Geszferéd, Balkány és a többi falvak, amelyek a nyirségi orkán után,
mint megannyi „leégett tető-vesztett községek“ merednek puszta falaikkal
a homokdombok között: tudják-e önök, mily derék, szinte honfoglaláskori
magyar faluk?
A nyirségi orkán, amely e falvakat lerombolta az elmult napokban, a
valóságos magyarság eleven testén ütött sebet, midőn vagyon- és
életpusztitó munkáját végezte. Szegény nyirség, hol mostanában
napijáróföldre nem látni férfiembert, (mind elmentek a király mellé),
vajjon felépitik-e ledöntött házikóidat, hol századok homokján,
jövő-menő ezüst nyirfák alatt, szinte ázsiai tüzü napsugárban, az első
foglalásból maradott földeken az ősmagyarok ivadékai születtek,
szokásokat és hagyományokat tiszteltek, csak magyarul tudtak, felhőjük a
Tisza vizéből keletkezett, szelük a határszéli sorosok felől fujt, amely
az ősök lovainak fejét e tájra irányitotta és az ekevas nyomán olykor
kifordult a domboldalból egy napkeleti főur sarkantyuja vagy kardja…
Bolondos, zizegő, fáradhatatlan nyiri szél, amely az ezüst-fákat, makkos
tölgyeket, rezgő nyárfákat, jószagu ákácokat, barna szemü nőket,
méltóságos férfiakat, buskomoly nádasokat, hallgatag morotvákat nótázni
tanitod, hogy is tudtál megbolondulni ennyire, rombadöntöd a falut,
amely a régi időkben legfeljebb követválasztáskor volt szokásban?
* * *
A Nyirség Magyarország legszebb tája.
Irni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról.
Vagy egy elagott vitézi életről. Régi szép kalandokról, regényes
hőstettekről, amelyek ifju korában eszébe juthatnának egy tunya,
elcsitult falusi nemes embernek, midőn méhesében jelenen és multon
eltünődik.
A magyar regényes-időknek hősi korában mindig az első sorban lengett
Zabolch zászlaja: a vármegyék idejében, az első hegedüt játszotta a
nemzeti hangversenyben; verekedés, vitézség, sujtásos és kortes években
a nyirség diktálja a divatot; politikai és hazafias időhullámok itt
lendülnek a felhőkig, hogy magukkal ragadják életre-halálra az idevaló
embereket a meggyőződések, politikai hitek; testvérek, atyafiak, apák és
fiuk állanak szemben nem egyszer az ellentáborokban és az időben
szokásos nemzeti politika miatt visszaküldik a más meggyőződéses
szülői-házhoz a szeretett ifju feleségeket, apák fiaikat kitagadják,
politikai okokból megvetnek, kigolyóznak hazafia. Nyiregyházán az
Ébredjünk! cimü hetilapban évtizedekig folyik társadalmat robbantó hecc
azon, hogy ki nem hiszi a vármegyében, hogy Görgei Artur áruló volt, a
csizmadia-szinben megbuktatják Fabinyi Teofilt, a minisztert, fokos,
tölgyfabot, dikics és bicska járja, ha elkezdődik az alkotmányos
küzdelem… holott valójában nem is lakott a vármegyében másféle érzelmü
hazafi, mint szélsőbaloldali.
Egy nagy darab nemzeti történelem a Nyirség. Itt pusztult el a legtöbb
régi uraság, itt váltotta fel a régi helyét a legjobb, legmagyarabb,
legderekabb uj birtokos-osztály, itt nem vágatta ki a kőrisfát az uj
gazda, mert a régi szeretett alatta üldögélni, a komondorok szinte
érthető magyar nyelven ugatják a holdat és a keréknyomban ugyanaz a
magyar nap ragyog, mint a Tisza vizében. Mintha a levegőnek, a homoknak,
a szélnek, a viznek, a legelőnek volna itt olyan varázsa, hogy
vad-magyarrá lesz az is, akinek az apja még nem tudott magyarul. Daliás
zsidók és selyemruhás szlávok vére keveredett a honfoglalók vérével.
Muzsikus cigányok régi nótákat játszanak az ablak alatt, mig a csecsemő
a világra jön. Füben, fában, falevélben az elmult szép, régi magyar
világ; a kenyérnek illata, a viznek folyása, a hosszu őszi esőnek
kopogása, a télnek jószaga, a falusi harangok hangja: az apákra, az
ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e
tájon.
