BUJDOSÓ

A bujdosó alakja régebbi olvasmányaim és hallomásaim nyomán regényes

ruházatban tünedezik föl, amely képzeletbeli élmény valószinüleg onnan

veszi eredetét, hogy gyermekkoromban igen sok, hosszu őszi estvékre

terjedő történeteket hallgattam öreg emberektől, koros hölgyektől, akik

emlékezésük virágkorát azon időben élték át, midőn Magyarországon

majdnem mindenki bujdosott.

A „bujdosó“ szent fogalom volt bizonyos korszakban a mostani deresfejü

nemzedék előtti időben, mikor nagyapáink nézegették a tükörben a fehér

szálakat bajuszukban, és a hölgyek fejkötőszerü, direktoár-kalapot

illesztenek fejükre, hogy hamvasodó hollófürteiket elrejtsék a

kárörvendő szemek elől.

A bujdosó holdvilág ezért éjjel járt az Ipoly partján, az udvarház

hátulsó ablakát halkan megzörgette… árvalányhaj volt homlokába huzott

kalapja mellett, Lendvay-köpenyeg vagy fekete szür burkolta alakját, a

hangjában fájdalom és csendes bánat, a kezében a szegénylegények fokosa

vagy Krudy Kálmán rövid karabélya… egy nemzet vonaglott néma

fájdalommal, a kukoricásban zsandár réz-sisakja fénylett, mély

csendesség borult az országra és a bujdosó reményt, mint a messzi

szivárványok, fojtott lelkesedést, mint az ősök által eldugott butéliák

tartalma, halk ébredezést, mint a táncoló asztalkának bolondos

arabeszküzenete hordott a tarisznyájában. A bujdosó – furcsa társadalmi

helyzeténél fogva – nem volt rossz hireknek a hordozója, Svájcból,

Párisból, Londonból kapott titokzatos hieroglifeket, az üldözött vad

csüggedését eltitkolta a vendégszerető háznép előtt és a hajnalos jövőt

festegette, mig vérdij volt a fejére kitüzve.

Rokonszenves, nemzeti figuránk, a bujdosó hazafi: évtizedekig

foglalkoztatta a magyar fantáziákat. Ezidőtájt rejtegették Rózsa

Sándort, a Bakony szegény legényeit és a kapcabetyárokat. Az

utonállóknak legendájuk támad, a félszemü B. elszökik Szabolcs

vármegyéből, hogy szegény legény lehessen a Bakonyban.

Istóriás-könyveket irnak a kor Anonymusai, kalendáriumokban fekete

paripán nyargal Sobri Jóska, a betyár-romantika sziv-világa leend az

ifjuságnak, Petőfit rejtegetik a hiszékenyek, a nádasok bünterhelt

menekültjeit, az emberkerülő pákászokat kezdik emberszámba venni,

vándorszinész énekel a kisasszony ablaka alatt. „Moháczi bácsi“ és Bizay

még komoly figurák a közéletben… Regényes, szinészkedő Magyarország, a

rossz komédiások és álmodozó honfiak hazája: gyermekkoromban hány

kalandos történetet halottam elbujdosók koráról, midőn az igaz emberek

külföldön asztalosságot tanultak, vagy egy várbörtönben pókot

szeliditettek!

* * *

Később Amerika jött divatba.

