A pesti nyár kék ruhában, fehér cipőben és nefelejts-virágos kalapkában
végigsétál a városon, a szél meglengeti, déli nap felheviti, esti lámpa
csalogatva fehériti… nyár, mint a többiek voltak és a nők mindig
szebbek, midőn utazásunkban ez évszaknál pihenőt tartunk, körülnézünk a
tájon, a rövid szoknya alól fehérlő lábakat szemügyre vesszük, a
barnapiros arcokat vizsgáljuk, a hajakat a kivágott derék felett, a
fehér szoknyákat, amint gyermekkorunkban csupán véletlenül pillantottunk
meg egy öltözködő, alsószoknyás asszonyt, manapság hozzá hasonlatos a
nők ruházkodása.
Bolondság a női divattal perelni. A férfiak ugy sem értik meg a
rejtélyeket. Örvendezzünk a szép lábaknak, nyakaknak, térdeknek,
amelyeket ingyen kinál Budapest mindenkinek, aki az utcára vetődik. Most
valóban nekünk szépek a nők. Friedmann Bácsi idegenjei, akiről sokat
ábrándozott a lelkes férfiu, sem közel, sem távol nem mutatkoznak. A
perzsa sah nem bámészkodik a dunaparti fogadó ablakából, Takova grófja
sem totyog a hatvani-utca környékén, a valeszi herceg nem lép ki
becsipett állapotban a kaszinóból, angolok, amerikaiak, franciák,
kereskedők, ügynökök, mulatnivágyó gazdag emberek végleg eltüntek a
szemhatárról. Vajjon hová lettek? Szájtátva-bámult Vanderbilt Kornél,
álmos nagykövet, maharadzsa, indus herceg, aki nyár felé megjelent
Budapesten és végignézte a budai hegységet, valamint a pesti oldal remek
hölgyközönségét; kalandok és füszeres mendemondák hősei; mosolygó holdak
az orfeum csillagtáborában; varrólányok álma, repkedő lángok a
házmester-kisasszonyok setét estvéjén, elvált asszonyok kitervelt
jövendőbeli barátja?… Nyárfelé a szegény leány nem minden reménység
nélkül vette fel fehér bluzát, a szabónők bizakodva hiteleztek a
félvilági nőknek, a nyári szinésznő még házasságra is gondolt az esti
libapecsenye és pezsgő mellett, télen sohasem látott kánikulai nők
karoltak az ugynevezett szalmaözvegy vagy a tévelygő utazó karjába. A
pesti nyár jelentett bizonyos szabadságot, olykor erőszakolt jókedvet,
alsó-szoknyás némberek visongását, bohózatirók csepürágó bukfencelését,
ligeti vizet áruló, mezitlábas leányok karrierjének a kezdetét, télen
dohosodó gavallérok kivasaltságát, lovarnő virágcsokrát, vörös
Friedmannt, könnyelmü Lantost, gumikerekes kocsit, fehérvirágos
hirlapirót, budai sétát éjfélkor a Várban, tüllszoknyás operettlit az
öreg Krecsányinál, alaguti csókolózást, enyhe hajnalt, szépleányt, bort,
buzát, egészséget… Ugy érzem, mintha egy régen letünt korról irnám e
reminiszcenciákat. Én vénültem meg vagy a világ?
Már régen nincs nyár Pesten, a könnyelmü, muzsikás, lármás, esztelen
nyár talán akkor szökött el a városból, mikor az utolsó jambó az
ősbudavári zenekarból. A fiatal sikkasztók, szerelmes váltóhamisitók,
ördöngős kártyások, vidékről felvetődött pénzesemberek, jobb sorsra
érdemes katonatisztek bankócskáiból számos uj házat épitettek Pesten
azok az emberek és némberek, akik a régi nyarakat nevezetessé tették egy
mulatóhelyiség vagy pezsgős pavillon kibérelése révén. Az Andrássy-ut és
mellékutcáiban pontosan megmutathatók azok a házak, amelyek egy-két
sikerült nyár után uj gazdához jutottak. A lányok, akik az épitkezésnél
segitettek, azóta meghaltak kórházban, a gavallérok elrothadtak a
börtönben, még a cigányprimások is a másvilágra költöztek, akik itt a
pezsgő mellé a zenét szolgáltatták. (Csak a vörös Friedmann nem tudott
zöldágra vergődni, pedig ő értett legjobban e pesti nép mulattatásához.)
* * *
A dunaparti nyár ez esztendőben talán a legcsendesebb lesz, holott
számosan nem hagyják el a forró várost, szegénység, aggodalom,
határainkon duló veszedelem, csendes gyász, csüggedt bánat miatt. Az
ugynevezett nyaralás, amely a fővárosi életnek tüntető szenzációja volt,
szinte fordulata a mindennapi életnek, uj napoknak, havaknak reménységes
jövetele, társadalmi kényszer, fitogtatós divat és a jóegészség: a
pestiek ez esztendei nyaralása olyan félénken kopogtat a bérházak
csendes lakásaiban, mint a nem szivesen látott, börtönviselt atyafi.
