Hajnalban, egy nyárfa mellől kidugom a fejem a sétautra; vajjon a fák
alatt üldögél-e még az öngyilkos leány?
A pad üres, mint a Szent Mihály lova a kamarájában, ám a szürke homokon
előtte vértócsa setétlik, amely estefelé a leány szájából ömlött ki
sugárban, midőn Magyari zenekara a tóparton régi magyarokat muzsikált
ártatlanoknak és bünösöknek, jambósapkásoknak és nagykalaposoknak,
szegény szélhámosoknak és hadseregszállitónéknak, amint a nők mostanában
a fürdőhelyen összekeverednek, – mig egy közülök, a parkban a szivére
szoritotta a forgópisztolyt és egy ujjnyomással elintézte mindazt,
amiért a tópartiak még sokáig sirnak, nevetnek, álorcát viselnek és
egyedülvalóságukban valóban hangosan felnyögnek és sóhajtanak, aprópénzt
olvasnak vagy a szeretőnek irott levél felett a tollszárat szórakozottan
sokszor dicsért szájukba dugják, némely helyen vakaróznak, illetlenül
ásitanak, nyujtózkodnak, a himlőhelyes arcu unatkozó agglegény által
néhány szóban megemlitett huncutkát a kézitükörben maguk is
megcsodálják, furcsa elgondolkozással varrnak fel egy gombot a
mellénykére, kirázzák az alsószoknyát és az örök vidorságu arc helyett
az igazit, a komorat, a ráncos homlokot, a kemény tekintetet
megmutatják, midőn azt hiszik, hogy senki sem látja őket… a parkbeli
kisasszony elszökött e tennivalók elől. Egy közeli villából a durranásra
megtermett, ideális külsejü szakácsné lépett ki, mint egy megölt csirkét
a földről felkapta a vérző leányt és egy kerités mögé fektette, ahol
senkinek sem volt utjában. Szürkecipős, szürkeharisnyás lábát egymás
mellé helyezte, a szoknyáját megigazitotta, törülközőt vetett arcára,
csak egy barna, délutáni séta előtt kolmizott hajfürt látszott tovább
folytatni az életet, göndörkésen lebegett a leány keskeny homloka
felett, mint akkor midőn létrejött, holott a bucsulevelek, mamához,
barátnőhöz és vőlegényhez már a kabátka zsebében voltak. Mondják
tizenhétesztendős volt és életét eddig leginkább azzal töltötte, hogy
vőlegénye melankólikus öreganyjára vigyázott, hogy kárt ne tegyen
magában, tüzet se rakjon az ágy alá. Kő ur, a falusi háziur elismeréssel
bólintott később a holttest felett: „szorgalmas, derék leány volt…“
És most vajjon ki vigyázz tovább az elmebajos öregasszonyra a
parasztházban?
* * *
A tizenhétéves kis vértanu nem tartotta meg a babonák utasitását, a
hullaházból, ahová éjjel parasztkocsin elszállitották, nem tért vissza a
soványlábszáru, dijnoktestü padra, hogy hajnalban kimeredt szemmel,
kisérteties orcával üldögéljen, a napernyőjére támaszkodva kiomlott vére
felé hajoljon, ahol majd napokig félve emelgetik felhércipős lábukat a
fürdőhely elkényeztett asszonykái, akik regényt remegve néznek bele éji
ablakukból a fogyó holdba és a francia könyvnek csak cimét tudják, de
irójának nevét nem; ők soha sem ülnek majd e padra oly elhatározással,
mint a piromániás öregasszony kiszemelt menye, aki bibliai éveit
szorgalmas házimunkával, szinte cselédi sorban töltötte, egy szegény,
anyja eltartása miatt házasodásra képtelen magánhivatalnokra várakozván.
Ők, e fehércipős lengő szoknyák, e csábok, ez ábrándok, nyavalyás kis
fényüzők, tudatlan katicabogarak és erőszakos seregély-madarak, a
fürdőhely üres tekintetü növényei, amelyek a francia kertész olcsó
fantáziájában a parkot, a virágágyakat környékezik: valamely érthetetlen
lelki szélhámosság folytán mindig elég elviselhetőnek vélik a létet, a
mulatságot ugy sóvárogják, mint a kövér ember a testi fogyatkozást, a
táncban hiu mozdulataikat lelki tükörben látják és a szerelem öntudatlan
óráiban és egy szelence fényes födelében nézik meg mellénykéjük
rózsaszinü szalagját.
