Ha majd hetven esztendős leszek és egyszer visszagondolok a mai napokra,
mint különösebb évekre: vajjon mire emlékezem leginkább e furcsa időből?
– kérdem olykor magamtól hüvös, tiszta, magábaszállott délután, midőn az
ember ugy vágyakozik az öregség, a bölcseség, a nyugodt tavak országába,
mintha a rejtelmes születés, vándorfecske módjára estétől reggelig
elutazott ifjuság, cölöplábu férfikor, midőn az ember néha a svájci
szabadsághősök kis tollaskalapját hordja, máskor a seriff parókáját
illeszti fejére, ismét megbocsát mint a hüvösvölgyi szent remete, midőn
egész éjszaka Pesten dorbézolt, – mintha mindez, az egész élet csak arra
való volna, hogy egykor egy karosszékből visszanézhessünk a régi
országutakra, amelyeken lábnyomunkat behavazta a tél, kis házikónkra,
amelyeknek ablakán a pók szövi a felejtés szemfedőjét, a régi arcokra,
amelyek ugy vándorolnak el az öregség emlékezete előtt, mint a folyó
hullámai, az emberképü hegyek a felvidéken, őrházak a vonat ablakából…
Ha majd hetven esztendős leszek, mire gondolok egy parkban, zöldfák
alatt, amelyeken a lombokat egy égi gyermek arany keze tolja széjjel,
ahol üldögélek és ahonnan kinevetem az egész életet, az egész világot?
* * *
Gyermekkori őszeim, – öreg férfiak társaságában sokszor üldögéltem mély,
bükkfával fütött ebédlőkben, félhomályos korcsmaszobákban, ahol
szarvasaggancsból volt a fogas és még kétfejü-sasos rendeletek függtek a
falon üveg alatt, – e télszürke vének az emlékezet elkanyarodó
országutján csendesen tovaballagnak, visszanéznek… vajjon miről is
beszéltek ők, mikor még hangra nyilott a szájok és egymással jókedvet,
szomoruságot, köszvényt és egyéb testi nyavalyákat megbeszéltek? (És
legfiatalabb barátom kiskálnai Kálnay László Tompa Mihályt követő
korszaknál fejezte be érdeklődését az élet iránt)
Beszéltek ők sok mindenről, ha a pattogó tüze a kályhának, az ablakok
mögött szállingozó hóesés, a mákizü karácsonyi est vagy a
hordókáposztához hasonlatos ropogásu ujesztendő, egy pohár bor s egy
pipafüst módjára szálladozó hangulat megoldotta a nyelvüket.
Egy dohányszagu, birsalma-sajtot kedvelő vén emberke a macskabőr
bekecséből néha kinyujtotta az ádámcsutkáját és énekelve mondta:
– Napoleont csaknem láttam… Győrben egy pincében ültünk, egy
vérpiros-képü dunántuli nemes szomoruan bólingatott a fejével, néha
felállott, kettőt-hármat fordult maga körül, amikor a zsidó-cigányok a
frissét pengették. Némelyek az asszonyokat is magukkal hozták, a
fehérnép nevetgélt, hazulról hozott almát, diót majszolt, mikor már
megszólaltak az ágyuk Győr alatt. A dunántuli nemes busan, mint akinek
valami kimondhatatlan nagy bánata van, mindig csak a fejét lógatta a
vastag pohár felé. Kőhidinek hivták szegényt. Tiz esztendős lehettem, az
anyámmal mentünk hadbaszállott apám után, hogy jönne már haza.
A szomszéd felemelte szüzdohányszinü kezét. Csupán ennyire emlékezett a
Napoleon-korára, bármily hosszu volt az ünnepnapi délután és a nagyhavu
falusi tél.
Zuzmarás fejü, vállas férfiu, akinek két szeme, mint télifán üldögélő
csókák, a virzsinia-szivar füstjét kedvelve nézegette.
– Jurátus lehettem akkoriban. Katonaság verte a dobot a pesti utcákon.
„Jön a Duna!“ – kiáltotta nagy vigan egy suszterinas végig az uriutcán
és papucsaiban csattogva futott tova, mint farsangi mulatságra.
Hazamegyek. A kapuban összeütközöm Lotti kisasszonynyal, akinél szállást
béreltem. Egy harászkendő volt sovány nyakán és elfelejtette hamis
fürteit föltüzni. Egy madárkalitkát tartott a kezében… Menekült, a sok
drága ezüstje, antik ékszere, mindene ott maradt az emeleten. Csak a
madárkákat mentette meg. Ilyen bolond dolog volt a pesti árviz!
– Wesselényi? – kérdezte valaki az asztal végén.
A virzsiniás bölcs ember módjára legyintett.
– Árvizkor nem ér rá az ember másokkal törődni. Hanem azt a bolond vén
leányt soha sem felejtem el.
Egy honvédtiszt, aki Komáromban szolgált a szabadságharc alatt,
karácsonykor, névnapkor, kisgyerek születésekor mindig megemlézett, hogy
a várfokról messzelátón át lesték a futárt, aki a fővezérről hoz hirt.
Elől a tábornok állott csuklyás köpenyegben és a szeme míndig a
távcsövön volt. Mögötte a tisztek a bőrtokból elővonták a messzelátót.
Ott álltunk és lestük Görgei futárát… Vártuk reggeltől-estig, amig csak
látni lehetett a tájékot. A futárt vártuk.
