Tehát ilyen volt a vasárnap délután Cinkotán?…

A nők barátja ásitva üldögél hordói között; Margit és társnői két

lépésnyire a háta mögött leforrasztott bádogban örökre hallgatnak; a

mühely sarkában a pók már befonta a hálóba a lyukat, amelyet egyszer,

felriadt éjben a fonálon ütött; a távolban harmónika szól; a Nagy

Itcénél boldog pestiek táncolnak; az öreg legény szunyókálva dől a

kerti-keritésnek; nyugodalmas, áhitott vasárnap délután, a Pestről

kirándult szakácsné tán gyermekkori ábránddal kérdezgeti az elásott

hullákon nőtt virágoktól, hogy a sirásó „szeret, nem szeret?“, a

toronyban megkondul az esti harangszó és zsineg kell a virágcsokor

megkötéséhez.

Zsineg mindig volt a háznál… Darvas Róza nyaka helyett ez egyszer

tudatlan virágokra csavarodott a kender.

* * *

Nem kell azon csodálkozni, hogy Bélát szerették a nők.

A nők többnyire a Béla-féle férfiakat szeretik. Még az alakja is a

tipikus nőhóditó alakja, regényesség, különcség, zavarosság és feltünés

nélküli figura, amely megnyugtató, bizalomgerjesztő hatással van a női

nemre.

Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy biztos megfigyeléseim vannak

arról, hogy a nők nem szeretik tulságosan a kiváló külsejü vagy a

geniálitás nyugtalanitó szinü köpenyegében járogató lelkületü férfiakat.

Sem a tulságos „szép“-eket, sem a nagyon okosakat, a tudósokat,

lélekbuvárokat, okoskodókat. Ők a Bélákat szeretik. Bélát, aki

közönséges, könnyen megérthető, gyermekes, kedves dolgokról beszélget.

Alkalomadtán komoly, máskor könnyed, vidám, nótafi és a bajuszkötő alatt

is csókra dudorodik a szája. Jelentéktelen és egyszerü, hogy a

mindennapi nő is azt hiszi, hogy nyitott könyv betüit olvashatja Béla

szeméből. Csendes a járása, ha a nőnek bánata van és megérzi, mikor kell

a nótát elfujni a hölgy tiszteletére. Soha sem terhes az okoskodásával,

mindig közönséges, mint a hetivásár, a szép szavakat a régebbi

népdalokból idézi, mig beszélgetése hasonlatos a planéta-cédula

stilusához, amelyet kékre-pirosra festett madár huz ki a lábával.

Közömbös néki a világ jósága vagy romlottsága, sohasem gondolkozik a

falu tornyán tuleső fogalmakon. A nők csak a legritkább esetben szeretik

a kötéltáncost, a pék vagy bádogos veszélytelen, látható és női észszel

is felfogható mestersége tetszik lelküknek. (A hatvan esztendős,

fegyenc-külsejü öreg házasság-szédelgő, akinek egykor arcképét a rendőri

ujságban megpillantottam, az özvegy asszonyoktól birtokvásárlásra kapott

engedelmet. A fogatlan öreg néni gazdasági ismerettel, gyakran csinos és

kivánatos asszonykáknak dulta fel nyugalmát.) A megbizhatóság, amely a

cinkotai iparos köré vonszolta a nőket, mintegy alapja a szerelmi és

családi életnek az egyszerü, szivükkel gondolkozó nők világában. Béla

kalapálása, mühelye, női hullákkal megrakott házatája ilyenformán sok

szegény leánynak, asszonynak lett álom-világa. Béla mindig nyugodt volt,

hosszu leveleket irt barátnőinek, cédulát tett az ajtóra, ha eltávozott,

bizonyosan gyakran tisztálkodott és sötétkék ruházatban látogatott el

Pestre. A gondolkozó, igérő reménységgel forditotta bizalomgerjesztő

szemét a szegény nőkre és ostobaságaikat, bajaikat, álmaikat, terveiket

biztató főbólintással hallgatta.

Hány női nevet tudott?

Hány nő bizta rá a szerelmén kivül élményeit, apró életének történeteit,

barátnőit, rokonait, szüleit?

Hány különös mesét hallgatott végig ez a nyugodt, pirosszáju Béla,

amilyen éjféltájban csak a nőknek jut eszébe, amig a zsineget

előkészitette? Jóságosan, helyeslően bólintott a nők panaszaira, az

igazságtalanságokra, a bajokra és a cukorspárgát tévedés nélkül a kellő

helyen meghuzta és megcsomózta. A bádoghordó már a mesterségéhez

tartozott. Talán csak először csodálkozott a szokatlan ipari munkán!…

* * *

Kiss Béla cinkotai polgár bádogba zárta a nőket, mert ez volt a

mestersége. Ha sirásó: elföldeli; ha mészáros: felaprózza barátnőit.

Mindenesetre végez velük, mert ez volt a természete.

Pest kormos levegője körül, a kikötő-városi részek rendetlenségében,

menekülők és számüzöttek hallgatagságában, az anekdotás Cinkotán: Kis

bádogosmester a háborus katonai berukkolás nélkül számos hordót kalapált

volna késő öregségéig, mint egy szorgalmas megbizható iparoshoz illik.

Pest 1916 · 第 18 / 47 题