… Elegánciájára jellemző, hogy egyszer felvette egy barátja
finánc-ruháját s ugy fotografáltatta le magát.
(Egy pesti hetilapból.)
– Hol kel fel a nap? – kérdezte Mátyás a király.
Cinkotai kántor felelé:
– Felségednek Budán, nékem meg Cinkotán.
Tóth Margitnak és társnőinek a bádoghordóban már régen sehol nem kel fel
a nap.
Szegény, szerelmes, egyszerü, ábrándozó és hiszékeny nőszemélyek, akik
szivük csendesitése, álmodozásuknak megvalósitása végett a cinkotai
házba utaztak, végigmentek a bünügyi regényekből jólismert udvaron,
abroncsok, szemétdombok, elhagyott viskók, elreteszelt kamarák között, –
vittek érzelmet, szivet, játékos vért, hervatag asszony lenge álmát,
ifju nő bizonytalan szerelmét, – nótát, jókedvet, kis regényt: a
bádogoshoz, aki hordóba tette őket, mint a füstölt hust, miután szerette
és megsimogatta látogatóit! – a nap nekik már nem kelt előbb, mint a
falusi temetőben, ahol rendőrök, csendőrök és a „Magyarország“ kitünő
ripportere felnyitogatták a jól elzárt bödönöket.
A bádogos alakjának, – amely egy ismerőse megfigyelése szerint Bali
Mihály magyar királyi hóhéréhez volt hasonlatos – kell feltünni a májusi
délután szemhatárán, hogy a férfiak komolyan, őszintén megsajnálják a
nőket.
A kerekfejü, köpcös, nyugodt, kiszámitott szavu, a magyar nótákat
dudolgató, halkan fütyörészgető cinkotai iparos nőkkel való eljárása
megdöbbenti a legkeservesebb asszony-gyülölőket.
Talán mégis: szegény áldozatok gonosz kezek martalékai ők, a másik nemen
lévők, akik egykor mesterei voltak az álomtalan éjszakának és a
szórakozott nappali kinszenvedésnek?
Talán nem oly erősek, elszántak, gonoszak ők, (mint egykor mutatkoznak a
legtöbb férfi életében) hisz egy vidéki bádogos elbánik velük, jajszó,
kiáltás, lárma, feltünés nélkül, a zsineget a nyakukra hurkolja, mint a
pajkos gyermekek a vizből kifogott macskakölyöknek, szakértelemmel, mint
egy kötélfonó, megköti a csomót a jobb állkapocs alatt… másodpercek
munkája, szivverés elhallgat, mennyboltozathoz hasonlatos szem bezárul,
darázs-derék elpihen, kisláb jéghidegszik, utolsó sóhajtással száll el
egy utban levő kislélek kijelölt utjáról és a boldog, gyanutlan,
tudatlan, önfelejtő szerelem nem tudja, hogy mi történt az éjben
vészben, álomtalan, szeretkező éjszakában, ravasz szavak, számitó
csókok, simogatás, dédelgetés, ölelés közben: a szerelem, mint egy
felriasztott nádi veréb kiáltoz rémületében a siket csendességhez, amig
a cinkotai polgár a cukor-spárgát hétszer átfonja.
Talán mégsem lehet megrögzött nőgyülölettel élni tovább és ajtófélfában
rejtőző gonosz szeg módjára elszakitani a szegény nők ékességét,
selyemköntösét; egy középkori barát fanatizmusával tagadni jóságukat;
hiszékenységüket kigunyolni; szerelmüket lealacsonyitani?
Talán: gyermekek ők, egy bádogos mesemondását hallgatják, sziv-kamrába
rejtik el az ajándékba kapott kedveskedő szavakat, hisznek, biznak,
remélnek, furcsa holnapokról álmodoznak, az eljövendő éjt mély
lélekzetvétellel szinezgetik a gondolatok pirostojásfestékével
koponyáikban, amelynek boltozatáról most rémesen elválik dus, szőke vagy
barna hajzatuk… ahol a fésülködés közben ugy zizegett, énekelt a fésü,
mint a bádogosmester hangja… a gombos-cipős lábak türelmetlenül
szállottak fel a cinkotai vicinálisra, hogy másnapra a bokánál
összezsinegeltessenek… köntösök, szoknyák, csipkés ingek, remények,
elképzelések repültek vélük Cinkota felé, hogy egy bádogkannában leljék
halottas-kamrájukat… Krajcáronkint összerakott forintok, négyrétbe
hajtott, sokszor megolvasott bankók, a gondtól álmatlan, megtakaritott
pénzecskék a szegény kis erszénykékben ágaskodtak, hogy Béla a cinkotai
polgár átvegye őket… Furcsa kis női kalapok, virrasztással varrott
szoknyák, napernyők, hajtük, vőlegény-látta harisnyakötők, formásan
kötött cipőszalagok, tarka alsószoknyák, egyszerü nők verses gondolatai,
szegény cselédleányok délutáni éneklése: mind elmentek az amerikai
büntanyákra emlékeztető udvarra, hogy végzetüket megleljék.