Vajjon mi történt a szépséges Kurz kisasszonyokkal, akiknek Késmárkon a
diákok örök hüséget esküdtek?
Álomtalan éjszakákon, midőn nem álmodom égő házzal, fantasztikusan
lángbaborult folyosókkal, szivembe nyomuló késekkel, szemrehányó
arculatu halottakkal: néha a Kurz-kisasszonyok is meglátogatnak,
éjfélnek multával, fehér lenruhában, amint a másvilágról szokás
visszatérni, (pedig talán komoly homloku, aggodalmas szemü,
munkástenyerü asszonyok ők azóta,) naplementearcukon a szepesi folyók
esti szine játszik, a hajuk kék, mint a fenyves erdő a messzi
hegyoldalon, rozsvirágszinü a nyakuk és jószagu, mint szeptemberben a
fensik a Tátra alatt, a válluk fehérlik, mint a hegyszakadékban az
örökhó. Jönnek, meglátogatnak, hárman meghajolnak karbafogózva, mint
kora őszi és tavaszi estéken jártak Thököly tornya körül és annyi himpor
sem hullik le köntösükről, mint az éji lepke szárnyáról, mídőn
tovatünnek.
Ők a diákok menyasszonyai voltak azon időben, midőn a Méze-féle serház
kertjében párbajokat vivtak érettük szakállas, embernyi tanulók, akik a
késmárki liceumba jöttek jóvátenni mindazt, amit más tanintézetekben
vétettek vagy elmulasztottak. Kicsapott és kóbor diákok menhelye volt a
liceum; ha kellő helyen felütöd a lapot, „hőstettei még emlékbe állnak
Vérynél.“
S ezidőtáj (sok évtized előtt,) e szakállas, meglett férfiak, alföldi
gazdák, könyvundorban vagy tehetségtelenségben leledző jómódu családból
való ifjak, – Magyarországon az intelligencia fokmérője e korban az
érettségi bizonyitvány volt, – fehér sisakot viseltek fejükön, mint
Stanley, a londoni hirlapiró, rövid, vastag, zsebredugható sétapálcát,
mint a bécsi gigerlik, vastag, fekete szivart tartottak a foguk között,
borbélyhoz és serházba jártak, becsületszóra kártyáztak, érettségi
vizsga után párbajt vivtak, telegrafáltak, regényeket olvastak,
kéteshirü házakban megverték a kémkedő pedellust, akit e dicső
korszakban Kacskának hivtak, szerenádot rendeztek a Kurz-kisasszonyok
ablaka alatt, nem egyszer zsongó, álmodozó szivvel, mélázó kedvvel,
vándorfecske módjára visszatéregető gondolattal hagyták el a régi
várost, ahol véleményük szerint legboldogabb éveiket élték…
Szeptemberben uj diákok jöttek Késmárkra, nagyobb szakálluak,
vállasabbak, tapasztaltabbak, Kurz-kisasszonyék sóhajtva kötötték át kék
szalaggal a régi gavallér leveleit és bodros hajuk ismét meglibbent az
esti szélben a Thököly ur tornya körül. (Anna, mint egy fejedelemnő,
Vilma fehér báli cipőben meghalt egy tavaszon, Nina jobban ismerte az
érettségi vizsga tananyagát, mint a professzorok, mert mindig együtt
készült a diákjaival.)
Stanley hirlaptudósitó után más kalapok, uj dalok, uj regények, frissen
meszelt házak és talán más alaku felhők keletkeztek Késmárkon. Jelenleg
bizonyosan az a divat, hogy az érettségiző diákok vitézségi éremmel a
mellükön, esetleg mankóra támaszkodva, piros huszárnadrágban vagy
esőverte csukaszürkében foglalnak helyet a szük iskolai padban. Ah, ha
ezt az időt megérhették volna az ambiciózus Kurz-kisszasszonyok! Ámbátor
a hölgyi szivek fennen dobognak manapság is Késmárkon és Budapesten a
katonaviselt vagy szabadságolt katonasorban lévő diákok iránt. Csupán a
lelkes Kurz-kisasszonyok késtek el.
