mama hangos nyögéssel, ásítással biztosította a szomszédot, hogy ezentúl
sem tud majd aludni és csoszogva kereste fel a divánt, melyre nagy
recsegéssel rátelepedett.
Jani most már be sem tudta hunyni a szemét. Egyre bámult a sötétben az
ágy felé, lesett minden hangot, mozdulatot. Olyan különös, haragosan
fájdalmas volt az Éva beszéde, inkább fenyegetés volt, mint üzenet. És
különösen furcsa volt a hangja, mikor azt mondta, hogy a lakásán fogja
felkeresni.
Úgy látszik, valami történt, az a levél az Éva bugyellárisában
megmagyarázna mindent. A pillanatra föllobbanó gyanú ismét éledt benne,
de nem merte végig gondolni. Jó volna ellopni azt a levelet, és megtudni
a valóságot. Az éjszakai sötétségben ismét kezdett nagyzolni. Nem lopja
el, hanem egyszerűen elköveteli Évától, hogy mutassa meg. Ha pedig nem
akarja, akkor nyiltan, erőszakkal elveszi. Mert ő fiatalabb ugyan, de
fiú, mint ilyen voltaképpen ő a család védelmezője s különösen a család
becsületének hivatott őre.
A hajnal már derengett, mikor ilyen fogadkozások közben végre elaludt.
Reggelre valamennyien későn ébredtek, a tejes asszony kopogtatta föl
őket álmukból. Jani úgy érezte, mintha minden csontja össze volna törve;
azóta, hogy Évával Sári után ment, nem érezte még magát annyira
összetörve. Eszébe jutott, ami éjjel történt és bizonytalanul nézett
Évára, aki felült ágyában. A nénje arca szederjes volt az
álmatlanságtól, de különben olyan mogorva, közömbös, mint máskor.
Öcscsére egészen nyiltan, szabadon nézett, úgy hogy Jani már kérdezte
magában: nem álmodta-e az egészet? A vánkos alá nyúlt, ott volt a pénz,
amit Éva neki adott. Tehát mégis valóság. A szíve hangosan dobogott.
Tehát át kell mennie a minisztériumba és beszélni Deméndyvel, aki, úgy
lehet, megrontója nénjének, Évának! Nézte azt az erős fejedelmi leányt,
telt karjait, domború mellét, széles, gömbölyű vállát: lehetséges, hogy
ő is gyönge legyen, mint más, csak olyan, mint Sári, mint Bellágné, mint
az a többi, akiket messziről látott s a lelke mélyében megvetett?
– Tán fölkecmeregnél már? – mordult rá Dermákné – délig akarsz
lustálkodni?
Sohase bántotta annyira az édesanyja durva szava, mint most. Amikor ő a
család becsületén gondolkodik!
Szó nélkül fölkelt, öltözködött. A Dermák-család nem szokott együtt
reggelizni, ki, amikor elkészül, magába dönti a bögre kávéját. Jani
ezuttal undorodott tőle. Olyan érzése volt, mint vizsga idején. Eszébe
jutott a levél, melyet nénjétől el akar követelni.
– Dehogy követelem – gondolta magában keseregve – gyáva, haszontalan,
pipogya vagyok, de nem leszek mindig – gondolta tovább és ökölbe
szorította kezét, a férfival szemben férfi leszek.
Éva mintha vízért menne a konyhába, hidegen rászegezte szemét és súgta:
– Várj meg lent, együtt megyünk.
Fél kilenc volt, mikor a kalapját fejébe nyomva, távozott. Végig a házon
a gang tele volt rakva ágyneműekkel, itt-ott egy-egy foszladozó pokróc,
melyet szinte kérkedve porolt a boldog tulajdonos. Az ágynemű piszkos,
kék csikos, vagy vörös kockás bevonatával valóságos bűzt árasztott. De
Jani nem érezte, benne élt ebben a légkörben. Félszegen nyult a
kalapjához, amint a szomszédasszonyoknak köszöngetett és lesietett a
lépcsőn. A legközelebbi sarkon megállt és várt Évára. Vagy egy negyedóra
mulva jött is, pompázva, előkelően, mint mindig és Janinak összeszorult
a szíve. Csak most kérdezte magában: honnan telik a drága ruhára,
kocsira, meg minden egyébre, amije Évának van?
