Az égbenéző szemek, gömbölyödő ifjunői vállak, szeplők, furcsa álmok és
öngyilkosságok évadja: a tavasz Pesten ismét elvégezte a maga dolgát.
A régi hirlapirók, akik négyszögletesre ülték a nadrágjukat és a hajuk
kihullott, a szemük megvakult, olykor az agyvelejük is végképpen
elfáradt a hirrovat szerkesztésében, hajdanában minden tavaszkor irtak
egy hangulatos ujdonságot az öngyilkosságok számának megszaporodásáról.
A tavasz! A szerelem! Az ifjuság márciusi áradása és a halál fehérbokros
hegyoldalakban tilinkózik a kart-karba öltő szerelmeseknek: irták
eleink. A kabánosz-szivarszagu ujdondász a Ferenciek-terén lévő
bolthajtásos irodában, (mikor a gázláng valóban sercegett az iróasztal
felett és a nyomdafesték édes méz volt,) a tavaszi öngyilkosságokról
megható pennarágással irt, előkeresvén a legfinomabb kifejezéseket,
amelyeket ifjukorában a versekbe foglalt, mint máskor irni szokott a
karácsonyról vagy a husvétról. (Régi szokás szerint az ünnepeket külön
hirben tárgyalta az ambiciózus ujdondász; rendőri hirek sivárságából a
költészet hangjainak magasságába lendült.)
Tehát meglehetősen ó-dolog a tavaszkor járványszerüleg fellépő
öngyilkosság. A temetők telve vannak fejfákkal, amelyek alatt félignyilt
leányszivek és ábrándos ifjak alusznak, akik egy régi tavaszon azt
gondolták magukban, hogy nem érdemes tovább élni. A füzfák és a költők
feléjük lengetik karjaikat. (A halál és az öngyilkosság költészete egy
emberöltő előtti irodalomban nagy bajokat csinált, – az akkori uj
franciák, szentimentális németek és érzelgős magyarok sok tizenhat
esztendős szivnek sugdosták, hogy jobb meghalni, mint élni. Ifju nők és
serkedő bajuszu fiatalok, Reviczky rajongói, Indali Gyula gyászolói,
Balázs Sándor siratói nem gondoltak arra, hogy a költő életét nem a
temetőben tölti, hanem belvárosi kiskorcsma faragott asztalánál irja
verseit, a divatlap irodájának közelségében. A költők félbolond
hazugságai és viaszgyertyaszagu ábrándozásai sok ifju szívnek ásnak
korai sirt.)
* * *
Tavasz – „szerelem idénye“ – ez évben Pestre nagy kaszával jött, a régi
virágkoszorus sarló helyett. Feltünően nagyszámu fiatal nő lett
öngyilkos a városban, eltünt, nyomaveszett… Regények lettek. Az
ismerősök elmerengő hangon adják tovább történetüket, a családtagok
meghatott ábrándozással vélik felismerni a főváros emberforgatagában a
hazulról eltávozott Fanny vagy Mariska fekete szemét, kalapját,
szoknyafodrát… Az estilap hasábjain mindennap megtalálható egy-egy
hirdetés, amelyben az elbujdosottakat hivják vissza a szülők és
testvérek, akiknek kenyerük lett az aggodalom és a bánat.
Talán a fővárosi szegénység és a kimondhatatlan drágaság is okozója,
hogy többen kivánnak megválni az élettől e beláthatatlanul hosszadalmas
háboruban, mint élve, megalázottan, nyomorogva, szivbéli gyászszal és
fájdalmas gondolatokkal bevárni az idők fordulását. „Reménytelenség“: ez
a neve annak a homokembernek, aki esténkint lezárulásra nyomkodja le a
fáradt szemeket. (Sirni már elfelejtettünk lefekvés előtt, hisz csaknem
minden imádságunkat, sóhajtásunkat, vágyakozásunkat elküldtük az éj
csendjében a messzi harcterekre, szeretett katonáink után. E két év
alatt elhullott magyar könnyek megdagasztanák a Tiszát, a kiömlött
magyar vér megduzzasztaná a Dunát, hogy annak hullámai a nagykörutra
jutnának és a sok elrepült sóhajtás mozgásba hozna minden szélmalmot
Magyarországon.)