* * *
Az uj generációról, amely most katonakorában, tüzvonalból vagy
kaszárnyából visszatérve tanul könyvei felett a harminc egy nehány napos
szabadságban, könnyen megállapitható: hogy különb, életrevalóbb és
nemesebb nemzedék leend, mint sok előtte való. Némi fantáziával a
szabadságharckorabeli fiukat lehetne a maiakhoz hasonlitani, akik az
iskolát elhagyva, elmentek önként a sereggel. Milyen nagyszerü, páratlan
generáció volt az, amely az uj Magyarországot 48 után épiteni kezdte.
Csupa kiváló férfiak, akik a szabadságharcban dobosok, közkatonák,
tisztek lettek, akik várbörtönökben ültek, akik a nemzet fájdalmát,
szenvedését még átérzik, átviselik, mint a költő, aki hazája sorsán
borong! E megtört, de végleg meg nem ölt generáció, az emlékekkel,
árnyakkal, csalfa szivárványokkal, tulzó reményekkel, halhatatlan
álmokkal rendelkező nemzedék tartotta fenn továbbá is a nemzet
életerejét, kitartását, álmaihoz való hüségét. A megközelithetetlen
hazafiak, akik a nemzet bánatos időszakában szenvednek, mint lázbetegek,
a krizis mulásával erőteljesebben, elszántabban állnak talpra. A
fájdalmak, kinszenvedések méhkasai lettek az egykori dobosok,
veres-sipkások, amint a nemzeti háboru dörgött felettük és a menydörgés
mind messzebbről hangzott az elnémult pusztaság távolságából. Ekkor
támadnak és a magyar életben láncszemet alkotnak: a multakhoz
csökönyösen ragaszkodó táblabirák, az engesztelhetetlenek, a szivósak, a
meg nem alkuvók, az érckeménységüek vadmagyarok és konok literátorok,
nemzettudósok és szentéletü politikusok. A csapások, a sorsfordulatok, a
nemzeti szerencsétlenségek nem csüggesztették csak azokat, akik mindig
csüggedtek. A magyarság zöme, disze, virága, a negyvennyolcadiki ifjuság
várt, remélt, bizott, csillagot várt a borus horizonton. Egy bánatban,
keservben megedződött, tüzet, kolerát és belviszályt átszenvedett,
nyomoruságot, vesztett csatát, zászló lehanyatlását megélt férfiakból
álló generációt szült a szabadságharc. E korból tündöklő jellemü
hazafiakra tekinthet vissza a borongó emlékezet. Mintha minden magyar
intelligens férfi egyenkint képviselné nemzetét. A politikusok megannyi
égig növekedő fantasztikumok; a hazatérő számüzöttek imádott
regényhősök; a kor érzelmeit olykor a haldoklóhoz járó pap
csengetyüjével jelző, máskor hordó tetején kurjantó kortes hangján
beszélő, időbeli költök a nemzeti bálványozás figurái. Egy nagy teátrum
Magyarország, ahol mindenki Hamlet királyfi vagy Bánk bán szerepét
játssza, meggyőződésből, tüzvészben acélosodottan, büszkeségből és
hüségből. – Ezek a férfiak a szabadságharcban eltöltött éveik után
nőttek csaknem akkora nagyságra, hogy még sokáig érintik homlokukkal a
magyar égboltozatot.
* * *
Szokatlan megpróbáltatásnak alávetetett ifju generáció vizsgázik most a
pesti Barcsay-utcai gimnáziumban és szerte a magyar tanintézetekben. A
sarkantyus, bakkancsos, nem egyszer már háborut érzett ifju katonák,
akik a tanuló-termeket megtöltik, az életnek, világnak, emberi sorsnak
oly különös ismeretével, megtapasztalásával fognak majd hozzá a háboru
után következő élethez, amelyről a legnagyobb szakállu késmárki diáknak
sem volt fogalma.
