PACSIRTÁK

Egy háborus leirásban olvastam, hogy a srapnellek felhői között, egy

északkeleti harcmezőn a pacsirták őskori nyugalommal szántották a

levegő-eget és kis dalukat elfütyölték az ágyudörgésben. A költők, az

emberiség éneklő madarai követik régi testvéreik példáját. Sőt a régen

meghalt irók szellemalakjai visszatérnek, hogy árnyból, fantáziából,

könyvek kis betüiből és az emberi élet csodálatos szivárványából szőtt

alakjukat ismét megmutassák az élőknek. Hajóágyuk és torpedók

zengésében, már a föld gyomrából is kifelé kivánkozó vasak

összecsördülésében, a végletekig megfeszült emberi szenvedélyek

reménytelen izgalmában, világháboruban: Don Quichotte, a falusi lovag

középkorias méltósággal, derüs szakállal és játszi kedvvel közeleg

mulatságos paripáján az országuton, szélmalmok integetnek karjaikkal,

kolduló barátok, donnák, furcsa kalandok, falusi korcsmárosok,

öszvérhajcsárok mutatkoznak egyidőben a horizont kárpitján, mig másfelől

Hamlet megifjodva, uj ruhában, friss parókában, pihent hangon kezdi a

végtelenségbe zengő monológját a Globe-szinház emelvényén: és az

ágyudörgéstől, borzalmaktól, nyomoruságtól és fájdalomtól sanyargatott

müvelt emberiség egy percre feledve sötét bánatát, ujjongó szivvel kiált

fel a nemes Don Quichotte láttára önfeledten tapsol Hamletnek, – amint a

szegény sáros, tépett, elgyötört ágyut sütögető tüzér is aggódott a

harctér felett szántó kis pacsirtáért és kormos szeme elandalodott a kis

madár repülésén.

Az emberek e pokoli időszakban nem felejtették el, hogy háromszáz

esztendeje, ez évszak tájékán született Cadiz környékén Cervantes és a

szigeten, Stratford on Avonban Shakespeare.

* * *

A muló időnek sajátságos játéka, hogy az irók élete összekeveredik irott

müveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figuráiba olvad. Ugyan kinek

jutna eszébe Cervantes alakját másképpen elképzelni, mint a Don

Quichotte felejthetetlen figuráját? A közvélemény – s mindig neki van

igaza, – Cervantest, a béna katonát, akinek élete „csupa sötétség és

szegénység“ s aki börtönben irja isteni müvét, nem ismeri. Az iró teste,

vágya, életmüködése, szenvedése és öröme, sőt büne is átöröklődik

álmatlan éjszakákon, kis irótollal nemzett gyermekeire. A béna katona

végleg elvonult a függöny mögé, a hegyek tetején, a tornyok

magasságában, az emberi képzelődés bárányfelhőin csupán Don Quichotte

lovagi képe mutatkozik. (A szegény fogoly különben életében sem

élvezhette pazarlóan isteni küldetésének gyümölcsét. Egy Lope de Vega

nevü drámairó volt divatban, „a legnagyobb mult és jelen között“, aki az

öt felvonásos szindarabokat öt óra alatt irta.)

A szinházi zsöllyében, Shakespeare száz meg száz rendkivüli költeményén

át sohasem pillanthatjuk meg az egykori szinész és vadorzó arcát. Ez iró

csodálatosabban el tudott rejtőzni a kandi pillantások, megfigyelések és

gonosz szimatolások elől, mint bárki a világon. A bibliai Mózes helyén

legalább az égő csipkebokor maradt; Chevalier du Nordról minden utszéli

fogadós tudta, hogy a titokzatos lovag köpenyege alatt a svéd király

rejtőzik; Lothringen grófja sem mutatkozhatik egy városban, hogy József

császár nevét ne suttogják a háta mögött; a Waverley-regények szerzője

hiába bujt el Szemérmes Simon neve alá, IV. György királytól kezdve a

themze-parti halárusig mindenki tudja, hogy Sir Walter Scott Baronett

egy gőzgép erejével irja őket Abbotsfordban, hogy évi 15 ezer font

sterlingjét megszerezze; és az „Esther szerzője“, növendéke a magyar

lovagi regényekben hiven követte a mester példáját, hisz az inkognitó

mindig érdekelte az emberek kiváncsiságát.

