A pataki kálvinista professzorok példájára podolini kegyesrendi
pap-tanárok is mozgalmat inditottak, hogy több száz esztendős
kolostorukat elhagyhassák, a lengyel határszél felől közelebb jöjjenek
az ország belsejéhez, esetleg Budapesthez, hisz mostanság mindenki a
nagyvárosokba kivánkozik. A kultura – mondják, – Pesten lakik, vagy
legalább is a főváros közelében; Patak és Podolin (mily különös, hogy e
két név egymás mellé kerül!) napi járóföldekre esik a metropolistól,
tehát a kulturát alig élvezheti. – Holott a régi emberek, ez iskolák
alapitói nem minden okoskodás nélkül helyezik vala a magyarság
védőbástyáit, a tanintézeteket a vegyes érzelmü és nyelvezetü lakosokkal
megrakott határszélekre. Midőn szekeren vagy lóháton volt szokás utazni,
egy-két heti utazásra volt szükség, hogy a diák Podolinba vagy Patakra
érjen az alföldről. Tündérországon, Magyaroszágon át vezetett az ut a
határszélekre és az utazó megtanulta hazáját csodálva szeretni. És a
Magurán oly sziklakeményen csengett a magyar szó és magyar szokás, mint
a sasok kiáltása visszhangzik a bércek között. A papok, tanárok, ifjak a
határszélek csendességében egy uj, szabad Magyarországról álmodtak. A
régi bástyákon – Patakon és Podolinban is – Rákóczi Ferenc nevét
találják; az álmok hőse, a magyar szabadság fejedelme lábnyomait nem
takarta el a felejtés avarja.
* * *
Podolin, a szepesi fensikon fehérlő városka régi királyaink leveleiben
felemlittetik, és sok száz esztendőn át borongott a városfalak körül a
lengyel világ emléke. Egy szentéletü Lubomirski herceg épitette a Poprád
partjára a kolostort és az akkori idők divatja szerint, kőfalakkal
megerősitette. – (Egykor, nagyon régen, három esztendeig járt-kelt a
századok porával belepett folyosókon egy ábrándozó fiu és szentképek és
lengyel hercegnők olajfestményei előtt hosszasan üldögélt. Az oltárkép
mögött Jókai bübájos regényeit lehetett olvasni; öngyilkos szerzetes
románja és cipcer kisasszonyok fehér lába volt érezhető a magos ablakok
körül csapkodó tavaszi és őszi esőzésekben; a korán jövő télben, a
vastag hóesésben lámpással járó polgárok estefelé megelevedni látták a
szepességi legendákat, a kolostor kapuját megdöngette az éjszaki szél,
tán Rákóczi áll odakünn és éjjeli szállást kér menekülésében?)
Algimnáziuma volt a városkának, amelyet néhány esztendő előtt egy
ambiciózus szerzetes főgimnáziummá fejlesztett; a Magurán és a
határszéleken született tót fiuknak nem kellett többé Késmárkra
szekerezni, hogy tanulmányaikat folytassák. Nyakas, szabadságharcok
emlékeit kultiváló és rendesen igazságtalanság miatt elkeseredett
szerzetesek ették itt a számüzetés büntetésének kenyerét. Ah, egyik a
szinészetért rajongott, mielőtt a Rend ideküldte, a másik civilben
járt-kelt az élet örömei után. Podolinban, ahol az óraütés ugy
visszhangzott, mint a magyar történelmi mult, aluszékony csókák
üldögélnek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok
szövőgépének kattogása és a cipcer kisasszonyok térdig állanak a
Poprádba, midőn a fehérnemüjüket mossák: a számüzött szerzetesek szinte
forradalmi kedvvel tanitották a magyar történelmet. Itt nem a jámbor és
püspöki jóváhagyással cenzurált történelmet hallotta a Magura magyarrá
izmosodó fia, vagy a messzi alföldekről idetévedt nyirségi-fi; itt ugy
tanitották Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel előbb
várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket.
A Szepesség némely részében, ahol az öregek még nem tudtak magyarul és a
„Szepesi Lapok“-at csak az ifjuság olvasta: furcsa, vad, néha groteszk
soviniszta-magyarság volt divatban. A kincstár messze kiterjedő
erdőségeinek hivatalnokai, a táblabirós szolgabirák, a jókedvü
körjegyzők otthon még tótul beszélgetnek a feleségükkel, de künn az
életben hangosan, szinte diadalmasan hirdetik magyar voltukat. Itt még
büszkék voltak az emberek, hogy magyarok, hogy Rákóczi és Kossuth a
rokonuk, hogy függetlenségi a követjük… Hogy magyarul tudnak beszélni,
érezni, énekelni! Ez volt az élet büszkesége. Mialatt a haragos kedvü
papok a magyar történelmet és a szabadságharcok emlékét ököllel verték a
tót-fiuk fejébe.
– A dédapátok még Rákóczi katonája volt! – mondották a messzi magurai
fürészmalmokból gyalog iskolába járó fiuknak.
* * *
Az hallatszik, mint a régi hirlapiró irná, hogy Poprádra helyeznék a
podolini főgimnáziumot, mert a kisvárosban nincs szinház, még csak mozi
sem és a szerzeteseknek gallérjukat Késmárkra kell küldeni keményités
végett.
Ez bizony nem ok arra, hogy a századok emlékét megbolygassuk. Olyan szép
felhők Podolinban is vannak az égboltozaton, mint Poprádon. A hegyvidék
e határszél felé ugy szépül, mintha azt akarná, hogy az utazó
beleszeressen Magyarországba, mielőtt elhagyná. A tél Poprádon is
hosszu, az ősz mélabuval ásit az egész szepesi fennsikon és mindenütt
vannak uj fiuk, akiket magyarrá kell nevelni.