Ez a csárda vajjon merre van?
Fenn volt, magosan a hegyoldalban, ahol petróleumlámpák és filozófus
elmék világitottak, amig volt kőolaj és bölcsészet. Félszemü, orrnélküli
és ragyavert bormérő, mint esztendő multán a szép halott, mindenkinek
névre szóló pohárba öntötte az italt; négyszögletes fejü, habzó száju
kutya hevert a küszöbön, miután már régebben elveszitette a falusi
kocsit, amely mögött a városba loholt; a vendégek halálsápadt arccal,
botra támaszkodva jöttek az életből, vásári verekedésből, ahol a hajukat
kitépték, szerelmes hársfa alól, ahol a szivüket levesben kifőzték és
rókák csalogatójának a csapó-vasban feltüzték vagy a börtönből jöttek
ide egyenest, ahol puhára mángorolták már a hátukat, karjukat, egyenesen
álló térdüket: lezuhantak a korcsmapadra és a homlokukat az asztal
széléhez ütötték.
Itt nem ketyeget óra a falon, zene sohasem hangzott, hangtalanul, üres
szájjal (mint a sirverem) folyt az énekelgetés, de mégis megpihent
mindenki egy bizonyos időre.
Egyik a sakktábláját vette elő és magát az élet királyának képzelve,
kergette a parasztot.
A másik a találmányait teregette az asztalra és bonyolult számitásokba
merült, amelyek mindig kedvezően végződtek.
A harmadik elveszitett ártatlanságával játszadozott, mint megrepedt
katonatükörrel és a napsugarat a törött üveggel is a falra vetitette.
Máshol régen elveszitett pöröket nyertek itt, amelyet az élet ellen
beadtak, de már minden fórumon elutasitottak.
A legtöbben könyökre támaszkodva biztosan várták a nőt, aki miatt
öngyilkosságot elkövettek, hogy szüzi fehéren és a tavasz szagával,
megujulva és a régi fiatalságban elmegy erre az utcán, szomoru szeme
felragyog és kis kezével int a busulónak.
Itt ültek ők mind: a szerencsétlenek, a lesujtottak és földre tiportak,
itt a bolondok, a szegények és féllábuak, amint az életből elmenekültek,
mint elveszitett csatából, amelyet a bolgárokkal vivtak, akik egyetlen
foglyot sem ejtettek.
Ide csuszott a darabokká zuzódott testőr-tiszt, irógörcsös költő és
egykor pirosarcu szerelmes, a démonhoz, aki még egyszer, utoljára
megsimogatta és helyesléssel biztatta elveszitett szemeiért azt, aki
sokat nézegetett az almafákon szüretelő nőkre; megdicsérte, akinek hamis
játékért tőből levágták a jobb kezét, megnyugtatta azt, aki sziv nélkül
jött ide, mert a szivét bukott nők piros papucsa széttiporta; az
öncsonkitókat, az öngyilkosokat, mámorosokat és bálványimádókat kitárt
karral fogadta a démon és olyan mézes italt öntött poharukba, mint az
angolok fokföldi bora.
Itt, a démonnál, megtalálta mindenki önmagát. A futóbolond a tollakat,
amelyeket kalapjához illeszthet, az elátkozott költő a diadalmat,
kirugott szerelmes a női könyeket és a hamispénz-tulajdonos valódi
kincsek boldog birtokához jutott. Aki nem tudta leirni az R betüt, mert
az nagyon megsértette: akinek üres szélmalom kóválygott a fejében;
akinek kés volt a szive táján s minden dobbanásnál megsebezte; aki addig
csak négykézláb kuszott, mert kutya volt; aki éjszaka lidércnyomással
küzdött, mert nem tudott kimondani egy nevet: a démonnál meggyógyult.
Felpirosló orcával, egyenes gerinccel, elért szerelemmel és teljes
diadalommal mehetett ki a temetőbe, hogy megérdemelt sirjába
belefeküdjön. A démon mindent visszadott neki, amit az élet elvett tőle
és adott neki, amit amaz nem ajándékozott. Rothschildok és az Élet
királyai poharaztak a hegyoldalban, udvari költők gyönyörü rimeket
faragtak és a lábnélküli gavallérnak annyi kalandja volt, mint
Casanovának. A boltozat alatt minden percben belépett a pénzes
levélhordó, majd a futár, aki hirt hozott a gyermekek boldogságáról, a
királyi kitüntetésről, az elveszitett nagy permegnyeréséről és a
főnyereményről, majd hintón jöttek a nők, akik nem régen seprővel vagy
cípősarokkal támadtak, hütelenek voltak, mint a verebek és csalékonyak,
mint a hold sugara; most eljöttek és letérdepeltek, hogy megcsókolják a
mart sebeket. Az öröm, mint egy aranydisznó töntörgött be az ajtón.