Shakespeare ellenben ugy elrejtőzött, mint egy isten. Valóban

borjuöléssel és gyapjumosással töltötte az életét? Ő volt a

Globe-szinház igazgatója Londonban, aki azért irta két kézzel a

szindarabokat, hogy a nézőteret mindennap megtöltse? Valóban a királyné

mulattatására idézte fel csupán az angol trónus véres és nemes

kisérteteit?

Minél jobban távolodnak ők, az istenjegygyel megjelölt költők az időben,

annál kevesebbet tudunk valódi életükről, az iróasztalon kivül

elkövetett cselekedeteikről, hősökké válnak, akik sohasem ebédeltek,

sohasem aludtak, részeg állapotban nem dülöngőztek… Mintha mindig csak

irtak volna: királyt és bus lovagot, ravaszdi Falstaffot és agyafurt

parasztot, vindsori vig nőt és kacér szenyórát, az örök emberi élet

mulattatásához való nevetést és sirást, vért és csókot, méregkeverő

Mackbethet és bárgyu falusi lovagot, hegyláncát a torz-mosolynak és

viharzó tengerét a fájdalomnak, skót várkutak mélyén fénylő drágakövet

és középkori derült felhőket a spanyol dombokon, komor királyok

kardjának zördülését és a kolduló barát papucsának csattogását…

Don Miguel Cervantes de Saavedra és William Shakespeare (ha ugyan

valóban igy nevezték őket,) nyugodtan aludhatnak a kövek alatt. Életük,

tévedéseik, esetleges botlásaik, gyengeségeik, elhibázott napjaik örökre

feledve és megbocsájtva még a legostobábbaktól is. Háromszáz esztendő

multán ők már csak mécses mellett ülnek, végtelen pergamentre a

végtelenséget rójják, sem börtön, sem korcsma, sem tiltott csók

gyalázata nem foltozza be a papirosukat kandi és fecsegő rigó módjára.

* * *

Kis országunknak nem voltak olyan irói, akiknek bármely évfordulóját

egyetlen falusi iskolában is számontartanák. Nemzetünknek nem sajátsága

az irók tulságos megbecsülése. Iróink ennélfogva elszomorodnak és

mindinkább eltávolodnak a nemzeti eszméktől. Mig a spanyolok, angolok,

oroszok, svédek, olaszok, indusok, s más nemzetbeli irók legfőképpen

annak szentelik irói tehetségüket, hogy nemzetükről, népükről, kis vagy

nagy országukról irjanak, verset vagy regényt, szindarabot vagy

történelmet, hazánkban ez mind ritkábban fordul elő. Ám ezt nem

panaszként emlitem. Minden közönségnek olyan irodalma van, amilyent

megérdemel. Országunkban a szegényebb népelem szereti hazáját. Annak

pedig nincs pénze irodalomra, sem szinházra. (A háborus gyülöletben is

tömérdek angol és francia könyvet vásároltak Magyarországon az olvasók,

a német könyvekről nem is szólva.)

A nemzeti érzésnek az a felhevülése, amely az operettekből ismert őrült

spanyolt irói nevének emlitésekor előfogja: nem ismeretes mostanában

Magyarországon. A brittek a Hattyujukkal, a franciák számtalan nagy

iróikkal, az oroszok Puskinnal és Dosztojevszkijjel, a svédek Lagerlöf

Zelmájukkal, az alig ismert finnek Aho Jánossal, a dánok Knut Hamsunnal,

a hazátlan lengyelek Sinkewitz-cel: tele büszkélkedték a világot. S

otthon, hazájukban megjelölték a lábnyomukat iróiknak.

