A Vénusz-csillag félhárom óra tájban kel nyár végén, szél jár a
kukoricásban, mint egy futó, aki az éjszaka elől menekül, a
székelyföldön oláh katonák tábortüze ég: a mult idők visszatérő
kisértetei, a szabadságharc honvédei, akik a kakas-kukorikolásig
bejárják itt a régi csatateret, köpenyegükkel eltakarják szemüket, és
riadtan menekülnek vissza a sóbányákba, behorpadt sirjukba.
A székelyföldön megint ellenség jár, még élnek az öregemberek, akik itt
a muszkát látták, de Bemet is… Petőfi itt halt meg ama régi nyárban…
Vajjon a mostani emberek közül, hánynak adatik, hogy megöregedhessen és
egykor regélve beszéljen a székelyföld mai háborujáról?
Vajjon megmozdulnak a magyar csontok a földben, midőn oláj katonák
csizmasarka tapodja őket? Megremeg a föld, amely egy félszázad előtt
itta a magyar vért, hogy ujra vért kapjon italul? Itt minden
talpalattnyi terület a magyarság csatamezője volt. Az élet, a szó, az
érzés, a magyar levegő mindig csatában volt a hegyszoros mögött lakó
ellenséggel. A fejszét nemcsak a medve ellen kellett élesre kifenni,
hanem az erdőségek mögül fenyegető ökölre is.
Petőfi hasztalan keresett teteme itt porlad valahol és a hajnalcsillag
sugarán utazgató kisértet vajjon látja-e, hogy ismét ellenség lepte el
azt a földet, amelyért ő és társai meghaltak; a régi székely hősök
legendává lettek, hogy utat engedjenek unokáiknak, a 82-es bakáknak: –
tudják-e a temetők lakói, hogy mi történik felettük?
Egy végtelen jajszó az, ami felénk zug a havasokból, szép határunk
erdőségeiből, negyvennyolcadiki honvédtemetőkből. Az utszéli fának itt
honvédalakja volt, Bem bicegett éjjel a görbe székelyutcákon, a
harangok, mikor este aludtak, azt álmodták, hogy egykor ágyu lesz
belőlük, mint Gábor Áron idejében, a kollégiumban ugy tanitották a
magyarok történetét, hogy megtanultak a kezek ökölbe szorulni e
tudománytól, a gyermekek a réten rozsdás kardvasat ástak ki a földből és
kifényesitették, hogy legyen mivel megvédeni hazájukat: – székelyek
laktak itt, a legjobb, szinte a meghatottságig drága magyarok, akik a
legöregebb magyar istennek, Hadurnak voltak a gyermekei.
A Vénusz, amely a tragikus hajnalon felkelt a hegyhátak mögött, mit
látott a szorosokban? A segesvári csatát látta tán ujra, futókkal van
telve az országut, véres katonák huzzák maguk után eltört fegyvereiket,
paripák nyeritenek, asszonyok karjukon kisdedekkel szaladnak, vérvörös
köröskörül az ég… tán Petőfi is ott fut valahol a kukoricás mellett,
mint utoljára látták őt, a kozákok felé sietni, hajadonfőt, nyitott
ingben, vászonzubbonyban, csakhogy ma lobogó ősz haja, szakálla van az
egykori leventének.
– Kapj fel a kocsimra! – kiált rá a barátosi pap.
De a jelenés csak tovább fut, előre, a kukoricás mentén, amerről a mócok
jönnek.
Ezt látta a hajnalcsillag?
* * *
Költő, aki véreddel megszentelted Erdély gyönyörüséges földjét, akinek
végső lehelete ott kóvályog az erdőségtől, enyhe mezőségtől, frissjárásu
vizektől jószagu levegőben, akinek egyetlen szive itt porrá omlott
jeltelen sir mélyén, hogy buza vagy virág teremjen belőle, amelyet
Erdélyben megesznek a gyermekek, megcsókolnak az esküvőn a hajadonok,
költő, ébredj a tulvilágon és a hajnalcsillag sugarán át küldj üzenetet.
E véres és csodálatos napokban néha eszembe jut, hogy milyen különös
dolog volna, ha Petőfi élne.
Ki merne verset irni, ha ő is verset irna?
Ki tudna ma bevert fej nélkül hazudozni, hamisságot kalapálni rimekbe,
rossz dudát nyekeregtetni háborus lelkesedésről, boldogtalan
„szőkegyerekről“ énekelgetni, lengyel mezőkről talmi, bazár-verset
firkálni, oroszlánbőrben járni itthon és csatadalt üvölteni?
Ki merne örvendezni elpusztult országokon, hajókon, városokon, Skodához
ódát irni, az ellenséget becstelen, piaci szavakkal illetni, gyülölni
azt, akit eddig nem gyülöltünk, szeretni, akit nem szerettünk, háborut
éljenezni, beteg katonától azt kérdezni, hogy mikor megy vissza a
csatába?
