Schrőder Béla, a Magyarország munkatársa, aki tegnap éjjel hirtelen
meghalt negyvenéves korában, egyáltalán nem gondolva a meghalásra,
bizonyosan fejtörő gondolatokkal foglalkozván a szivgyöngeség beállta
előtt néhány perccel, az ágy mellett egy fiatal asszonyka virrasztott,
reggel hadnagyi ruhába öltözködik, frontra megy, reportot ir a
Magyarország-nak: gondolta, amig a levegő mind ritkább, kevesebb lett
körülötte. „Már levegő sincs Pesten, ebben a tolvaj városban?“ – vélte
tán magában, bár mióta másodszor megházasodott az egykori félelmetes
lovag, párbajhős, grandseigneur, a „Három testőr“-ből való gavallér, a
pisztoly és a kard bajnoka, romantikus hős, Don Quixotte és gáncsnélküli
nemes: megjuhászodott és az öreg Zareckynek (az Anyeginből) adott
igazat, hogy bizonyos idő elteltével több napot kell tölteni az otthon
négy fala között, mint a korcsmákban vagy a bajvivótermekben. Talán e
családias megszelidülése, a polgárok nyelvén: magábaszállottsága, egykor
harcias kedvének elpihentetése, a háztartás és a Bulyovszky-utcai szelid
csend, a fák reggeli remegése az ablak előtt és a délelőtti ködnek, a
reggeli friss embereknek e megkedvelése: volt az okozója, hogy korábban
halt meg, mint erre gondolni lehetett. (A tudós Ferenci ezredorvos ur,
aki katonaruha nélkül, hires orvosi egyéniség városunkban, az iróknak –
e képzelgő, betegségekkel álmodó és foglalkozó férfiuknak – azt szokta
mondani, hogy sohasem tanácsos változtatni a régi életmódon, mert ez
néha halálesetet jelent.) S. B. csupán negyvenesztendős volt, kalandos,
furcsa, olykor érdekesebb figura, mint maga is óhajtotta. Sokszor
annyira szerette az ugynevezett igazságot, hogy komolyan bajba
keveredett. Háromszáz esztendő előtt tollaskalapban, Henrik királyfi
vállrózsájával, homálytalan pengével járt-kelt volna az emberek között
és megvédelmezi vala a szegényeket és árvákat a hatalmasok tulkapásai
ellen, az országuton megviv a rablólovaggal, ezer pistol van az
erszényében, egy igaz ügyért folytatott küzdelemben leli halálát és
dolgai végeztével Navarrai Margit naplójában talál megemlékezésre. –
Ellenben későn született, hirlapiró lett, – vidéken, s ez volt hőskora,
– kalandos lett, Aradban és hazájában csalódva mozdonyvezető óhajtott
lenni a Pacific-vonaton, farmer Délen, kávékereskedő Hamburgban,
misszionárius az afrikai vadak között, hajófütő egy oceánjáró gőzösön,
aranyásó, vagy cowboy: csak el, el Magyarországról, ahol véleménye
szerint az igazságot és becsületet reggeltől-estig temetik a
sirkertekben és a sirásók már nem érnek rá hatlábnyira megásni a gödröt,
a becsület, az igazság lába kimered a föld alól és a varjak kemény csőre
fényesiti a sarkantyu taréját… Vidéki hirlapiró volt! Lovag és bolond,
gyermek és bölcs, Hamlet apjának szelleme a bünöző társadalomban és kis
korcsmákban, a vak zenésznek vagy egy magához hasonló Grállovagnak volt
kénytelen elmondani poharazás közben, hogy a kutakat megmérgezték a
városban… Vidéki hirlapiró volt és grandseigneur! És a Schrőder Béla
különössége, hogy e két foglalkozást összeegyeztette.
Szent, groteszk, bánatos és nekem nagyon gyönyörüséges figura a vidéki
hirlapirás hőskorából. A szerkesztő asztala felett vivókardok vannak a
falra erősitve és életveszélyes fenyegetések hangzanak el a városban, ha
egy kemény és bátor cikk megjelenik az ujságban.
* * *
Milyen volt a hirlapirás vidéken, husz-huszonöt év előtt, mielőtt
Schrőder Béla, grófok és bárók barátja, legelső gavallérnak Aradra
költözött!
A vidéki hirlapirás hőskorát olyan pennának kell megirni, amely
hasonlatos ama Thackeray M. W. tollához, – amely a castlewoodi grófság
legszebb hollóinak a fényes tollából készült, – amely toll ir adósok
börtönéről, a korabeli londoni hirlapirókról, a Gulliver szerzőjéről és
a kiadóné szivnemességéről… A legjobb iró, érzelgős, mint „A wakefieldi
pap“ szerzője és egyszerüen mulatságos, mint Gvadányi legyen a tollas,
aki majd egykor a vidéki hirlapiró életét Magyarországon megirja.
Geográfiát kell tudnia, mint Hoffmannsegg bárónak, aki 1794-ben utazott
Magyarországon és a debreceni Vitéz üldögéljen valahol a közelben.
