Farsang, – te gyászruhás ledér, – már második esztendeje jösz elő a téli
alkonyatból lengő fekete fátyolban, lakkcipőben, selyemharisnyában, a
parfőmödet tubarózsából szürték; falun, halott menyasszonyok ravatalánál
érezni ez illatot gyakorta; egyik setét szemed a végzetet siratja
lassan, omló könnyekkel, mig a másik tambúrmajor mozdulatait lesi, aki a
temetési zenét vezényeli nagy pálcájával… A szivedben vágy és gyász,
mint ifju özvegyasszonyéban, aki férje koporsójánál első szerelmével
találkozik; a bokádban tánc-lépés remeg, mint ez esti szél bujkál a nők
hajában, míg a térded imádságra rokkan egy csodatevő templomocskában;
nem tudod: sirj vagy nevess… szabad-e csókolózni a setétségben vagy
mindig a nagy vizbe bámulni a hidról?
* * *
Mikor falun laktam, a kutyáim Vizkeresztkor ugattak, farsangi figurák
mutatkoztak az utcán. A farsang áhitatos időszaka volt a kalendáriumnak.
Mindenki igyekezett megbolondúlni egy napra vagy egy órára.
Az élet most fáradt és érdemtelen vén szinész, mindig ugyanazon
szerepeket játsza, mint némely öreg komédiások. Háboru és mindvégig
háboru. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a
középkorban, midőn a valamire való férfiu életének tiz vagy husz
esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget
szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy
az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes
dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal,
nem egyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldos katonát. Egy
jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A
Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre,
Madridban vagy Krakóban tölthette a telet… A polgárság ezalatt a kulcsos
városokban folytatta a maga kalendárium-szabta életét. Megtartották az
ünnepeket, karácsonykor kalácsot sütöttek, farsangban álorcát tettek
fel, szerettek, házasodtak, meghaltak… A háboru, mint egy távoli
mennydörgés hallatszott a hegyek mögül. Igen természetes dolognak
látszott, hogy egyik király haragszik a másik királyra. Bivalybőr zekés,
rőt szakállu katonák vonultak át néha a városokon, az asszonyokat a
hátsó kamrákba zárták, a biró csapra ütötte a város borát és ha éppen
farsang volt a városban, az idegen katonák együtt dévajkodtak a
polgárokkal. Rákóczi Ferenc és Görgei Artur megtartatták hadaikkal a
mulatságok idejét. A felvidéki városokban a kuruc a sarokba állitotta
rövidnyelü csákányát és Vizkeresztkor megtáncoltatta a lőcsei
asszonyokat. A honvéd a téli hadjárat alatt Eperjesen vagy Körmöcön
vigadott, hajnalig pörgette a felvidéki szépeket, reggel rohamra ment a
Branyiszkóra. A régi hadviselések respektálták Gergely pápa
intézkedéseit a bőjtben és a farsangban. A nyomorult katona bélpoklos
lehetett Milanóban vagy kolerás az Odera mellékén: karácsonykor mézes
bort kapott, farsangban együtt ünnepelt a vigadó polgárokkal, husvétkor
a feltámadás ünnepén a tavaszi virágoktól és ifju nőktől szagos
templomokban fujhatta a zsoltárt. – A harcos katona bizonyossággal
tudta, hogy Vizkeresztkor leány-kéz tölti meg a kupáját egy utban eső
városban.
* * *
E végnélküli háboruban a kalendáriumot sohasem akasztják le a szegről a
vezérek. Igaz, más időszámitásuk van az oroszoknak a szerbeknek, mint
nekünk, de elfelejtik a saját ünnepnapjaikat is.
Farsangról legfeljebb a városokban lehetne szó, ahol hajdanában gyönge
hó esett Vizkeresztkor és reggelre kelve a satyrok és más éjszakai
járókelők kecskelábnyomai maradtak a havon. A dévaj polgárok, a komoly
kékfestők, órások és borbélyok lelkesedéssel foglalkoznak a farsangi
maskarával; lópatát köt Ackerman, a bak hajlós szarvait erősiti
sapkájára Kristóf, az órás, a borbélyok és mindenek szakállt, parókát,
maszkát vesznek elő háznépük és a városi lakosság mulattatására. Fánk
illata van az egész világnak. Az asszonyok már meggyóntak, megáldoztak
karácsony hetében vagy ujesztendőre. (Bőjtben majd ujra lehet gyónni, a
barátok kámzsájának még majoranna és fahéj szaga van az elfogyasztott
ételektől és italoktól, de a kecskebőr-dudákat már szerte a városban a
padlásra akasztották.) A katona ekkor szivesen látott vendég volt a
vigalmakban és midőn a vadkant (egészben) négy ember a vállán az
ebédlőbe hozta, a városparancsnok kelyhét a fejedelem egészségére
üritette. Azok a nagyszemü, sovárajku asszonyok, akik a középkori
képekről nézegetnek alá, (mint hamu alatt a parázs a tekintetük)
farsangban szánkázni mentek a harcosokkal és nem ijedtek meg, ha az
erkélyük alatt megállapodott az éjszakai lámpás téveteg sugára és a
mulatságból hazatérő katonák egy-két nótát énekeltek az ablak alatt.
