Egy holdas estvén, – a hold bizonyára nem sokat öregszik ötven év alatt,
egyformán világit a kóborló kuruc katonának és a budai katonai temető
nyugtalankodó proviánt-tisztjének, – egyszer elszökni a kriptából, hol
rózsafüzérrel dermedt ujjaid között fekete szalonkabátban, fehér ingben
és rövid selyemharisnyában feküdtél; selyempapucsban és lengő bő
nadrágban, kis fekete selyemsipkában, amely a halálos golyó helyét
eltakarta a halántékodon – a városba besétálni.
Milyen a divat és mit játszanak a szinházban?
A vámnál mélyen alszik a pénzügyőr és észrevétlenül lehet tovább
sétálni. Ősz-szakállu fiad, ezüstfejü lányod messziről megnézni és
idegenszerü unokáid ügyes-bajos dolgait felülvizsgálni!
Bizonyosan nagy világosságok lesznek már akkorára éjszaka a városban és
te csodálkozva állongsz meg az ismeretlen utcákon idegen, sohasem látott
emberek között, mint a zsoldos katona, aki a harmincéves háborut
végigvándorolta, őgyelgett a lőcsei Jakab-templom környékén. Egy hátat,
egy fejet vagy egy járást, mintha felismernél: Cornidesz városbiró uram
ő kegyelme vagy a pesti lion, Kohner Jenő? Egy elsuhanó dámának
szakasztott olyan kócsagtollas kalapja van, mint Paulay Erzsébetnek,
csak a szomorkás, barna arcocskát nem találod többé a kalap alatt.
Arszlánok és delnők tolongnak az Opera környékén, egy uj tenorista
énekelt odabent „A szibériai éji szállás“ cimü operában és utána a
vendégségben lévő cári ballet pörgette bokáját. Wissendorf ur hátrafont
kézzel ballag ki a hátulsó kapun, hogy dolga végeztével serezni menjen
megszokott kis korcsmájába, de nem ajánlom, hogy barátságosan vállára
üssél a nevezetes fagottistának, idegen tekintet és idegen szem fordulna
régimódi öltözéked felé. Cseveg, nevet, hangos a hires Andrássy utja, a
nők gyujtogatnak a szemükkel, mert hisz ez a hivatásuk, a kalapok talán
altwieni formát vagy valamely modern repülőgép alakját mutatják és a
szoknyák, a cipők, a keztyük illatoznak. Karonfogózva megy a
mellékutcában a szerelem és a rendőr egy középkorias Habsburg-fogatnak
nyit utat az Oktogonon, hisz a spanyol ettiket örökéletü.
Megállsz, figyelsz, hallgatózol és csodálkozva tapasztalod, hogy többé
senki sem beszél már a hires nagyháboruról, Limanovóról, Görzről,
Dukláról, Reimsről, U 12-ről, Greyről és Verdunről, – hisz már életedben
is megérted a hosszu háboru folyamán, hogy némely szivverést megállitóan
nagy eseményeket az évfordulón szelides, lanyha érdeklődésével vettek
tudomásul az emberek. Még éltél, amikor Przemyslnek már jubileuma lett,
a gyászmisén résztvettél, amelyet a limanovai huszárok emlékezetére
elmondtak; a háboru második esztendejében kezdődtek már a különös
évfordulók, amelyet a lelkiismeretes hirlapirónak számon kell tartani,
hogy hirben, bánatos cikkecskében emlékezzen meg eleinkről. De ötven
esztendő mulva csupán a tanuló-ifjuság tudja a háboru mindennapos
neveit; itt-ott éldegél valaki, aki a tizennyolcéves korában rohamra
ment a galiciai hidfő ellen, de a nagy távolságból már ő is olyanformán
látja a mai eseményeket, mint a szabadságharc öreg honvédei a móri
csatát, Görgei piros mentéjét, Kossuth sokatmondó szemét… Egykori öreg
huszárok és köszvényes bakák hetven-nyolcvan esztendős korukban ugy
emlékeznek az uzsoki szorosra, mint a szépapám a győri
inzurgens-táborra, legfőképen egy dunántuli menyecske fehér lábára. És
akik bicegnek az öregek közül ötven esztendő mulva, nem vallják be, hogy
lábtörést akkor szenvedtek, mikor a kőfalon leugrottak egy nőtől
menekülve, orosz vagy olasz srapnellt emlegetnek. És a történetirók, a
memoárok szerkesztői, a szenvedélyes régi levélgyüjtők, a muzeumi
buvárok le-lemerülnek a jelenlegi háboru emlékeibe és olykor
furcsasággal megrakodva felemelkednek az életbe, hogy egy különös krakói
vagy lembergi kalandot, szomoru szibériai hadifogságot, lengyel
tanitónőt vagy menekülő francia hercegnőt feljegyezzenek.
Vajjon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? A katonákról, a
tábornokokról, a szinésznőkről, divatos irókról, Tisza grófról és a
háboru legendás hőseiről?
De jó volna ötven év mulva sirbolt-szagu szalonkabátban sétálni az
Andrássy-uton!