* * *
Néha muzeumi hangulatot vélek érezni, midőn a Nyírségre gondolok, mert
láttam nagy csöndességben, alvó állapotban, holt vizek között,
lecsüngesztett lombu fák alatt, oroszosan mozdulatlan ködben, apátikus
kedvében, ujságpapirossal beragasztott ablakkal és tunya
mozdulatlanságában. Mintha az idevaló emberek éppen ugy élnék a nyarat
és az őszt, mint a természet: belsejükben viritanak és lélekben
elhervadnak, sárga nyirfa-levél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések
fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szivekben
viszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti.
Ilyenkor is szeretem, mert ázsiai eredetünk, napkeletről jött,
változékony kedvünk, buskomor magyar szomoruságunk tükröződött a holt
vizekben és az emberi szemekben. Még az agarászok is leszállnak lovukról
némely esztendőben, a szüreteken csak a szőlőpásztor lövöldöz
bolondjában, a sóstói erdőben céltalanul hull a makk és a házőrző ebek
az első lábuk közé temetik hóbortos, szőrös fejüket. Némely esztendőben
az egész Nyirség elszomorodik. Nem tudni ennek az okát, mint a fellegnek
a célját, amely a lemenő napot eltakarja. Nem tudni, hogy miért énekel a
cinke egyik esztendőben halkabban a deres eperfákon és miért muzsikálnak
máskor éjjel-nappal a cigányok? Miért bánatosabb a nők szeme, miért
olvassák el ujra a gyerekkorukban olvasott Jókai-regényt, miért néznek
hosszasabban az első tüzbe, amely a pattogó hasábokon piros lángra
lobban? Miért hosszabb az ősz, mint a nyár, miért láthatók olykor
különös betük a holdvilágban és a sikság felett rengő csillagtábor miért
nem vidit a másvilági életre? A keleti népek érthetetlen melankóliája
hosszan ásit a tájon, ázsiai álmosság ragasztja le a csősz és a falusi
földesuraság szemét, a kocsikerék bánatos kelepeléssel vonult át a
hangtalan országuton és a kacsázó vadászok fegyvere csak néha dörren a
kemecsei tavak fölött.
A gyerekkoromban elmuladozó kurtanemesség multakon való elszomorodása
volt a bánat, a mely e kutyabőrös, voksos, választó nyirségi falvakat
elborongta? Itt sokáig éltek abból a lakosok, hogy régi királyok
pecséteit őrizték a ládafiában, a mult vissza-visszatéregetett egy-egy
alispán- vagy követválasztáson és az elkövetkezett uj idők nehezen
nyomakodnak be a rozsdás kapu-kilincsü házakba. A történelem, (amelyet
itt mindenki kedve szerint értelmezett) a hagyomány, (amely
természetesen édes volt, mint az apák simogatása) a szokás-jog, (amelyet
e falvakban pogánytiszteletben tartottak): eltünedezőben volt.
Kataszter, nyirviz-szabályozás, telekjegyzőkönyv… Gyerekkoromban nem is
hallottam más szavakat az idős emberek szájából, urnak, papnak,
parasztnak uj törvényeket kellett tiszteletben tartani, uj emberek előtt
levenni a föveget és már kezdett nem jelentősége lenni a csendbiztos
komaságának.
Talán ezért volt olyan szomoru olykor a Nyirség, mintha már nem is
nagyon volna érdemes az életet tovább folytatni. Elhanyagolta az apák
sirdombját és tunyán üldögélt a falusi nemes az udvarházában. A szél
dudált, a Tisza kiöntött, a dob pergett: ebből vette észre, hogy a
kalendárium valóban igazat mondott, midőn a napok elmulását jósolta.
* * *
A magyarságnak, a nemzeti gondolatnak, őseink tiszteletének tájképe,
ezüstös Nyir: a szomoruságom veled, hogy gyér falvaid száma
megfogyatkozott. A háboruban a gránicon vért ontani, itthon vihartól
tönkremenni, adók sulya alatt nyögni! Most lehet csak bánatos a táj,
amelynek melankóliája sohasem biztatott az élet szorgalmas folytatására.