Cervantestől kell tanulni a harcok leirását és Falstaff John is
megjelenhetik a könyv lapjain, midőn a régebbi szerkesztőkről van szó…
Személyesen kell ismerni Lits Antalt és Csigorin Arturt – e nemes
lovagokat, a vidéki hirlapirói kar e testőreit; – hallgatni kell hosszu
történeteket egy éjjeli kávéházban, ahová a vidéki hirlapirók, mint
fáradt, bus vándormadarak megtérnek a munka után; tudni kell, ki volt a
primadonna anno 18**-ban Szegeden vagy Debrecenben, – és a holtak
emlékét tiszteletben tartani Iványi Ödön, Rudnyánszky Gyula, Gáspár
Imre, Kósa Barna alakjában; cigányprimással és a főispánnal barátkozni;
a városvégén lakni egy nádfedeles házban, ahol állitólag Petőfi lakott
egy télen; szegénynek, büszkének, rongyosnak, rajongónak, lovagnak,
költőnek lenni; huszéves korban cserfának lenni és öblös kortesnek; a
csillagokba nézni éjszaka és a reményt egyedül a Szaturnusz gyürüjében
megtalálni: – vidéki hirlapirónak lenni és gyalog utazni, mint egykor a
vándorszinészek. „Állást keresni“ Debrecenben, Miskolcon, Aradon…
Szentekkel, bolondokkal, félkézkalmárokkal, költőkkel, a „jövendő nagy
tehetségével“ üldögélni együtt és furcsa nőkhöz irni verseket, akik
esetleg a betüt sem ismerik, mig a primmadonna lakásának tájékán
jókedvü, szőke huszártisztek sarkantyujának a pengése hallatszik;
nagybőgőzni megtanulni és reménytelenül sétálni urinők ablaka alatt;
Reviczkyt, a mellbeteg költőt imádni és a pesti lapokban Tóth Béla
cikkeit keresni és elolvasni, megtanulni; esetleg Csernátonyt választani
mesterül vagy Pongrátz Bélát, az Olvasd! szerkesztőjét; céltalanul
mendegélni idegen alföldi városok hosszu sáros utcáin, tekintetes és
nagyságos urakkal parolázni a délelőtti korzón és a divatos asszonyka
ibolyaillatu keztyüjét hódolattal megcsókolni; lilaszinü
fátyol-darabkára borulni éjjel és sirni… És az álmokban, a kis
szobácskákban átsuhannak az elérhetetlen nők alakjai. A
hajnalpir-arculatu hercegnő, kócsagtollas bankárné, rozmaring-illatu
varróleány… Bundák, selymek, – amint az álmokban élnek e különös női
holmik, – az igézet fehérségében, nők nyakán a napkeleti szendergéshez
hasonlatos szinü igazgyöngyök, különös, izgató illatu keztyük,
selyemharisnyák, szénaillatu hintók bőrülései, perzsaszőnyegek virágai
és kezek, amelyek oly hajlékonyak és gyengédek, mint Anna királynő
kezei, amint megfojtaná a deres-bajuszu skót lovagot… Ez volt a vidéki
hirlapiró élete.
Ha történetesen némi fékevesztett szenvedelmesség, bizonyos igazságoknak
a kedvelése, testi erő és a pengének nem félelme, hanem szeretete is
lakozik a vidéki hirlapiróban, délelőtt a kaszárnyában és bajvívó
termekben találkozott a helybeli urakkal, hallhatta bőrének különös,
papirszerü repedését és jóságos orvosok kegyelméből helyére varrták a
fülét, pisztolygolyót viselhetett az óraláncán, (végén a kapukulcscsal,)
Szegeden vagy Vácott hetekig üldögélt az államfogházban és az angol
nyelvtant életuntan forgatta, végül elérte éjszakai szomorkodásainak
végcélját, a közkórházat és némi idegenkedés után elcsendesedett, miután
utolsó perceiben átgondolta, hogy a „szinésznő“ sirni fog reggelre, a
Kopeczky-féle sörházban a déli sernél koszorura gyüjtenek a kollégák és
a Péter Pál „Dugóhoz“ cimzett kis vendéglőjében az asztaltársasági elnök
strófot mér a jelenlevőkre, a kisbőgős egy komoly dalt játszik az éjjeli
kávéházban… Zoltai a pesti ujságoknak megtelegrafálja az ismeretlen
nevü, nagyreményekre jogositó, vidéki kolléga elestét. Valaki –
utiköltség hiányában – gyalog elindul egy vidéki városból, hogy az
elhunyt hirlapiró helyét betöltse.
Igy volt?
* * *
A különös Schrőder Béla, aki sokáig járta a vidéki bajvivó-termeket,
gavallér volt és boldog is volt, nyugtalan volt, mint egy magányos
házban zenélgető muzsikus játéka a poharak elfogyasztása után és
álmodozó, mint tegnap estve az égen a füstfoszlányok módjára elutazgató
felhőcskék a telihold előtt, bátor volt, mint Cervantes hőse és
kalandos, mint Jelky András: bólintana, midőn e sorokat olvasná.
Végzetes, igaz, példás élete és halála, mint egy regényhősé. Pedig ő
volt a legelső gavallér, hercegi ur egykor a vidéki hirlapirók között.
Mindent elkövetett, hogy a legérdekesebb életet élje végig – végül
párnák között hal meg, holott vágyódása az ellenséges golyó volt.
Életében és halálában a magyar hirlapiró küzdelmes, fáradtságos,
groteszk, céltalan, boldogtalan életét és halálát példázza. Vegyük le a
kalapot és vessünk keresztet a halottra és magunkra.
Istenem, meghalni!
Egy nyujtott, borzasztó jajszó az éjbeborult országuton, a melyen
bandukolunk.