– Gyere – szólt ez – mert mindjárt tudni akarom, hogy mit végeztél. Én
átmegyek a Lukács-fürdőbe, ott a kertben majd megtalálsz. Velem jösz a
lóvasuton, azon mehetsz a János-kórházig, onnan csak néhány perc a vár,
meg a belügyminisztérium. A szolgától ne utasíttasd magad el, egyáltalán
embereld meg magadat és ne légy pipogya. Aztán ismét lóvasuton gyere a
Lukács-fürdőbe, a dolog sürgős. Értetted?
Jani nem szólt, csak bólintott fejével. Így mentek együtt, Éva egy
féllépésnyire előtte, a váci-körútra, ahol jó soká vártak a budai
kocsira. Jani emberemlékezet óta nem ült rajta s végignézett nénjén, aki
egészen otthonosnak érezte magát s oly hanyagul fizetett, hogy a
konduktor szalutált neki.
A budai hidfőnél Éva leszállt és fejével biccentett neki:
– Csak bátran és gyorsan – szólt – ne várass sokáig.
Jani dobogó szívvel nézett szét az ösmeretlen budai tájékon, úgy érezte
magát, mintha idegen világrészbe szakadt volna és napok alatt sem érne
haza. A tülkölés, az örökös csilingelés egészen elkábította és alig
hallotta, hogy a János-kórháznál vannak. Sietve ugrott le és
széjjelnézett, hogy merre is kell a várba menni. Azután neki indult, hol
lassan, hol gyorsan és imádkozott magában: bár sohase érne föl.
Mégis csak fölért. A csöndes budai utcákon, tereken áthaladt, mint az
álomkóros és valósággal megijedt, mikor a belügyminisztérium hosszú,
szürke épületét meglátta, a sipkás kapussal, az úton veszteglő úri
fogatokkal. Ide menjen ő be? Egy párszor el is haladt a kapu mellett,
míg végre mégis rászánta magát és lihegő ajakkal, kalapjához nyulva
belépett a hűvös kapun, ahol a kapus menten elébe toppant és kérdezte,
kit keres.
– Deméndy méltóságos urat – hebegte – ide rendelt.
– Nincs itt, nem is jön ma – mondja kurtán a kapus.
– Köszönöm – hebegi Jani és szinte ujjong magában, hogy ily könnyű
szerrel túlesett e nehéz dolgon.
Csak mikor már kint volt az utcán és visszafelé haladt az úton, amelyen
jött, döbbent meg. Mi lesz? Mit szól majd Éva? Meg kellett volna
kérdezni, hogy holnap eljön-e az államtitkár úr vagy hogy nem utazott-e
el. Magára boszankodva rázta a fejét és unszolta magát: jó lesz
visszamenni és kikérdezni a portást, de nem volt hozzá bátorsága. Nagyot
sóhajtott és megvetette magát gyávaságáért, aztán dobogó szívvel várta a
kocsit, amely visszaviszi a Margit-hídjához.
A Lukács-fürdő parkjában sűrű emberraj kavarodott. Friss arcu fiatal
leányok lenge színes ruhácskákban, viaszkos sipkával a karjukon,
formátlan, totyogó kövér asszonyok, akikről csak úgy áradt a fürdőillat,
mintha mosókonyhából jöttek volna.