Elmuló ifjuságuk ez akácvirág-szagos juniusa remélhetőleg felejthetetlen
marad. (Ha elfelejtenék, eszükbe juttatnák az öreg népfelkelők, akik
bizonyosan életük végeig nem beszélnek egyébről, mint katonáskodásuk
élményeiről.)
E májusnak ifjusága, amely lelkének hamvasságát, harctéri napsütötte
arcának pirját, széles, vitézkedő kedvét áldozza azért, hogy a
könyveivel, elmult tanulmányaival, polgári jövendőjével kontaktusban
maradjon, tanul, vizsgázik és egy korhadt iskolai rend értelmében
„érettségizik“: e májusi fiuk nyitott szemmel látják majd mindazt
későbbi években, ami körülöttük, velük most történik, mint általában az
ember az elmult dolgokra nézve teheti a legjobb megfigyeléseket.
A hadi-érettségi kis katonái későbbi évekből visszanézve: látni fogják
nemzetük határtalan önfeláldozását, amellyel a hosszu háborut
lankadatlan kitartással, csüggedés és viszálykodás nélkül vivta. Ifju
szivük felejthetetlen emlékei közé iródnak az esztendő eseményei és
eredményei, amely emlékek majd irányt és meggyőződést adnak
bekövetkezendő férfi-életüknek. A magyarság, amely e háboru előtt tünő
délibáb volt a Kárpát felett lebegő horizontban, a magyar eszme, a
magyar virtus és magyar erő lángoszlopként világit utánuk életükben ez
évek emlékeiből. Az egykor multtá váló jelen sziklafalként emelkedik ki
a folytatólagos élet hullámos tengeréből és a sziklafalról nem moshatják
le az idők vizei a betüket, amelyek a magyarság hősi tetteit ez évekből
megörökitik. Hungária alakja, (amelyet egy másik nemzedék már csaknem
szürkülő, vénülő, rongyosodó asszonyságnak képzelt,) az ő szivük kincses
látományai között ismét nemes homlokán viseli a tüneményszerü ragyogást,
amely a magyar lélek mélyeiről veszi eredetét, mint keleten a közelgő
napkorong ragyogásával elárasztja a szürkület ólomszinü fellegeit. A
magyar katonák harci éneke, öreg népfelkelők fáradhatatlansága,
bajusztalan ifjak csodálatos szivóssága, a nemzet egységes, szinte
ünnepélyes hadbaszállása, majd egykori, későbbi években elgondolkozásra
ihleti a fejeket, amelyekben most csak az ifjuság és tankönyvek
májusillatu gondolatai bolyonganak. Az ő élettapasztalatuk, elérkező
férfiasságuk, háboruban elmult gyöngéd ifjuságuk: egy olyan magyar
nemzet létezéséről tud, amelyhez hasonlatos nagyszerü magyarság még
legnagyobb királyaink alatt sem lakott e buzaföldes rónákon. Ők ismerni
fogják e nemzet erejét, isteni önfeláldozását és nagyrahivatottságát,
amelyet már csaknem elfelejtettünk.
A velük szálladozó gyermekkori álmok – (a régebbi magyarok tünékeny
szitakötők zörgését hallották a fülük mellett,) – őket az élet
hosszadalmasságába elkisérő ifjukori ábrándok: magyar katonák el nem
fogyó dalait, magyar anyák kiapadhatatlan könnyeit, csüggedetlen vének
biztató kiáltását és az egész nemzetnek fanatikus, jövőjében való hitét
jelentik. Ez esztendők emlékezetei vezérlik jövendőjüket. Bizonyosan nem
a keresztutra, hanem az egyenesen, égbe vezető ösvényre, ahol a
magyarság megdicsőülését képzelik a fantáziák.
Be szép lesz egykor Magyarország!