A bujdosók a tengernek veszik utjukat. Ám most nem Lendvay öreg szinész

divatja szerint van a köpenyeg vállukra vetve; váltók, csődök,

könnyelmüségek, anyagi és erkölcsi bajok, tévedések adják kezébe a

vándorbotot a nyolcvanas évek magyarjának. A hazafias bánatnak mind

kevesebb köze van az eltüntekhez. Newyork szabadságszobra integet

álmában az árvaszéki pénztárosnak, a csalárd kereskedőnek, a váltó

aláirójának, rossz társaságba került fiatalembernek. Amerikát járt

iparosok, felvidéki tótok elmondják e korban még vállalkozásos óceáni-ut

részleteit, Amerika még az igéret-földje mindazoknak, akik itthon

vétkeztek vagy boldogulni nem tudtak. Az Amerikába menekült sikkasztó,

váltóhamisitó eltünése még vezeklésnek mondható a nyolcvanas években,

sajnálják, fejüket csóválják az emberek: „milyen kedves cimbora volt…“

Bizonyos mártirium, a szenvedések enyhitő glóriája tünik fel a vétkes

magyar alakja körül, aki itthagyván barátait, nőismerőseit,

vadászkutyáját, elárverezett kis házát, dobra került birtokát, a tömlöc

elől (nem egyszer a hatóság segitségével), evőeszköz-tisztitónak,

bőgő-hordozónak, farmernek vagy aranyásónak elvitorlázik, holott azelőtt

legfeljebb annyit tudott a hasznos foglalkozások közül, hogy hogyan

lehet énekelve leereszteni pohár bort a gégén. Kártyaveszteség miatt a

grófok, csalódott szerelemből kifolyólag a regényes vidéki urak,

rangjuktól megfosztott tisztek, de a lopók és félkézkalmárok is

Amerikába bujdostak. A nyolcvanas években a megszökés még mindig érdekes

cselekedet volt és ha évek multán levél jött a Gulyás-utcából,

könybeborult szemmel olvasták a kifosztott rokonok, megcsalt jóbarátok.

Nagyon életre való elem volt, amely már ezidőtájt sem választotta uj

hazájának a verejtékes munkáju ujvilágot, hanem itthoni dolgai

végeztével kalandornak szállt ki Párisba vagy Monte-Carloba. Öreg

cigányprimások, tanulmányutas fiatalemberek, nyugtalan hirlapirók

gyakran hoznak hirt a francia földre szakadt véreinkről. Az irigyelt,

babonás hirü Párisban lakhatni, mindig a nagyopera páholyában

üldögélhetni, a ligetben lovagolhatni: ezért már nem borultak könyárba

az itthonmaradottak szemei… Közönséges büvészetnek vélik azt a

cselekedetet, amelynek vezekléseért még Newyorkig sem kell a hajót

füteni.

* * *

Manapság a bujdosó arcképe már nem csupán a vidéki szalónok,

fénykép-albumainak rejtett titka, hanem rendőrségi eszköz. A bujdosás,

az eltünés senkit sem emel tekintélyben, ellenben tettre buzditja a

nyomozó hatóságot. Egy-egy nevezetesebb sikkasztó, váltóhamisitó,

postacsaló nyomában nem mozdul meg annyira a szánalom érzete az emberi

szivekben, mint a régi jóidőkben. Azt mondhatni, hogy mindenki

segitségére van az igazságszolgáltatásnak a bünös menekülő

kézrekeritésében. Ezért mind ritkábban tünik el végképpen a tévedt ember

lábnyoma a világ nagyországutján. Határszéleken, kikötőkben, kis

szállodákban, vonatok fülkéiben szemek figyelnek és már akkor is

megérintette a rendőr keze a bujdosó vállát, midőn az teljes

biztonságban érezte magát. A bünösök tisztában vannak a „kiadatási

eljárás“ furfangosságával, a rendőrségek hálózatával, a telegráf-drótok

gyorsaságával. A menekülő vétkesnek nem lehet a legelső vonatra

felugrani a keleti pályaudvaron, hogy nyomot tévesszen. A régi időben

álszakállok, parókák, rejtett külvárosi odvak maholnap csak a

regényekben olvashatók. Kis és nagy tolvajok jól tudják, hogy csoda

révén menekülhetnek meg csupán és az álomtalan bujdosás helyett nem

egyszer önmagukat adják át a nyomozó hatóságnak.

Kecskeméti Viktor – e félig-meddig legendává lett magyar ifju, –

bizonyosan valamely oly egyszerü, szinte paraszti fogásnak köszönhette

sikerült eltünését, amely a nyomozó hatóságnak tán eszébe sem jutott.

Egy régebbi rendőrtiszt emlékezete szerint: Kecskeméti, bünügyi

regények, reporter-fantáziák évekig kisértő alakja, nyugodtan átutazott

a prágerhofi vasuti állomáson. Látták, megállapitották, hogy felszállott

a trieszti vonatra. Ámde a pesti rendőrség akkoriban még nem tudta, hogy

Prágerhof csupán egy vasuti állomás és nem valami nagy város, ahol nincs

városi rendőrkapitányság, ahová a sürgönyt cimezték. Mig a pesti

rendőrök telegrammjával a nem létező prágerhofi rendőrkapitányságot

keresik, Kecskeméti nyugodtan átkel az állomáson és eltünik Olaszország

felé.

