Csapfi szélhámos volt Pesten, a hatvanas években.
„Szerelem gyermekének“ nevezte magát, igazi atyjául egy osztrák
főherceget jelölt meg (máskor a számüzött kormányzó debreceni
tartózkodására tett célzást anyjával kapcsolatosan), holott a megcsalt
hitelezők, megkopasztott ideiglenes barátok, komor tekintetü
korcsmárosok, hol hitelben evett és ivott, nótázott és barátokat
megvendégelt: már régebben tudták, hogy Csapfi egy kassai gyertyaöntőnek
a fia és anyja oly szent nő volt, mint az oltárvirág a husvétot megelőző
vasárnapon.
Köcsögkalapban járt, olykor Kossuthszakállt viselt, máskor simára
borotválta arcát, téli időben nappal is frakkban járt és a forró nyarat
nem egyszer töltötte prémes diszmagyarban, amelyet egy hiszékeny
Galamb-utcai szabó sajátkezüleg varrt. A haját viaszkkal, pomádéval,
sütővassal ápolta, a hosszura nőtt körmét használta irótollnak,
amelylyel a nevét kötelezvények alá kanyaritotta, a fuvós zenekar
kedvéért messzi vendéglőkbe is elballagott, becsipett mesterembereknek
és mulató grófoknak soha sem mulasztott el alkalmat bemutatkozni és a
barátságot másnap is fenntartani, ismerte a pesti hamiskártyásokat és
nagyobb nyereség után mindig meglátogatta őket; hetivásárkor a Griff
szalmás udvarán ácsorgott, ahová a vidéki kocsik befordultak; keresztapa
szeretett lenni budai polgárházaknál, váratlanul megjelent lakodalmakon,
midőn a hangulat már vidám volt és ugy viselkedett, mint jóságos atyafi,
de kedvelte a vidéki szüreteket is. Senki nem volt jobb barátja a Pestre
került falusi gavalléroknak Csapfinál és ha a legkisebb alkalom
mutatkozott nyomban párviadalt rendezett a budai lövőház mögött, midőn
is titokban és idejében értesitette az ellenfél édesanyját. Az
adósságait kis jegyzőkönyvecskébe irta és a jegyzéket a türelmetlen
suszter orra alá tartotta, miközben félelmetes hangon, méltatlankodva
kérdezte, vajjon elfeledkezett-e adósságáról? „Holott születésemnél
fogva nem vagyok a számjegyek embere“, füzte hozzá.
A lakását senki sem tudta, mert mindig változtatta, egy telet a Griff
azon vendégszobájában töltött, hol reggelig kártyáztak a
disznókereskedők és a játék befejeztével mindig körülnézett az asztal
alatt elhullajtott bankók után; máskor egy távoli rokonához járt aludni
a messzi külvárosba, ahol leteritett ujságpapiroson aludt az egész
család, legtöbbször becsipett emberek karjába kapaszkodott, jóságosan
kvártélyukra vezetvén őket, a felügyeletet továbbra sem szüntette be:
körülnézett a szálláson és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, mig uj
barátját egymás mellé rakott székekre fektette.
Igy mult a pesti szélhámos élete, mig egy napon váratlan fordulat
zavarta meg az egyhanguságot. Megjelent Jókai Mór regénye, a cime:
Aranyember.
Ismerik önök az Aranyember bübájos, elandalitó és sziv-csónakáztató
históriáját? A Timár Mihály nevü komáromi hajósgazdát, aki a Vaskapu
környékén, az ugynevezett Senki szigetén találja fel boldogságát egy
öreg asszonyság és egy fiatal hölgy társaságában, azt a boldogságot,
amelyet valamennyi aranyán és hajóján nem tudott megvásárolni
Komáromban? Az „élő alabástrom szobortól“ – Jókai még igy nevezte a
hüvös vérmérsékletü nőket –, hüséges feleségétől lopva menekült a
komáromi hajós a Duna elhagyott szigetére, ahol a rác hölgyek a
sziklafalon várják. A legideálisabb házasságtörő regény az Aranyember.
Sohasem tudja meg vala a világ, Timea asszony és a komáromi pletyka a
gazdag Timár Mihály szerelmi cselszövényét, ha Jókai Mór regényben nem
irja. A Senki szigete azóta is fel-feltünedezik a szentimentális férfiak
képzelődéseinek folyóján, mint egy halkan zenélve, uszó hajó. A
boldogtalan és megnyugvást nem találó férfiak Senki szigetére
vágyakoznak, ahol Noémi kitárt karral vár rózsafái között minden derék
és szenvedő férfiut.
A közelmult évtizedeken, mint egy régi naplóban olvasom, mikor a férfiak
még boldogtalanabbak voltak mert komolyabban éltek, szenvedtek, hittek
és reméltek, mikor a regényes érzelmek mind közönségesen feltalálhatók:
grófok, kereskedők és hajósgazdák szivében, Senki szigete még inkább
csalogatta a sebzett sziveket.