Jani félénken ment a nyüzsgő sokaságon keresztül és a szegény emberek
áhitatával nézett jobbra-balra, a lombokra, a díszes fürdő-épületekre,
ami mind, mind a jómódúak számára való. Vidám kacagás, könnyelmű,
közömbös beszélgetés hallik mindenfelől, fiatal emberek kötekednek
fiatalleányokkal és öreg mamák mosolyognak hozzá. Azok után, amiket Jani
eddig tapasztalt, Jani csodálkozott, hogy mamák mosolyogva nézhetik,
mikor leányaik fiatalemberekkel beszélgetnek.
Kereste Évát és rá is akadt az uszoda előtt, a kis szökőkútnál, melynek
tekenősbékáit az emberek úgy bámulták, mintha valami csodaállatok
volnának. A szive megnyilallott: Éva nem volt egyedül. A hórihorgas
Webstonné állt mellette és élénk gesztikulációval beszélgetett vele. A
mellettük levő padon pedig két fiatal ember ült és szemtelenül fixirozta
őket. Jani egyáltalában tapasztalta, hogy a nénjén lehet valami különös,
mert aki csak elhaladt mellettük, mind oly különös gyanusan nézett rajta
végig, ahogy másokra nem szoktak nézni. Szinte szégyelte magát, hogy
hozzá lépjen.
Amikor Éva meglátta öccsét, élénk mozdulatot tett, mintha elébe akarna
menni. De Webstonné annyira bele volt mélyedve a diskurzusba, hogy le
nem vette karjáról a kezét.
– Ah, jó napot, az öcséd. Igen, láttam, mikor Sárikát kerestétek. Jó
napot Dermák úr, hogy van? Hát a Sárikáról igazán semmi hír? mondhatom,
igen sokszor gondolok rá, végre mi lehetett vele? Én a te helyzetedben
nem igen busulnék, a kis leány nagyon csinos és nagyon fiatal, nagy ára
van az ilyen portékának, különösen Oroszországban, mert remélem, oda
ment, de hol is hagytam? Hja igen, egy betű sem igaz az egészből, a fiú
megbolondult vagy álmodta az egészet. Képzelheted a Gizi meglepetését,
amikor egyszerre csak beállít a komisszió, hogy a halálát konstatálja.
«Én? – mondta – hát úgy nézek én ki, mint aki meg van halva?» – «Hát a
szeretője nem lőtt rá revolverrel?» – «Én rám? – Három napja nem
láttam.» Aztán elvitték a rendőrségre és szembeállították a szegény
bolonddal. Ez meg csak nézte, nézte, aztán kérdezte: hát mered tagadni,
hogy agyonlőttelek? – Jaj, de sokat kellett nevetnem, mikor a Gizi este
elmondta nekem. Aztán odafordult a kapitányhoz és azt mondta: a
szentséges szűz Máriára esküszöm, hogy ma délben két golyót röpítettem
ennek a leánynak a szívébe és ha tagadja, akkor nyomorultan hazudik.
Aztán bizonygatta, hogy ott maradt a revolver is, meg ott kell lenni a
vérnek is, ha ugyan föl nem mosták. Hogy pedig mégis úgy látta, hogy a
rendőrség többet hisz Gizinek, mint neki, dühöngeni kezdett, alig tudták
leteperni. Aztán elvitték szegényt a bolondok házába.
– Szegény ember – szólt Éva, – mikor Wočaseknél láttam, már olyan
különösen lobogott a szeme. Valószínűleg folyton azon járt az esze, hogy
megöli és addig képzelődött, amíg azt hitte, hogy meg is tette. Persze,
a Gizit ez nem igen bántja, pedig az ő lelkén szárad.
– Mit akarsz tőle? – mondja Webstonné – az olyan egészen közönséges
lénynek se esze, se szíve. Úgy él, mint az állat, magam is mondtam neki:
hallod, a te helyedben nekem most nem volna mulatós kedvem.
– Ami azt illeti – szólt Éva kicsinylően – te neked sincs okod másnak
prédikálni.