A költők halálcsábitásait, Byron szenvelgését, Anyegin Eugén
szenvedését, Reviczky mellbetegségét, a pisztolyokat, mérgeket, korai
hervadásokat, tavaszban való elmulásokat, husvét reggelén való
ünnepélyes eltávozásokat, virágos réteken való örökös elaluvásokat, – és
a többi tavaszi nippeket, amelyek egykori ifjuságunkban Himfy boldog
szerelmesévé vagy rejtelmes halottá változtattak egy áprilisi napon: a
régebbi életnek e kopottas kulisszáit, a tönkrement, kockásnadrágos
falusi szinigazgatótól átvette az uj igazgatóság, amely nem csupán egy
kisvárosi táncterem szinpadán vagy egy álmodozó falusi leányzó szivében
jászatja le a maga népszinmüveit, szomorujátékait, tragédiáit, hanem
Európa minden kis szinpadán egyszerre, egyidőben lépnek fel az aktorok,
a ruhájuk a hadbavonult katona ruhája és a nők gyászfátyolban lépnek
előre, midőn a korszellem, minden sziveknek kis sugója jelt ád
házikójából…
Félve jegyzem fel, hogy e modern szinjátékban csaknem annyi a hamis póz,
mint a régebbi alakitásokban, mert meghalni idő előtt nem szükséges
manapság sem, legfeljebb az ellenség golyója által.
* * *
Sokáig hittem – valamikor és már mind ritkábban, – öngyilkosság
komolyságában.
Azt véltem, hogy az öngyilkosság az istenségnek valamely különös
kedvezménye, amelylyel az embereket megajándékozta. Jogom és módom van
letérdepelni az állótükör előtt és a pisztolyt baloldalra szegezni
mindenkor, amikor már nem óhajtok résztvenni a majálison. Midőn már csak
a legszomorubb dolgok jutnak eszembe. Csak a két kezemre hajtom a
fejemet, amikor egyedül vagyok és nevetni többé nem tudok a szent
magányban furcsaságain az embereknek, a mindennapi életnek, B.-né
arcfestékén és szalaggal eltakart forradásos nyakán, C. uron, amint
komolyan viszi nagy hasát és kalapját, Dé–n, aki sokat beszél és
fontosnak véli kimondott ostobaságait a közügy számára… és mindenkit
kinevetni és megvetni és elkerülni egy napnak néhány érintetlen, szüzies
magány-óráiban, midőn Pesten az emberek egymás között lődörögnek a
kávéházban, az utcán, a szinházban… egy jó költő versét elolvasni,
rimeket, rimákat, rongyokat és romlatlanságot felvenni az utolsó
gondolat-vonat podgyászkocsijába és bucsulevelet senkinek nem irni, mert
tudom, hogy mily ferde sors vár ez alkalmatlan levelezőre. Midőn már
lefekszem és nem jut eszembe semmi érdemleges vagy izgalmas tennivaló,
amelyet a másnapi ébredéskor véghez kell vinnem. Sem Bayart lovag nem
vagyok többé, sem Bolond Istók. A térdemben spleen van és köszvény és
Kemény Zsigmond sétálgat a holdfényben az ablakom alatt, bozontos
szakállal és hátrafont kézzel. A barackvirág ifju nők fejére hull,
akiknek bokáját, kezét már egy másik nemzedék lefoglalta. A borbély
hosszadalmasan, gonddal és vakargatva beretválja ősz szakállamat.
