Mostanában, (máskor zuzmarás szakállu januáriusban), midőn a pesti
tornyok óramutatóin nem foglalhatnak kényelmes helyet a csókák, délfelé
napsugár látogatott el a városba, kedves, ajándékot hozó jövevény és a
liget nagy fái fölött már nem látszanak titokzatos hieroglifjei a fekete
galyaknak: egy fiatal hölgy mosolyog valahol, valamerre, akinek
derültsége átsuhan a különben komor Budapest felett. Tán egy óriás-lány
lakik a ligetben, valahol az iparcsarnok mögött, későn ébred és mig
szeméből egy kedves, bohókás álmot dörzsölget az öklével, elmélázva
mosolyog az álom furcsaságain.
Vagy tán az általános megjavulás jelvénye e különös napsugár, amely
tizenegy óra tájban naponkint a város tetőire ereszkedik, mintha a
felhők felett figyelő szinpadi mester mostanában ezen világosságot
találná megfelelőnek Budapest részére? Az alkalmatlanok, a katonai
szolgálat alól felmentettek, az öregek: jó emberek. Gyilkosság ritka a
városon, legfeljebb Budán öli meg önmagát meg feleségét egy érzelmes
hadnagy.
E nagy háboru fejezetről-fejezetre érdekesebb regényében – mikor még
olvasó és szerző (mint hajdanában a füzetes regények irói) nincsenek
tisztában a befejezéssel: ki marad életben a regény hősei közül, ki lesz
boldog, ki hal meg, kit kell feltámasztani, aki az első oldalokon
(1914-ben, augusztusban!) már elvégezte tennivalóját és meghalt? – e
nagyszerü regényben a januári tavaszi napok bizonyos megpihenést
jelentenek. A gyorsan vágtató kocsiról árnyas hegyoldalt, ezüst
csermelyt, napfényes Stefánia-utat, mosolygó nőt lát az utazó,
megkopogtatja az Idő mogorva kocsisának a vállát: „álljunk meg, hadd
igyam egyet a napsugárból!“ Mint a hosszadalmas illavai tartózkodásból
szabadult rab, tünődik e földre szállott sugarak felett. Az ágyuk és
mozsarak, lángoló falvak füstje nem kormozta be a horizontot annyira,
hogy a téli Nap – e későn kelő és korán fekvő anyóka, – a magosságbeli
ablakból a földre, Budapestre pillantson. Mit csináltok asszonyok,
lányok? – kérdezi a fénylő levegőben a jóságos anyóka, aki estefelé néha
szitálva eregeti le a havat, mint a duruzsoló mesét, városi lakosoknak
és falusi magányosoknak egyformán. A jó és rossz nőknek. Koldus asszony
kopott, bohókás, félrecsapott kalapjára és dáma vállára, akinek
lakkcipője ugy fénylik, mint fülében brilliánsa. Mit csináltok
asszonyok, lányok? – kérdi a déli nap. Van elegendő férfi a városban,
aki furcsa és kedves ruhátok alól előbuvó lábatokat megcsodálja, – midőn
a nagyvárosi nők lába oly fontosságot tulajdonit most minden lépésnek,
mint a panorámás-legény, aki végre „önállósitotta magát?“ Van költő a
városban, aki rólatok, lenge szépek, őz-járásuak, ballet-lépésüek, –
holott az öreg Mazzantini már nem tanitja lépni hölgyeinket! – ti,
kecsesek, mint pasztell-figurák régi burnótosszelencéken, ti csábosok,
mint Csokonai álmodhatta bálba menő Lilláját, ti, kedvesek, akik
göndöritett hajatoknak, kis kalapkátoknak és harisnyátok szinének több
fontosságot tulajdonittok, mint egykor az olasz festő az Uristen
szakállának, – van költő a városban, aki cipőtöket, elhagyott, férfitől
elkülönitett életeteket, tollacskáitokat és fáradt háborus közönyöteket
megénekli? Az Ars amandi irójának kellene mostanában élni, hogy valaki
leirhassa a mai nővilágot, midőn januáriusi napsugárban, harcterekre
ment férfiakat nélkülözve, szinte csak a maga mulattatására óhajt szép,
kecses, kivánatos lenni. Mint a magányos nő, aki naphosszat tükre előtt
üldögél és céltalanul dörzsöli arcát a nyul-lábbal. Mint a setétségben,
hegytetőn, erdő mélyében, fürdőkádjában az egyedül való nő igyekszik
bájolni, tetszeni, – tán, hogy a mesterséget el ne felejtse és a
skáláját gyakorolja – olyan most e sok gyönyörü asszony és leány a
városon.
A költők, akik jó és rossz napokban még akkor is pengetik hurjaikat,
midőn senki sem hallgat már rájuk, mint a muzsikás cigányok a bál után,
– fekete pápaszemmel járnak Budapesten. Mintha semmit sem látnának a mai
nőkből, e bájos figurákból, akik mindentől eltávolodtak, ami eddig őket
a férfiak látóköréhez kötötte. Ujak, mások, érdekesek, mulatságosak, tán
szerelmesebbek, mint valaha; Jókai nagyasszonyai és hitvesi figurái
eltüntek a magyar életből; Mária Terézia delnői, a Lajosok tanulékony,
nagymüveltségü dámái nincsenek; a forradalom vereskokárdás
népszónoknőjét sem találjuk. Nincsenek Lórántffy Zsuzsannák, sem Jean
d’Arcok. A Strindberg furcsa, félve, idegenkedve került asszonyfiguráit
vélem gyakran megpillantani az Andrássy-uton. Lelketlen, hazug, élveteg
nők szaporodtak el.
Talán mindig is ilyenek voltak a nők, mint manapság. Csak a férfiakban
több volt az illuzió. Mily jó volt királynőnek, életnek, álomnak,
célnak, sirnivalónak, mézes-kalács szivnek, egyetlen hangnak, zsongó
vérnek hinni a nőket, – régente!
A napsugár jótékonyan aranylik vén férfiak tar fején, tornyok gombján és
a csontnélküli, átlátszó katonaarcokon, amint a vérbaj – e csöndesen, de
hatalmasan dolgozó járvány – áttetszővé teszi az orrokat. És a nők, akik
a kezükben hordják, verébugrással terjesztik a betegséget, ragyogva,
nevetve mennek tovább.