Itt a legnagyobb iróink is furcsa, torzvilágitásban élnek a nemzeti

tudatban. Vörösmarty Mihály verseit nem mindenki olvasta el, aki tudja

róla, hogy éjfélkor járt a szállására a Csiga-vendéglőből. Jókai Mórt

nevezetes kortársa és irigye, az epés Mikszáth Kálmán irta meg maró

folyadékkal. Arany János zsugori és földszagu, Tompa tudatlan kálvinista

pap… Petőfi? Bizonyosan őt is csufolták már.

A hóbortos Csokonai szánalmas korhely-figura. A költők mind bolondok. Az

irók szegények. Furcsa, élclapbeli figurák. Kalandosok, rongyosok,

tintanyalók; még követ sem lesz mindegyikből.

A tanyák, falvak, kisvárosok fiai, akik olykor gyalog jönnek a „nemzet

szivébe“ és öreg iróknak ismeretlenül köszöngetnek a hatvani utcában,

majd az irói pályához éreznek maguk is vonzerőt, bizonyos idő multán

ásitva és megvetőleg beszélnek egykori mentoraikról. Gyulai Pál

emlékbeszédei, Mikszáth felvidékiesen ravaszdi Jókai életrajza, Petőfi

Sándorról irott kicsinyes és köznapias életiratok, a különböző

visszaemlékezések többnyire céltudatos és önző célok, rejtett vágyak,

leplezetlen tolakodások szüleményei. Az élőknek diadalma a halottak

felett.

Kemény Zsigmond volt hü a Wesselényiekhez és Petőfi Sándor ragaszkodott

fiui szeretettel az öreg Vörösmartyhoz, mint Thos. Carlyle, aki

honfitársairól, a skót irókról korának legszeretőbb és iskolai példázatu

müvészettel s költői ihlettel készült emlékkönyveit irta.

Hazai tollaink ezenkivül a lekicsinylés, guny, megvetés gödrét ássák a

megholt, szenté lett magyar irók emlékének. Fogatlan, vén kóristák

Katona Józsefet merik emlegetni, Petőfi ismeretségével dicsekszik a gaz,

hóbortos szegény irók személyét a korcsmaasztalhoz lerántják.

A szinházban néha eljátszanak egy Kisfaludy vigjátékot az évfordulón,

mert szindarab iró volt, de Vajda Jánost már alig ismeri a mai nemzedék.

Nálunk nincs nagy iró, akihez a nemzeti gondolat elzarándokolhatna

megtévesztés nélkül, ajtó előtt hagyott saruval, hevült lélekkel. Amint

általában senki sem nagy ember Magyarországon. Veszekedő, perlekedő,

gunyolódó, kárörvendő kis nemzet vagyunk. Egy nagyfalu, ahol a lakosokat

a csufnevükön ismerik, mint a parasztok egymást. Egyik, a pipotya J., a

másik korhely V., a harmadik kortes P…

Nagyon kicsinyek a méreteink. A keritéseken mindenki belát. Az ablakaink

alacsonyak. A tálba látni. A hálószobák nyitottak. Kevés a pénzünk.

Minden ezüstforintoson harapás nyoma látszik. Amit az Andrássy-uton

fecseg valaki a kávéházban, azt egy óra mulva Püspökladányban tudják. Az

irók ingujjra vetkezve sétálnak a korzón vagy feltünés és siker céljából

már csaknem az akasztófa alá állanak, hogy mindenki lábujjhegyre

emelkedve nézze őket. E kor pacsirtái gramofon-lemezen énekelnek

pénzkeresés szempontjából. Ezenkivül mindegyik megveti a másikat.

Azt szeretném látni, aki itt inkognitóban, távol az emberektől, tudna

egy malacot a kabátja alá dugni vagy egy jó regényt megirni?