A kis mártir, akinek olcsó harisnyáját, „kis varrónő“ által varrott
szoknyáját, átlőtt szivét és szegény kis testét, (a rossz táplálkozás és
a fiatalság miatt hegyes térdekkel,) az izmos, gazdag konyhaszagu
szakácsnő a füre lefektette, egy hajnalnedves nyárfán kis madár
alakjában várja már a napfelkeltét Keszthely felől, hogy szárnyra kapva
ellengjen az örökös rózsaszin felé, mint egy önfeledt, boldog gondolat a
legnagyobb szomoruság idején. A zene tovább zeng a tóparton, a szinlapok
piroslanak a deszkabódén, mint a csalogató lámpa az elhagyott
utcácskában, a nyárfák bübájt, felejtést vagy édeskés emlékezést zugnak
a telepen, a rigó csufolódva kiált rá a park képzelgő urhölgyeire,
korábban jön az este és mind hosszabb az árnyék a láthatatlan
vándoruton: ő már elrepült innen, a vénasszony felgyujthatja a falut. –
Unott kézmozdulatu, megvető és érdemtelenül csüggedt álmodozásu barátom,
mit szólsz e kis hősnőhöz, aki nem volt kiváncsi már arra sem, hogy a
fürdőház hasadékán át a fürdőző X-nét mily ábrándok és illatok veszik
körül?
* * *
Még csak három óra, a napkorong a keleti grófság felett látható, a
hajnali madárka nedvesen gunnyaszt a lombok között, a fogyó hold, mint
egy halott gyermek fotografiája uszik az emlékezésben, a Balaton ugy
vergődik, mint egy hitvesgyilkos lelkiismeret vagy az őrült tornász, aki
a Nap és Hold között lengő trapézon a világmindenség mulattatására heves
testgyakorlati munkát végez.
A tónak sajátságos esztendeje van. Kiismerhetetlen földalatti erők
nyujtóztak nagyot medrében, a föld belsejébe rejtett vizek találták meg
az összekötő utat testvérükhöz, örök setétségben élő földalatti
folyamok, mint a ternót nyert szegény csizmadiáék, törve, zuzva,
harsogva törekedtek fel napfénytelen életükből a Balaton tükörlapjába;
soha sem tudott vizek jöttek fel a tóból hemperegni a husvéti
napsugárban; a mélyben jéghideg hullámok, mint zordon szivek váratlan
megenyhülése, terültek a föld szinére, hogy a mesebeli Hold néhány
ezüstpénzt vessen kalapjukba királyi kocsikázásából; rejtett forrásokból
törtető évezredes rabságba zárt viztömeg; valahol, az ezeregyéjszakai
barlangban letelt ideje egy sziklává varázsolt igazhitünek, a néma
kisértet megfordult sarkán és a háta mögött felszabadult sok milliárd
kis vizcsepp, amelyek a gonosz szellemet okolták örömtelen életükért.
A tó megnövekedett és rohanva ment régi ellenségei, a somogyi és zalai
partok ellen, ahonnan mindig alamuszi módjára hallgatá a kis falusi
tornyok esti harangozását és boszut forralt a harangozóra, aki aludni
hivja ismerőseit, a halászokat és a mosónők fehér lába kilépked a
partra. A legnagyobb magyar álmodozó, szüzleányok csalogatója, nóták és
regék kéklő, merengő hőse letette az álarcot: duhaj, verekedő kedvvel
ment neki jámbor őreinek, furulyaszóra meg halásznótára figyelmező
lankás partoknak. És vadsága nem csillapult, viharos és mogorva a kedve
korai tavasz óta, mintha orgyilkosságon törné a fejét; hajnalonkint
cimborájával, a déli széllel tombolva verdesik a mestergerendát, mint
bekeritett szegénylegények, akiknek utja a siralomházba vezet; kesergő
és érzékeny emberi indulatot megsemmisitő zugással vágódnak a partnak a
hajnali hullámok, mintha mindenkire véglegesen megharagudtak volna, aki
eddig szelid szőkeségüket, tudatlanságukat, ábrándvilágukat magasztalta;
ő tavasz óta a küzdelmes betyáréletet választotta pályának, a balatoni
főmérnök, e fáradhatatlan csendbiztos üzi motoros hajóján, ha valamerre
csinyt követ el… Kisfaludy és Jókai Balatonja egy könyvtári emlék,
amelyet régi csendes estén a tüz előtt olvastunk.
* * *
Három óra.
Tajtékos, fehér, szellemjárta magányban, viharos parton, lábnyomok
felett megállok a nedves homokban. Sehol egyetlen ébren lévő lélek, a
szél most azokat a nótáit játssza, amelyeket a zenész szokott önmagának
gordonkázni, a hullám a maga mulatságára ugrik házmagasságut. Ez
elhagyott, viharos hajnalon a lábnyom felett csodálkozva állok. Egy nő
járt erre, kis cipője nyoma a viz felől közeleg és ingadozva,
meg-megállva vezet el a viztől… Hová vajjon? A Szentmihály-lovának
irányába, ahol estve az öngyilkosság történt.
Talán a szegény kis leány is megijedt a mérges viztől, midőn utolsó
utjára indult. A forgópisztolyt választotta a zord hullám helyett,
amelyben megnyugvást nem mert remélni.