Csacska kisasszonyok a korzón, ma délben nem adnak egymásnak hangos
szóval randevut az északi tenger mellett. Gyémántos dámák fogfájós
kedvvel nézik a divatlapot, a francia fürdőhelyek csak hiu emlékezésben
élnek. Talián-bolondok, Velence-imádók, szinte a norinbergi áruhoz
hasonló rajongások az olasz városok után: legfeljebb egy rövid
sóhajtással intézik el a kalendáriumot. Az édeskés talian-romantika a
mindennapi lelkek rajongása volt s ez nagyon érthető, midőn a panoráma,
a pesti mozi a legjobb üzlet a városban. Émelygős laguna-szerenádokra
rajongva gondol az olasz vasutról hazatért asszonyka és itthon
beleszeretett a cigányprimásba vagy a népdalköltőbe. Érzéstelen, sivár
pesti lelkek majmolva emlegették a francia Riviérát, mintha az volna
költészete életünknek, hogy az ottani hotelben megfordultak, de magukban
egyetlen szineset nem gondoltak. Pestiek: hiu szamárkák, akik
uti-emlékekkel óhajtották leplezni müveletlenségüket, hangulatnélküli,
megunt életüket, utazóbőröndnek vélték önmagukat és az utitáskájukra
felragasztott hotel-cédulák száma és minősége szerint értékelték
egymást. Egy alexandriai hájókázás renomét szerzett az egész életre;
furcsán, félszegen, szinte balkánias cicomázottsággal hangzott igy
nyárban a pestiek szájáról a sok külföldi fürdőhelynek névsora, ahová a
képzeletben vagy a valóságban elutaztak. Hányszor szántam őket, idegen
tengerek mellé kivánkozókat, hazudozókat, merészröptü nagyvilági hotelek
neveinek buzgó felsorolóit, expressz-vonatoknak nyári kalandosait, amint
a nyári utazást tulhangosan tervezik a nyilvános helyiségekben!
Szegények, elkivánkoztak Pestről, mert itt a sarki hordár is ösmerte
„pedigrée“-jüket, bugyellárisukat, családi viszonyaikat. Azt hitték:
lordnak mennek el Budapestről nyaranta és a kisasszonyok francia
beszélgetésén senki nem veszi észre, hogy budapesti nyelven társalognak.
* * *
A külföldi nyaralás hivei ez esztendőben legfeljebb multjukra
emlékezhetnek. A sorompók le vannak zárva grófok és zsidók előtt
egyformán. Itthon kell maradni, amennyire lehet. A családi kastélyban, a
falusi gazdaságban, a bérelt tanyán, a Dunánál, a Tátránál, a
Balatonnál. A sohasem, vagy ritkán olvasott francia könyvet nyáridőben a
siófoki sétautakon hordozza kezében a társalkodónő urasszonya után, a
divatszalón a tátrai fürdőhely kedvéért remekelt, még tán érdekesebb az
élet Pesten, hol néhány hozzáértő felülbirálja a szoknyákat, kalapokat,
mint egy eldugott üdülőhelyen. Amennyiben valaha kiváncsiak voltak, a
pesti nyaralók szép hazánk csodálatosságaira, zengő hátu, fenyvesekkel
boritott hegyekre, ködjárta völgyekre, svájci modorban épitett
házikókra, kedves cipcerekre, havasi gyopárra, fiatalosan éles levegőjü
Tátrára, most megismerhetik a gyönyörü magyar álomvilágot. Aki Dunántul
enyhe dombjain, bárányfelhőin, vers-lábas erdőzugásán, ritmus-izü
langyos levegőjén, álmodozó Balatonján óhajtott megpihenni, most is
megtalálhatja helyét A világ legszebb tájképe, a magyar felvidék hajnali
ködben várja az éjszakai pesti vonatot, dult sziveknek, nyugtalan
kedélyeknek, szomorkás embereknek sok bátoritást tudnak mondani a
mozdulatlan hegyek. A dunántuli gyorsvonaton napszállat előtt a Balatont
láthatja minden boldogtalan, amint Aliga tájékán, mint egy hüséges,
magában álmodozó, regéken andalgó, társtalan özvegyasszony, ezüstös
fejét, jóságát, nyugodalmát, napsütött vállát, csendes szivét
megmutatja. Majd jóasszonyos kacérsággal eltünik az öltöző-szobában,
hogy pongyollája helyett kimenő-ruháit is szemléltesse; a dombok mögé
buvik a tó, hogy a siófoki villák, mint megannyi selyemharisnyák, a
földvári házak, mint diszes asszony-frizurák, a polgári tájképek, mint
Rákóczi-indulós, vidáman, menyecskésen mutatkozó szoknyaráncok
mutatkozzanak.
Szép hazám, a nyaralók ez évben ismét ellenőrzik, hogy igazat irt-e
Kisfaludy Badacsonyról, sok költő Füredről, Jókai a Balatonról, mások a
Tátráról. Jól viseljétek magatokat öreg hegyek, vén tavak, felhők,
szelek, napsütések, hogy egyetlen sóhaj se hangozzék el valamely háboru
előtt divatos, külföldi fürdőhely után. Szeresse meg végre a hangadó
pesti publikum hazáját, vizét, hegyét, gyönyörüséges nyarát.
Ámbátor annyi festett arcu nő szaladgál Pesten, hogy a háborut nem lehet
elfelejteni. Nincs az idén nyár, sem nyaralás. Középkorias katonacsizmák
tapossák az aszfaltot, akiknek kedvéért a legerősebb illatszert
használják a nők, a korcsmáros a legvénebb borát méri, a muzsikás hurja
szakadatáig vonja a nótát, midőn Pestre jönnek a vitézek.
Nincs most olyan tájék Európában, ahol az aggodalmas szivek
elfelejthetnék az ő nagy bánatukat, – a háborut.