Álmomban a vak harmónikás játszik az udvaron és megható, mély hangon
három érzelgős dalt énekel, amelyet bukott nők hallgatnak, hogy estvére
nagyobb elhatározással vegyék be a szublimátpasztillát. A nap egy
bágyadt fénykorong, a virág halottaknak való diszitmény, a muzsika
másnak szól, félbolondok és józan bölcsek hazudoznak körülötted, a
szivedet egyszer hajtüvel átszurták s te nem is tudsz róla, mindenki
hangosan és ordináré módra beszél, az élet megfigyelései csupán
emésztésre és más emberek magaviseletére szoritkozik: – – ekkor,
gondoltam hajdanán, majd meghalok az állótükör előtt, bohócnak vagy
bolondnak mondanak, többé ez reám nem tartozik.
* * *
Holott az élet és a halál egészen más dolog, mint róluk általában
gondolkozni szoktunk.
Természetesen, senki sem tudja az igazat. A legnagyobbak, – irókra
gondolok, – akik az iskola és tapasztalás szerint csaknem
megközelitették az istenséget, kis lámpással járnak éjnek éjszakáján és
a földi békát nem tudják megkülönböztetni a lábuk elé került göröngytől.
Igen valószinü és elfogadható az a tétel, hogy még az öngyilkosok sem
térnek vissza haláluk után. Végképpen elmennek e tájról, mig az élet itt
tovább ragyog, örül, büzlik és trágyát s virágot termel. A mulatság
megszakitás nélkül folyik, halálunk után ugrik bele a nagybőgőbe valaki,
börtönbe zárják, megházasodik, elválik, ujra kezdi, más kalapot tesz a
fejére, haját vagy bajuszát festi, sorsjegyen nyer vagy kocsin,
lábtörötten viszik haza déli sétájáról. Az élet legfurcsább változatai
hangzanak el a temetőkig és valóban kevés ember követ el öngyilkosságot
azzal a szándékkal, hogy még egyszer visszatér a városba.
Általában bajos dolog ez évben régi barátainkat: halálos betegségeinket
emlegetni. Valamely gépfegyveres ritmus hangzatán elrepültek ők, régi
rimeink, boldogtalan szerelmeink, gyógyithatatlan betegségeink, álmatlan
éjszakáink, téves képzeteink és ideges fejfájásaink… elszálltak, mint a
selyempapir-ballerinák a gyufa lángjára. Most már a halál sem valamely
különösebb kaland, mint a velencei nászut.
A nők, akik innen idő előtt a hullaházba menekülnek, többé nem
romantikus regényhősnék, hanem szánalomraméltó, de hibás élettársaink.
Most elmenekülni az életből nem hősiesség, vagy regény, hanem
szégyenletes megretirálás egy villámjárta égboltozat alól a jeges
verembe. A férfiak helyett – most valóban egyéb dolguk van a férfiaknak!
– a nőknek kell folytatni az élet isteni eredetiségét, gyönyörü
tennivalóit, szépséges és fárasztó feladatait. Ábrándozni és dolgozni,
helybenmaradni és a gondokat megszitálni, melegiteni az elhagyott
házakat és a gyermekek lábát megmosni, betegek feje alatt a párnát
megigazitani, titkon sirni, hangosan reménykedni, nappal mosolyogni,
éjjel könyezni, bizni, hinni, a reggeli naphoz imádkozni: ez most a nők
hivatása, nem pedig a kényelmes halál.
A szép, szomoru öngyilkosság, amelyről költők panaszos hangon énekelnek
az elmult időkben, a nagy magyar müvész, Kerpely gordonkája szivrehatóan
zenél, (amint általában cselló-hangok mellett meghalni jó dolog volt a
régi érzések szerint,) végrendeletet irni Fauszt husvét reggelén, a
szép, szomoru öngyilkosság: egy másik, eljövendő kornak leend
szabadalma. Midőn majd ismét szabad félbolondnak, álmodozónak, spleenes
lordnak lenni, aki a világot megveti.
Most élni kell.