Ki merné mindennap érdemül emlegetni a kötelességteljesitésnek azt a
végzetszerüségét, amelyet a magyar nemzet önfeláldozóan mivelt e háboru
alatt?
Ha Petőfi most élne, nem nyilna fel sok gyáva, udvarló ajak, a háboru
széptevőit vers-buzogányokkal fogadta volna nem egyszer és a
diadalmámorosokat bizonyára higgadságra intené.
Vagy talán hallgatott volna két hosszu esztendőn át, hisz nekünk idegen
országok és tartományok végzete teljesült be csupán az eddigi
történelemben. (Orosz vagy francia nevekhez, szerb fogalmakhoz, talián
vezényszavakhoz mért keresne rimet a költő?)
Ámde ma, az erdélyi betörés napján lantjához nyulna a magyarok költője
és olyan dalt énekelne, amelynek hallatára visszatérnének a galiciai
hősi emlékek alá ásott magyar bakák, a foglyok széttörnék bilincseiket,
fegyvert fognának a gyermekek és aggastyánok…
Most dalolna a költő, hogy az égő Kárpát, bérces Erdély visszhangozná
dalát, hogy a halni vágyók visszatérnének a másvilágra vivő lajtorjáról,
a megfogant magyar gyermekek az anyák méhében felkiáltanának
fájdalmukban, hogy a székely csatamezőkön a földből nyulnának ki a
barnaattilás honvédek csontkarjai, hogy megállitsák ádáz ellenségünket,
orgyilkos olájokat.
De hol van a költő, aki megirná az uj Talpra magyar-t?
Aki eddig nem tudott imádkozni Magyarországon, most megtanul; aki eddig
nem csikorgatta a fogát, nem szoritotta ökölbe a kezét és nem átkozta a
mindenséget, amely őt magyarnak küldte el szenvedni e földre: itt az
ideje, hogy elővegye a legvégső indulatot, amely után már csak egyetlen
igazi indulat következik, a meghalás.
A szeptemberi égboltozaton vérbeborult minden csillag, amelyet szeliden
fénylőnek láttunk tegnap.
Apánk szeme a másvilágról, kedvesünk hosszan rajtunk felejtett
tekintete, a gyermekek bizakodó, meseporos álma: amelyek eddig a
csillagos égboltozaton felettünk ragyogtak, állomtalan éjjel hozzánk
beszéltek, vigasztaltak, irgalmat kértek, mulattattak vagy elborongásra
késztettek, mind eltüntek a mennyről.
Véres farkas-szemek állnak odafent, ahol máskor a szabadság csillaga
szokott ragyogni. Vér van az elhunyt hősök szemében, hazájukért küzdött
és megholt férfiak tekintetében. Véres kétségbeeséssel riad ránk
kedvesünk, gyermekünk tekintete. És a szétterülő égboltozaton, a
csillagok felett, mint egy tompa dübörgés hangzik a végzet lépése
Magyarország felett. Hogyan ébredjen a keleti égen a hajnali csillag,
mikor üszökre, vérre, kétségbeesésre kell néznie? Széles országutján
Erdélynek, amerre fejedelmek és honvédek lengették tollaikat,
aranykornak dicsőségét, harci diadaloknak hirét zengették a magyarul
beszélő hegységek: lehorgasztott fejü, hallgatag menekülők igyekeznek
nagy Magyarország felé, mintha valamely történelmi regény elevedne meg,
amelyet Jósika vagy Jókai irt. Tarkaruhás nők, az erdélyiek cifraságának
hervadt diszeiben, népviseleteiben, amely most a régi nagy uraság
kopottas öltönyeinek látszik; romantikus szemü, befont haju,
darázsdereku hajadonok a Báthoryak udvarából; a török hódoltságot,
tatárbetörést, oláj rablótámadást egyformán suta, tudatlan szemmel néző
gyermekek; megtört, az élet befejezése után sóhajtó öregemberek jönnek a
nagy országuton, amely a Királyhágón át az anyaországba vezeti balsors
üzte gyermekeit. Vajjon vissza tudjuk-e adni nekik bübájos tájékaikat,
tündérmesés folyóikat, népregebeli hegyeiket, erdőiket, szokásaikat,
dalaikat, erdélyiségüket, amely ékeikkel oly messzire, történelembe
estek tőlünk, mint ázsiai testvéreink? Különös, szépséges, vérbeli
magyarok vonulnak a történelem horizontján az erdélyi menekülésben. Most
kell éreznünk, hogy mennyire egyek, egy vér és hus vagyunk, midőn
szerencsétlenségbe jutott testvéreink megkopogtatják házunk ajtaját.
Erdély, romantikus tüneménye, történelmi ó-aranya, gyöngye és féltett
menyasszonya Magyarországnak, visszaveszünk a rabló nyergéből.