– Ezt mondta ő is, de nincs igazatok. Az én esetem egészen más. Én
férjhez mentem Alfrédhoz, hogy eltartson engem. Luxus voltam neki,
amelyet csak addig engedhet meg magának, amíg pénze van. A pénze
elfogyott, tönkrement, mi közöm most nekem a szegény emberhez? Azonkívül
meg csaló is, aki sikkasztott, beszennyezte a nevet, melyet én is
viselek s ha a szülei magukra nem vállalták volna a kárt, börtönbe is
kerül. Így haza vitték Angliába, én meg itt maradtam. Nem vagyok bolond,
hogy egy sikkasztóval éljek tovább vagy eltemessem magamat, mert
becsapott, mikor gazdagabbnak mutatta magát, mint amilyen!
Éva hirtelen fölkelt. Jani szinte háladatosan nézett rá, hogy őt is
visszataszítja a rettenetes könnyűség, mellyel ez a nő a legsúlyosabb
dolgokról beszél.
– Mennünk kell – mondta Éva kurtán – és alig hogy érintette Webstonné
kezét.
– Szervusz Évácska – mondja az nevetve – értem, hogy finnyáskodol és
rosszat gondolsz rólam, hanem azért nem haragszom. Könnyű neked, neked
olyan szerencse jutott, amely ha engem ér, én se volnék okosabb
náladnál. Isten veled, ej, nézd csak, ezek a szamarak milyen szemeket
meresztenek reánk. Egyik nem is olyan csúnya. Hát csak végezzétek a
dolgotokat, jónapot, Dermák úr, azt hittem, Éva maga előtt röstelkedik.
Igaza van, az ilyen fiatalemberek előtt nem is illik így beszélni.
Jani félszegen billentett kalapján és megfordult. Rémület és utálat
gyötörte, amellett a szíve dobogott: hogy fog beszámolni Évának eljárása
sikertelenségéről?
Szó nélkül mentek ki a Császár-fürdő előtti térségre, csak ott szólalt
meg Éva, aki maga is félt attól, amit öccsétől majd hallania kell.
– Nos? megtaláltad?
– Nem – hebegi Jani – nem volt ott és ma nem is jön be.
– Igaz ez? Nem mondták csak azért, hogy elutasítsanak?
– Nem tudom – szólt Jani halkan – megmondtam, hogy oda rendelt.
Hallgatva mennek végig a törpe fasoron. Jani a fákat nézi, Éva magába
mélyed. Föltünően halvány, majd egy nehéz, kínos sóhajjal mondja:
– Jól van.
Janit ez a sóhaj majd sírásra fakasztja. Gyötrött kétségekben vívódó
lelkéből kitör a szó, magánkívül belekapaszkodik Éva karjába, úgy kérdi:
– Éva, mit akarsz Deméndytől?
– Semmit – szól az kurtán, régi, száraz hangján, melytől a fiú ismét
megjuhászkodik. De összeszorítja ajkát és azt gondolja:
– Nem hagyom annyiba.
Lementek a hajóállomásra, a hajó éppen az orruk előtt indult el. Utána
néztek hosszan, aztán Éva visszafordult:
– Lóvonaton megyünk.
Amint a töltésen végigmentek, Jani egyre küszködött magával. Hirtelen
megállt, égő szemmel nézett Évára.
– Mi lelt? – kérdi az.
– Éva, – rebegi a fiú – mit írt neked tegnap az államtitkár?
– Semmit.
– Éva szépen kérlek, könyörgök neked, mutasd meg a levelét. Tudni
akarom, hogy mit írt, mert nagyon félek.
– Mitől? Hogy ezentúl nem lesz olyan jó kosztod, mint mostanában? No hát
ne félj, majd gondoskodom még jobb kosztról is.
A keserűség ragadta el, nyomban meg is bánta. Jani úgy meredt rá, mint
az őrült, míg szeméből kicsordult a köny.