Lehet, hogy igy volt, aki szeret hitelt adni az élet egyszerü

történeteinek, az szivesen elhiszi e megérthető menekülést. A

tapasztalatlan ifju városi hivatalnok olyan utat választ a bujósdiban,

amelynek állomásait a vasuti menetrend-könyvben megtalálja. Talán még

nem is olvasta a detektiv-regényeket, ahol robogó vonatokról ugranak le

a bünös emberek, vitorláznak, háztetőn járnak, hogy végül teljes

biztonsággal a detektiv karjai közé fussanak. A mozifilm

titkosrendőrszenzációja, e modern betyár-romantika meg csupán egy

király-utcai kis kávéházban volt a törzsvendégek mulattatója. Kecskeméti

Viktor tehát itt sem tanulhatta meg a browning rendszerét és elszánt

szinészek ugrándozását.

Különös bünügyi rejtély maradt eltünése, amelyről az öreg detektivek még

sokáig beszélgetnek a fiatal kezdőknek. Sikkasztók álma, megfogott lopók

börtönbeli elgondolkozása, bünös hajlamu ifjak példázata maradt a

joghallgató, mert utja a negyedmillióval jól sikerült.

* * *

A mostani lapok rendőri eseménye, – amely békés időben mindenesetre sok

külföldi hirlapirót és kiváncsit csalogatott volna Cinkotára, – a

bádogos: kezd Kecskeméti Viktorhoz hasonlitani. A bádogos büne

tagadhatatlanul szenzációsabb, hátborzongtató, kisérteties: korunkban

is, mikor a halál vacsorázik asztalunknál és lekaszált sarju módjára

hull az emberiség. A bádoghordók a legprimitivebb és legfinomabb

lelkeket egyformán érdeklik, a herceg és a foltozó-varga mohón keresi

ujságjában a legfrisebb hireket, türelmetlenül mulnak a napok… a kalap

alá rejtett arcokban Kiss Béla vonásait keresi a járókelő… és Nagy János

konokul hallgat, (ha már legalább hazudott volna valamit!)… husz év

előtt nyomaveszett öregasszonyokat, bolond fejjel elkóborolt

szerencsétleneket keresnek a cinkotai bádogokban… és még senki sem tudja

él-e, meghalt-e Kiss Béla, az események néma hőse, akinek titokzatos

hordói egy bizonyos ideig a világháboru izgalmait is háttérbe

szoritották!

Hol van a bádogos?

Elesett a csatában, meghalt a kórházban, bujdosik Szerbiában, Győrben

vagy Budapesten?… Hol van e titkos, nagybajuszu katona, akinek egyszerü

cselekedetei, jámbornak látszó tettei most, büne napfényre kerülésével

mind titokzatosságok lettek. Kapufélfánál való fütyörészgetése: az ördög

nótája, Valjevói rabsága a bujdosó bünös öntudatos elrejtőzése. A tifusz

nyulik el sárgán a szomszédjában és ő talán kicseréli a halott

fejcéduláját a magáéval. Uttalan Szerbiában, sárban, vérben gázol a

bádogos, egy világháboru szinjátéka zeng körülötte, de ő már gondosan

takargatja lábnyomait, mert tudja, hogy 1916. májusában a hordókat

megtalálják Pestmegyében. Idegen, ellenséges földön, szerb

nyomoruságban, hullák, rombadőlt katonák, feldult lelkek között

rejtegeti sunyi, kerek fejét a bokor alá, kis sertésszemével előrelátóan

hunyorit, menekül, nyomot veszit… Szinte lehetetlen, hogy a halálnak e

jóismerőse, hüséges, megbizható szolgája e gyakorlott sirásó mindennapi,

katona-halállal távozott volna el az élők sorából. Még sokáig kisért

majd rejtelmes alakja. Nem is illik e titkok közé a bádogos eleven,

rendőrkézzel megfogott figurája. Müvészibb, ha köddé, párává,

emlékezetté válik.