(Már a bajuszom serkedt és a Morgó temetőben gerendát tettek keresztbe a
kapura, miután megtelt e régen használt nyugvóhely: az egykori
honvédtiszt szivdobogva várta még mindig a futárt… Mintha ezenkivül
semmi sem történt volna az életben.)
* * *
A szabadságharc általában körülbelül két emberöltőn át szakadatlanul
foglalkoztatta az emléket. Még éltek közöttünk a „nagy idők tanui“,
amint egy szellemes hirlapiró elnevezte a gyászrovat honvédeit. Apánk,
nagyapánk, atyánkfiai szemében nagypénteki komorsággal jelentkeztek a
mult idők szomoru árnyékai. Öreg honvédtisztek kihuzták a szalmakazalba
rejtett kardjukat és az ágyak felé akasztották. Az ó-fehérnemüs
szekrények fiókjaiban meg ott volt a megmaradt tépés. A temetőben nem
állitottak uj fejfákat a régiek helyére, amelyeket Slick generális
ágyuzott. Alig deresedtek meg a fejek, amelyeken viharszij szoritotta a
csákót a váci ütközetben… Mégis félig monda, félig legenda volt már e
nemzeti lángbaborulás azok számára, akik a szabadságharc után születtek.
Az én gyerekkorombeli öreg emberek még nem tudtak másról beszélni, mint
a forradalomról. Arról, hogy ki mit látott benne? Érdekes a történetiró
könyve, amint korszakok tárulnak fel a szemünk előtt mint ismeretlen
tájak, de mindig érdekesebbek az emberek, akik e korszakot megcsinálták,
benne résztvettek, véreztek, győztek, sirtak, megpihentek… A
gyerekkorombeli öreg embereken mindig valamely furcsa vonást, jelt,
különösséget kerestem, mint olyan másvilágbeli embereken, akik a nemzet
szabadságharcában személyesen résztvettek. Egynémelyiknek az öreges
szemében, elkomorodó vagy feltüzesedő pillantásában láttam néha
olyasvalamit, ami megkülönböztette őt a többi öregemberektől. Mintha
felgyujtott falvak lángja piroslana valahol a szemük függönyén, a
háttérben a debreceni nagytemplom tornyai emelkednek, a fiatal Kossuth,
mint egy üstökös, vagy mint egy csodálatos szellemalak suhan át az
akkori emberek szemének tükörében. Ők láttak, hallottak olyasmit, amit
az utánuk következő emberek már többé nem láthatnak… És mily csodálatos,
hogy minden szem mást látott, néha egyazon esemény megfigyelésében.
Mintha az emberi szemek sugárkévéi több és több oldalról fogtak volna
körül valamely eseményt. Egyik öreg barátom Kossuthot csak a debreceni
országgyüléseken látta. Komor, zárkózott, szinte epés férfiunak mondja.
„Mély haragok és szenvedelmek ülnek homlokán.“ Másik a gőzhajónál látta
Kossuthot, amint Pestre érkezik… „Költészet volt, harangszavu tavaszi
reggel arcu, lángoló, beszédes, ifjonti, gondtalan. Fekete magyar ruhája
volt… Estvére bál volt a Komlónál. Megkértem Steingassner Ilona kezét a
társasösszejövetelen“. És Ilonáról még nagyon sokat tudott volna
beszélni a szomszéd, mindez azonban már nem tartozott a szabadságharc
történetéhez. Egy öregasszonyság csak annyira emlékezett, hogy Görgeinek
császárpiros ruhája volt és fehér kendővel volt bekötve a homloka. A
muszka tüzéreknek parancsuk volt, hogy ne lőjjenek a bekötött fejü
alakra. – És alvégen lakott Csiszlák, egykor kántor és szabadsághős, és
minden héten másképpen irta le Petőfi Sándor alakját, akivel egy
csapatnál harcolt.
Az emberi emlékezések csodálatos országutján összekeveredik az idő, a
mult a jelennel. Különben szavahihető öregbarátaim nem egyszer látták
fehér pantallóban sétálni Széchényi István grófot a vérmezőn, ahol a
koronázáskor az ökröket sütötték s a király aranypénzeket dobált a nép
közé.
(És mig elcsendesedve hallgattam őket, amint régen meghalt férfiakról
ugy beszélgettek, mintha az illető az imént ment volna ki az ebédlőből
és öregasszonyságokról, akik tegnap szöktek meg az ablakon át a szülei
háztól, – a közelben gyors lovak – és eseményekről, amelyekre rajtuk
kivül a világon senki sem emlékezett, – amint hallgattam őket, gyakran
elmerengtem az öregség eme csodálatos adományán, hogy az ember arra
emlékezik leginkább, amire akar…)
* * *
Vajjon, ha egyszer vége lesz a háborunak, sok-sok esztendő elmulik, az
asztalos már csak karosszéket gyalul, mire fogunk leginkább
visszaemlékezni egy pipa csöndes kiszivásánál? Mennyi minden titok
kiderül, amire csak harminc vagy negyven esztendő mulva emlékezik az
ember! És a most szemünk előtt lejátszódó események, jövő-menő emberek
mily más világitásban állanak a sokat felejtő, csendesen megbocsátó
öregség szemhatárán, mint ma látjuk és érezzük a fejünk felett elzugó
szelet, a viharfelleget!