– Ne légy ostoba – szólt rá Éva – olyan dolgokba avatkozol, amikhez nem
értesz.
– Már értem – hebegi a fiú és elfordult tőle.
– Hová méssz?
– Nem tudom, még van egy kis dolgom ott.
Éva megragadta karjánál fogva és egyet lódított rajta.
– Velem jössz – sziszegte fogai között – és egy szóval sem ellenkezel
többet. Nézze meg az ember!
Nem is ellenkezett, csak mosolygott magában, mint aki tisztába jutott a
kötelességével. Önkéntelenül a zsebébe nyult és megcsörgette az Évától
kapott hatosokat.
Felültek a lóvasútra, átmentek Pestre. Az Andrássy-út sarkán Éva habozva
megállt, aztán odaszólt öccséhez:
– Dolgom van még a városban, menj haza és mondd meg otthon, hogy ne
várjanak ebédre.
– Értem.
Ezzel lassan bandukolt az Andrássy-úton, hazafelé.
Megmondta édes anyjának, hogy Éva nem jön haza.
– Jól van – mondta Dermákné és semmi különöset nem talált benne.
Ellenben megragadta az alkalmat, hogy fiától megtudja azt, amit Évától
nem mert megkérdezni.
– Hol találkoztál vele?
– Együtt voltunk – mondja Jani – és csak most vette észre, hogy elszólta
magát. Különben jó, gondolta utána, úgyis el akart mindent mondani a
mamának, hogy tudja ő is, miféle kenyeret eszik az Éva pénzéből.
– Együtt voltatok? Hol?
Jani röviden elmondta. Ő a minisztériumban volt, Éva a Lukács-fürdőben
várta. Hogy mi történt Éva és Deméndy között, azt nem tudja.
– De tudom én – fakadt ki irtózatos dühvel Dermákné, az a gazember, az
az alávaló, de meg fogja keserülni, most már másodszor hagyja cserben,
hanem szárazon nem viszi el! Remélem ez a leány se lesz most olyan
szamár, hogy csakúgy ingyen hagyja magát félrelökni. Ha nem fizet, magam
megyek a feleségéhez és csinálok olyan botrányt, hogy holta napjáig
koldul utána.
Janira ez a beszéd megint váratlan csapás volt. Értetlenül bámult
anyjára. Hát tudott róla? És megengedte? És most is arról beszél, hogy
Deméndynek fizetnie kell?
Végtelenül megutálta a világot. S ami az úton csak ötlet volt, most, úgy
érezte, szilárd elhatározássá érlelődött benne. Meg fogja tenni, hadd
lássa a világ, hogy a Dermák-családban is van becsület.
Egész délután bolyongott a városligetben és újból, meg újból átgondolta
a jelenetet, amelynek ő lesz a cselekvő hőse. Ó, ezuttal nem lesz gyáva,
ha a becsület kívánja, megszűnik minden gyámoltalansága. Sőt a másik fog
megrettenni, mert éreznie kell, hogy ő vele, Janival, van az igazság.
Meg kell tennie, már azért is, hogy anyja ne tetézze a gyalázatot azzal,
hogy pénzzel lekenyerezteti magát. Ezt minden áron meg fogja előzni.
Voltaképen már délután akarta megtenni, de inkább a hivatalban akarja
végezni. Egyszerű és világos az egész. Elmegy Deméndyhez és számon kéri
tőle nénje becsületét. Férfi áll férfival szemben, meg fog vele vívni,
fegyverrel a kezében. Deméndynek nem lesz bátorsága, hogy visszautasítsa
a kihívást, ha mégis megteszi, akkor ahol éri, ott lelövi. S ha ez
megtörtént, akkor végez Évával is. Ennek a leánynak sem szabad tovább
élnie.