A Démonnál.
Mikor még csak a maga baja volt mindenkinek. A szerencsétlenség oly
egyéni volt, mint egy régi, viseltes kalap. A boldogtalanság rossz kis
fehér kutya volt, amely zsinegre kötve vezetgeti éjszaka a részeg vakot.
A csőd személyesen hozta el iratait egy fakó, mellbeteg hivatalszolga
alakjában. Titok lehetett az, hogy valakinek sötét lyuk van a balmellén.
Mikor még minden egyéni volt a földön.
A Démonnál akkor felejteni lehetett az életet.
* * *
A kis csárdákat azóta lerombolták, egy nagy cinteremben ülünk mindnyájan
és némán hallgatjuk a szél zugását és az égő városból a harangkongatást.
Minden baj és bánat közös lett. A nyomoruság rongyos szürével betakar,
mint a csősz az utszélen talált porontyokat.
Nincs külön bánata a grófnőnak, táncosnőnek és polgárasszonynak, holott
azelőtt éppen az volt a legnemesebb a fájdalomban, hogy az ember kiáltás
nélkül türhette, mint a spártai fiu a róka harapását. Az volt a
leggyönyörübb a bánatban, hogy egyedül vitte el az ember sétálni az őszi
erdőkbe, sárga fasorokba és a revolver ólommagjára olyan betüt
véshetett, amilyent akart. A gyász feketerigó módjára éldegélt egy
letakart kalitkában és az ember hivatali pontossággal bezárhatta az
ajtókat, midőn kedveseit megsiratni akarta. Lehetett futni, utazni;
elrejtőzködni hegyormon vagy barlangban, az első páholyban a
dalszinházban vagy egy gellérthegyi lebujban; a tengerre lehetett menni,
idegen városok zajgásában keresni kedves arcokat, amelyek egy
másodpercre megvigasztalnak; menekülni lehetett a részvét, káröröm s
leereszkedő őszi köd elől messzi tartományokba, ahol senkit sem
ismertünk és minket sem ismertek; lehetett álorcásan járni, mikor attól
féltünk, hogy vércsepp marad az utcán mögöttünk és lehetett dalolni,
mikor gondolatban a végrendeletünket fogalmaztuk.
Most vége van a maszka-bálnak.
A nemesitő főjdalmat egy nagy közös konyhán főzik, valamint ott tálalják
majd az örömet is.
Az arcok többé nem titkosak, a szemekben nincs rejtély és a szivekre
egyforma fekete kokárda van tüzve.
Testvérek vagyunk itt valamennyien, halottak napja van egész esztendőben
és reggeltől estig a temetőt látogatjuk.
Az élet fellegei dühös morgással hömpölyögnek a hegyek felett és a
vészes villámlás mindnyájunkat megdermeszt.
Az emberek rózsás kertjében sápadozó virágok vagyunk valamennyien; hol
van a hetyke szarkaláb, amely a viharban fel merné emelni a fejét?
A piros hintók a kocsiszinbe vannak tolva, csak az irgalmas barát
kétkerekü kordéja közlekedik, hogy alamizsnát gyüjtsön a szegényeknek.
A könyek egy közös nagy tóba ömlenek és a szegény házmesterlány
legdrágább fájdalma elvegyül a grófnék gyöngyeivel.
A sebeket ugyanazon gézzel kötik szegényen és gazdagon, a boldogon és
boldogtalanon.
* * *
Azért jó volna, ha még állna a régi csárda, ahová el lehetne menni falu
bolondjának vagy dölyfös fejedelemnek.
Harmadik ősz hideg esője veri őrjitő konoksággal a katona köpenyegét;
harmadik éve nincsenek bolondok, képzelődők, élet-királyok és elátkozott
költők Magyarországon.
Hová lehetne jutni, hová lehetne a fejet lehajtani, hol lehetne a
mézeskalácsszivet az asztalra tenni és megeszegetni?
Beretva-élen, egyformán, mint a borena éljük a hadi-életet; vigyázva
szippantunk a levegőből, kis karéjt vágunk a kenyérből, apróra
váltogatjuk a pénzünket, takarékosan bánunk a fájdalmunkkal, az örömet
kis amulettbe zárva hordjuk a szivünk felett, mint valamely régi
emléket.
Hol van a béke nagy bolondsága, félrecsapott kalapja, hetyke kurjantása,
kihivó legénykedése és szétrugott nagybőgője?
Hol van a Démonhoz cimezett csárda, ahol mindenki királynak vagy
koldusnak képzelheti magát?
De jó volna egy napra elfelejteni a józanságot és megbolondulni!