Csapfi, a korábban emlitett szélhámos, (aki vénségére naplót
szerkesztett), abból tengette-lengette életét, hogy elkalauzolta az
utasokat Senki szigetére. Olykor egy erdélyi falucska, havas vagy tanya
szerepelt a sziget gyanánt, máskor valóban hajóval vitte a szerető
párokat a Vaskapu felé, ahol a csendes szigetet megközelitették. Jókai
fantázia ihlette rózsafái helyett sivár mohamedánházakat talált az
utazó, ámde mindenért kárpótolt az illuzió. Ez a bizonyos Csapfi Senki
szigete ügynökének nevezte magát. Jó darabig szélhámoskodott Pesten,
megrontott néhány fiatal életet, veszélybe csalt rajongó dámákat, bajba
sodort titkos szeretőket, midőn Senki szigetére kormányozta őket, honnan
csak nagy bajjal, néha egy egész élet csalódásának árával tudtak
visszatérni. Ámbátor nem mindenki hagyta ott a fogát. A tiszteletreméltó
hölgy, akit a régi napló emlit, egy esztendeig bujdosott Senki szigetén
– egy erdélyi falucskában tanitván kis gyermekeket és havonkint kocsin
és gyalogszerrel megérkezett J. gróf Pestről Senki szigetére, az
Aranyember ruhájában. A nagyon tisztelt urnő egy napon megunta Noémi
egyhangu boldogságát és visszatért a fővárosba. Szépszámu család
környezetében hunyta le szemét öregségében, midőn már csaknem minden
valamirevaló egyletnek elnöknője lett.
Az emberek rejtett vágyódását Senki szigete, a néma boldogság után,
amelyet az aranytollu regényiró könyvbe irt, amelylyel Csapfi Valér az
elmult évtizedekben a fővárosban ügynökösködött: soha el nem muló
délibáb csüggedt vándorlásaink közben. Vajjon ki nem szeretné, érett
férfiu, Noémi önfeláldozó szerelmét, a csendes boldogságot, a rózsafákat
és halk alkonyatokat?
A háboru már azelőtt is sok Senki szigetet dult fel, midőn a Timár
Mihályok hadba vonultak és Noémi hasztalan várt a sziklafokon a közelgő
hajóra. Hány szegény teremtés járkál Magyarországon, aki az ábrándozás
szigetén várta az imádott férfiut esőben és hóban, mig egy napon
ágyugolyók kezdtek hullani. Erdély havasai, távoli alföldi tanyák, dunai
biztos szigetek, ahol a soha el nem muló regényesség hölgyeit
rejtegették szentimentális férfiak, hogy majd egykor a nászinduló zenéje
mellett a nagyvilágba kivezessék őket, ellenség dulta, háboru sujtotta
világ lett. De a pesti kis lakás is, ahol egy-egy hölgy várta epedve az
esti órát, midőn kedvese, jövendőbelije, rejtegetett szerelme
megérkezik, elárvult fészek lett. Hadba szállott a gavallér és a
szépjövőjü hölgyet valamerre elsodorta a szél. A háboru csodálatos
regényeit most meg sem látjuk, észrevétlenül megyünk el a Senki szigete
mellett, ahol a szerelem lakott, nincs érkezésünk följegyezni a nőket,
akik ifjan vagy éretten már a háboru előtt is várakozással,
reménykedéssel töltötték az életüket, – a háboru harmadik esztendejében
pedig tán alig áll régi kunyhó, amelyben a várakozás mécsese pislogna.
Majd a háboru után, ha jön egy uj Jókai, meg lehetne irni a könyvtárakat
e kor végtelen szenvedéseiről, midőn a fájdalom ugy devalválódott
értékében, mint minden az életben, midőn senki sem hisz már semmiben,
csupán az elmult, régi emberek viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még
a háboru előtt éltek.
Ki hisz ma Senki szigetében, ha nem a szinház deszkáin látja az
Aranyember cimü eredeti drámában? Van olyan ábrándos sziv, amely a
csendes, rejtett, zavartalan boldogságért dobogna korunkban, midőn
bizonytalan a vonatok és gyorsparasztok járása, az erdélyi havasok
kertjeiből durva kezek tépik le az őszi rózsát, a dunai szigetet az
ellenséges tüzérség célpontnak választotta és csaknem hajszálon függ
mindnyájunknak az élete? Hol van az a Csapfi, e romantikus hazug, aki
manapság elhitetné a szenvedő szivekkel, hogy feltalálható Senki szigete
s rajta a boldogság?
A mult idők bágyadt aranyán elkáprázik szemünk, amig a szinházban a
százesztendő előtti és még néhány év előtt valódinak vélt történetei
elvonulnak előttünk. Csodálatos, zsongitó regényesség áramlik a régimódi
drámából, a szép szinésznők szavaiból és kopott butorokból.
Ilyen volt valamikor Magyarországon az élet? – kérdezzük magunkban,
mintha egy messzi tartományban járnánk, ahol egykori ismerőseink mind a
temetőbe kerültek.
(Az Aranyember előadásán.)