Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomraméltók a hiu,
előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják
piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma
hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a
szomoruságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szivja
cigarettáját a hátulsó kapunál és arra gondol, hogy mit ir a hirlapiró,
a kis sugó ujult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra
vár és az előkelősdi unottak már elhagyják a szinházat… Mindig sajnálom
őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat forditanak a
szegény szinészleánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez,
a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kiséri a taktust és a
nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hivővé, ábrándossá válik,
amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az
alapon merészel a hisztrió orditani, a hősnő házasságtörést elkövetni,
Csortos fehérnadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet
vetni, Csillag Teréz nagyot kacagni és szép Acél Ilonka mélyen kivágott
ruhában mutatkozni… a szinház-üzlet ábécéje: az illuziók, a
szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő
varázsa. Ezt a varázs-övet törik át a páholyok koránkelői, akik
előkelően eltávoznak az utolsó felvonás elől. (Én mindig végigvárom az
előadást és gyönyörködöm a lelkes, hivő szinészekben, akik hálásan
köszönik a tapsot, holott csupa emberi hátakat láthatnak maguk előtt a
deszkákról, a kárpit szárnya mögött vadul rohanó diszitőmunkások
rángatják a kanapét, amelyen az imént Márkus asszony meghalt, a tüzoltó
már hátrafont kézzel sétál, holott kipirultan verdesi tenyerét még a
karzat és tolongani nem szerető kényelmes nézők csendesen üldögélnek. A
csillárok alatt az elhangzott szép szavak és elgondolások vergődnek,
mint eltévedt lepkék, halkan száll szivükre a látott történet virágpora,
a kétség és hitetlenség messze zug, mint elhagyott szobában a dongó, a
szinésznő szép lába, a tenor barettja, a karmester groteszk mozdulata
vibrál a szemünk előtt… odakünn pedig, az előretolongók már érzik a
valóságos élet szagát, kapják a verést, mint karácsony után a gyermekek,
sivár józansággal nézik a tócsában a lámpafényt, mint a táncos,
diszöltönyös násznagy, midőn a lakodalomnak végérvényesen vége van… csak
az álomlátók és a gyermekek hagyják el nehéz szivvel a dalcsarnok
falait; félelmetes, hogy odakünn az utcán kemény kalapban járnak az
emberek!
Ám a mostani nagy szinjáték utolsó felvonása elől nem távozhatik el a
legunottabb páholybérlő sem.
* * *
A tavon, ahol egy csónakot hajtok, mint valamely mult századbeli
balatoni gavallér, aki bánatot, csalódást, a „nemzet bárójának“
fáraó-bankját, a nem sikerült éji zenét és a hölgy hütelenségét ment
felejteni a viz közepére, mennydörgés hallatszik. Az ég tiszta, a viz
elaludt, a szundikáló hegyek csaknem belebólintanak a Balatonba és a
mennydörgés ismétlődik. Egy tüzérségi gyakorlótér van valamerre, ott
próbálják meg az uj ágyukat. A tompa dörrenés, amely a szelidséget,
békét és jóizü emlékezést lehelő dombok mögött fehangzik, jelenti, hogy
a szemhatáron túl még mindig a vasszekeres hadiélet dörög tova gigászi
kerekeken és az országutról vaskeztyüs lovagok félreparancsolják a
jámbor vásárosok tulipán-ládás kocsijait, a mozgó komédiásházakat és az
enyhe batárokat, amelyekben széplelkü férfiak és nemesszivü honleányok
utaztak az Anna-bálra; az alkonyodó tó, Tátika felett az öreg Kisfaludy
pipafüstje módjára kanyargó bárányfelhő, badacsonyi álom-ut, tihanyi
regés visszhang, füben heverésző pásztorgyerek, siófoki dáma, füredi
öreg pap, a kiáltó sirály és a Balaton emlékezetes és felejthetetlen
mélasága: minden csak egy andalitó szinház szinpada, ahol a kedves és
kedvetlen figurák közül azokat látjuk meg, akiket a szinpadról szeretünk
vagy félünk: gyermekkorunkban a lengő, pirosbajuszu kómikust, később a
dráma érzékeny szendéjét vagy tömött, izes primadonnáját, ferdearcu
intrikust, a Három testőr fontoskodó, bárgyu hirlapiróját, minden csak
egy kis szinpad, amelyen a háboruelőtti, valóságos és mégis réginek
tetsző magyar életnek egy kis részét ujra láthatjuk. Mint öregember
emlékezésében a letünt ifjuság: alig elviselhető korunkban oly gyengéd
az idei balatoni nyár. – A hegyek mögött halálos erejü szörnyetegeket
tanitanak munkálkodásra és a tavon szitakötő módjára leng a fehér
vitorlás. A partokon pirosló nyári lakokban most valóban az élet
menekültjei köszöntik hálás szivvel a kelő napot és néznek aggodalmas
szivvel a felhők között aludni térő aranykorong után: csak még ne lenne
vége ezen tomboló, őrült tengerről üde sziget korál-piros öblébe
menekült nyári napnak, még folyjon az előadás a drága hangoktól zsongó
kis szinházban, bukfencezzenek az aktorok, lebegjen a könnyü dáma és a
karmester se szüneteljen ujabb jeladásokkal… még tartson a bohó,
ábrándos, léleknyugtató, életet megkedveltető, bút, bánatot, szörnyü
háborut felejtető balatoni nyár! Farkas Imre verseit mondják a lányok,
ne a szibériai ál-Petőfiét. Csak mulassanak, szeressenek, virágban,
csillagban, szempárban gyönyörködjenek még az emberek, akiket nem tiport
le a magurai hegyhát visszhangja, hogy végleg el ne felejtsék az emberi
életet; hogy a hazatérők megtanulják az itthoni arcokról ismét a
mosolygást, a dalt, az életszerelmet… Hogy legyen egy sziv
Magyarországon, amely az uj földalakulás tüzhányós, földrengéses,
tenger-áradásos idején is meghallja, hogy mit mond a bolond
szélkiáltómadár a nádasban:
– Őszre vége van…
A nyárnak vagy a háborunak? – Ki tudná?
A csónak hosszu árnyékot vet a vizre, egy kis csillag kiváncsian
kukucskál le az ég kerületén, talán az Annák csillaga, aki korábban kel
ez estén, hogy leányait öltözködni, reménykedni, fésülködni és
táncrendet forgatni lássa.
Mintha egyetlen Anna sem volna ez évben a Balatonon.
Néma tájak mellett hajtom a csónakot, Füred csendben világit jobbra,
Siófok kacéran ragyog, mint a nagyvilág a falusi lányok álmában, a nyári
lakok elbujnak a leereszkedő homályban, csendes mélabú várja Annát,
amint piros rózsái között, egészségesen, kivánatosan, ropogva megjelen,
hogy az öregasszonyok kötőtüje belekösse a végtelen harisnyába a
legutolsó Anna-bál történetét… Ez esztendőben üresen marad a báli névsor
rendje a Hölgyfutárban. Bizay, a „nemzet bárója“, ha kisérteni jár a
balatoni partokra, hiába festette ki ez estére bajuszát. Szegény Annák!
(1916.)