Tornyos-haju, tunikás, magos-galléros, keskenykezü középkori dámák,
akiket a képzelet az orsó vagy az imádságos könyv felett szeret látni,
farsangban, a két gyónás között, a szívét ették meg a fácánnak és a
harcos katonának.
Vajjon milyen kép marad fenn mai dámáinkról, néhány száz esztendő multán
egy sánta könyvtáros lelkében, miután naphosszant a létrán fel és alá
járkált, hogy a korunkra vonatkozó disznóbőrbe kötött könyveket a magos
állványról vállán lecipelje?
Rövid szoknyájuk, huncutkájuk, furcsa kedvük, mulatságuk, szenvedésük,
farsangjuk: hogyan tünik fel esztendők multával, midőn Pesttől,
Magyarországtól a háboru oly messzire döngött, mintha a föld alól
hallatszana a tetszhalott dörömbölése a koporsó fedelén?… A hét főbünök
a pesti tornyok tetején üldögélnek, mint álmos csókák; néha leszáll
egyik-másik a tetőről és megérinti egy arra haladó dáma vállát a
szárnyával. Elképzelhető, hogy remeték, jámbor aszkéták élnek valahol
Budapesten, akik a háboruért, Isten számos csapásaiért: vezekléssel,
önsanyargatással, szeges korbácscsal büntetik magukat? Lehetséges, hogy
valaki nem hagyta el lakását a háboru alatt és a szent könyveket
forgatja? A budai hegyek közé menekültek-e bölcsészettel foglalkozó
búskomor emberek, akik egy jánoshegyi barlangban vagy egy naphegyi
kunyhóban filozófikus nyugalommal, mozdulatlanul, tétlenül várják a
háboru végét? A zárdákban és kolostorokban megszaporodott-e a növendékek
száma? A tébolydák? A kegyhelyek? A csodatévő templomok? A búcsujáró
helyek? Hol van a rettenetes, a lélek és elme zsibbasztó döbbenet, amely
a háboruk alatt megingatni szokta a legkeményebb lelküeket is? Hová lett
a kapkodás, ijedelem, menekülési vágy, amely 1914-ben, a háboru első
hónapjaiban, mint valamely elfojthatatlan lelki járvány vágtatott végig
a világon? Egyetlen búcsu-járó helyre sem zarándokolnak el az emberek,
hogy jajgatásukkal, könyörgésükkel, térdreborulva a háboru végét kérjék?
Középkori háboruk leprája, kolerája és a többi rettenetes nyavalyája,
amely hajdanában a háborukat megállitotta, se közel, se távol. Az
éhséggel hatalmasan birkóznak az országok, – és Szilveszter éjszakáján
ugy mulattak szerte a világon, mintha az utolsó szilveszteri-éj
ereszkedett volna le a setét felhőkkel.
* * *
Farsangot jelent a kalendárium és hallomásom szerint, Pesten és másfelé
felujitják a régi álorcás-bálokat. Mulatni, mulatni vágyakoznak az
emberek. Elfelejteni a bajt, a nyomorúságot, el, a háborut s ezer
borzalmait… A városon nincsen hótakaró, de bizonyos, hogy jókedvü
satyrok kopognak el éjszakánkint az ablakok alatt. Zene és dal
hallatszik esténkint mindenfelé, a szinházak öble, mint az öröm vöröslő
kagylója gyüjti sokadalomba az embereket. Soha ennyit nem mulattak
Pesten. Bár nem volt osztriga, amit hajdanában a rosz utra térő
kisasszonyok némi ijedelemmel fogyasztottak. A kaviár sem a legjobb
mostanában Pesten, holott a régi pikáns ujságok ezt fontos kelléknek
tartották a mulatsághoz. És a gomba, – szegény innyencek! – hogy
megfogyatkozott! Eltünt a tejszin! A francia pezsgő drága, de még mindig
bőven folyik! A tengeri-rák is ritkaság. A lazacot magyar vizben
tenyésztik, pedig egykor a Rajna nélkül ő elképzelhetetlen volt, – Heine
verse és a kölni dóm látóképe volt rózsaszinü husában. Ananász nincs a
városban. Messzi, jószagu tengerek szigetei, Havanna, Cuba, Ceylon a
mesék világába távolodtak el. A januáriusi hajnalon – az esztendő
fordulóján, – oly népesek voltak a főváros utcái, mintha senki sem aludt
volna ezen éjszakán. Ebből következtetve: zajos, élénk, tobzódó farsang
közeleg e szökő-évben.
A háboru: a koporsó deszkáinak döngetése nagyon messziről hangzik, a
föld alól. Itt, a föld felett aranylánc cseng a nők nyakán és farsangi
muzsika bujkál a Vigadó árkádjai alatt. A nagy Opera környékén a
várakozó kocsisok, százan is, rázzák bundájukról a hideg esőt. Ha eddig
élt volna valahol egy szent remete a Svábhegyen, az is eljönne
barlangjából a Pest felől hallatszó vidám lármázásra, vége van tán már a
háborunak? Bohócok, szinészek és ledér nők tarka csoportját látni a
messzelátó toronyból a város utcáin. Pénz és pénz mindenfelé.
Csak a házak belsejébe, a kárpit mögé ne nézz, pajtás. És a katonát se
keresd sehol, a ki a farsangot is a lövészárokban tölti, Gergely pápa
kalendáriuma nem érvényes a harctereken.