár és a mosónők bálján a
harmónikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a keményöklü nemes
testőrnek. Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete
szakállas Szemere Miklóst ismerik Holzer kocsijából a bécsiek, mig a
tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek
a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig exotikus jelenségek
voltak Bécsben, mint Párisban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag
borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek,
fiákeresok és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szegfüjét is jól
ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a szinpadról,
Vörös Elek primást az éjjeli mulatóból. És boldogult Rudolf hercegünk
idejében Rohonczy Gedeont és Károlyi Istvánt éppen ugy látták Bécsben,
mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sürün mutatkoztak
magyar tisztek. Mig az irók közül a pirosmellényes, fehérszakállu öreg
költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az Almánál és a Sachernél.
Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és
tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt
Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne
álmodozó magasrangu hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot
szerette… Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát
a bécsi földre az ügyes-bajos magyar. Mindig voltak elszánt perlekedők,
akik nemcsak a magyar anekdotakört gazdagitották vagyonőrlő
szenvedélyükkel, hanem az utikalandok gyüjteményét is szaporitották.
Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsiros diósgyőri árkusok
járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők
tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a
haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per
továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre
szálltak az irások, amelyek féligmeddig már legendák lettek.
Nem volt olyan magyar familia az elmult századokban, amelylyel valamely
sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A
franciafedelü nemesi kuriákban vagy a düledező kapubálványu köznemesi
hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi
fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének
képzelte magát minden elszegényedett nemes ember. A király elvette
valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a
családi vagyont. A kurucok, hajduk, szabadságharcosok többnyire
megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jött-mentek birtokolták a
földeket, amelyek az első hóditásból valók voltak. A birtokáról elüzött
család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett… Ha nemzeti
multunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés
szenvedély lett hazánkban.
És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső
elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését,
ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.
* * *
Hozott valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül?
A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert
császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és
szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet
akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyujtogatott az elővárosban.
A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a
feketegatyáju pórokat, de az öklelő bajszu, keserves magyarokat ő sem
engedte szine elébe. A Piros almánál vagy a Zöld fánál, az országut
tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, mig
utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával és tarisznyájával
visszaballagott hazájába. A legtöbb magyar sohasem jutott el a
belvárosba. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi
tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadurt imádó ősmagyarok egykor a
fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a
Fehér Farkasnál, Pesten a szalmás Griffnél; hogyan merészelte volna
Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás müveltségü és
szinészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a
keskeny bécsi utcákon: ama bizonyos apát, aki a papirkereskedésben,
homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: „A forradalom
körülutazza a világot.“
Az ügyes-bajos magyar bizony ottragadt az elővárosban, medvetáncoltatók,
cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi
memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen),
akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget
kapott. Hitzing a fogadós utján megkopasztotta a pörösködő magyarokat és
a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédü bécsi
sógortól. A vén Riszdorfer János, a nyiregyházi nótárius csaknem egy
esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a
városnak és a nagyeszü nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város
pennája és nem jött vissza. Esztendő mulva derült ki, hogy a jeles
Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig
hiába irta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson. A
nyiregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és
kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a
város eszét. A katonás asszony felpakkolt és elindult Bécs városába,
hogy a rejtőzködő pennát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam
e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és
medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár
meghallgassa a nyiregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban
sohasem beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyiregyházára az
ötvenes években.
* * *
A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi
anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon ugy
észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső kerepesi-uti boltos a
vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök, vagy kalandor mozog csupán
teljes biztonsággal a Kärntnerstrasszén, de ugyanezek Berlinben vagy
Párisban is megállják a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár
budapesti – falusi megvetést vagy bámulatot érez a paloták és terek
városában. A Sacher télikertjében, vagy Riedl kávéházában mindnyájan ugy
érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hirül,
hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélő óra régi
Strausz-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli
nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A
kedélyes bécsi korcsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni,
a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező
polgárokat és a falon függő képes ujság trikós-kisasszonya, mint egy
messzi, romlott, nagyvilág hirnöke mosolygott az évszázados nevü
utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen ugy elrejtőzik az idegen
előtt, mint az igazi pesti jókedv eltünt a belváros ujjáépitésével. Hová
lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor a Harangnál
hallgattam, akik fiatalkorából ismerték a császárt és az öreg
főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok korcsma a fiáker-állomások
környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és
borivó, – az ital pompás és tiszta volt e helyeken, – ahol Bratfisch
üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult
sánzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek és a pesti Kék macskáról
és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjunak? A polgárlakások a
szük utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén,
piszén és rózsaszinü arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis
cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske és esténként a pajkos
masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben,
amig a belváros a régi volt és a „kedélyes Bécs“ valóban létezett,
nemcsak a harmónikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony
közelében.
Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A
fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a diszmagyaros
urakról, akik nem nyujtottak át borravalót és a nők, a tarkaszoknyás,
nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul,
hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay
idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet
a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az
országuti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.