Különösen ezt a jelenetet álmodta át a legélénkebben. Szinte kéjelgett
benne, oly jól esett neki, hogy intéző akaratnak és parancsoló úrnak
érezte magát. Rá fog parancsolni Évára, hogy kövesse, aztán elvezeti
abba a ferencvárosi lakásba, ott azt mondja neki: Ajánld istennek
lelkedet, mert ezt a házat, gyalázatod színhelyét, egyikünk sem hagyja
el élve.
Éva eddigi gőgös ridegségével akar kitérni.
– Megbolondultál? – kérdi tőle és szokott fölénnyel néz rá.
Csakhogy ezúttal nem fog rajta a varázs, azt mondja neki:
– Te nem vagy többé az, aki voltál, én se vagyok többé az a gyámoltalan
fickó, aki voltam – mondja ismét – most meg kell halnod s ha egy csöpp
tisztesség van még lelkedben, nem is akarhatsz tovább élni.
Ez hat és Éva megretten és sírva borul lábai elé. Erre ő is
elérzékenykedik, megsímogatja a megtört leány haját és azt mondja:
– Vérzik a szívem és nincs bennem semmi harag. Szeretlek és szánlak,
hanem meg kell tenni. Imádkozzál.
A képzelődő fiúnak valóban köny áll a szemében, az emberek kutatva
néznek rá. Jani észreveszi magát és lopva megtörli a szemét. De
csakhamar folytatja az álmát, néhány stádiumot átugrik és hirtelen ott
tart, hogy Éva kétségbeesetten védekezik és azt kiáltja:
– Kegyelem, kegyelem, nem akarok meghalni – de ő vasmarokkal a földre
szorítja, a mellére térdepel, két kezével átfogja a nyakát és úgy
fojtogatja, száját a halállal vívódó leány ajkára nyomva, csókolja, amíg
ki nem száll belőle a lélek.
– Így lesz – gondolja aztán megborzongva és riadtan körülnéz: nem
olvassák-e le róla ezt a gyilkos tervet?
És aztán? Aztán szépen az ágyra fekteti a holttestet, maga pedig még
utoljára megcsókolja a hideg ajkat, aztán az ajtó kilincsére akasztja
magát. Így találják majd őket meg, a világ tele lesz a hírrel, olvassák
az iskolatársai, olvassák a tanárai és mind szánalommal és mély
megbánással gondolnak majd arra, hogy mennyire félreismerték őt, mikor
pipogya, gyáva fráternek tartották. Lassú víz partot mos és senki se
láthat a más ember lelkébe.
A gyilkos képek egészen felvillámozták. Fölütötte a fejét és soha oly
tisztán nem nézett körül a világon, mint most. Boldog volt és szabadnak
érezte magát. Úgy látta, mintha lelke eddig bilincsbe lett volna verve,
csak most igazi ember. Türelmetlenség gyötörte. Bárcsak már lenne
holnap, hogy mindezt megtehesse. Óriási emberrajok vonultak mellette el,
különbnek érezte magát valamennyinél. Sőt annyira ragadta az önérzete,
hogy betért egy vendéglőbe és sört, meg vajaskenyeret rendelt magának.
Az Éva pénzén fizetett.
Mikor aztán hazafelé indult, titkolta maga előtt, hogy szíve hevesebben
kezd dobogni. Nem, óvatos lesz, ma este semmivel sem árulja el, hogy
lelkében megváltozott. Adja majd a régi, együgyü Janit, annál szörnyűbb
lesz a meglepetés holnap.
Ezt a komédiát a szegény fiú nagyon könnyen vitte keresztül. Mikor
benyitott a lakásukba, valóban a régi, ügyefogyott Jani volt, csak még
komorabb és zárkózottabb, mint eddig. Éva már otthon volt és rá se
nézett az öccsére. Úgy látszik, hogy jelenete volt a mamával, amelyet az
ő jötte szakított meg. Évának mintha kisírva lett volna a szeme is, az
édes anyja pedig oly dühösen vagdosta a himzőtűt a rámára feszített
vászonba, mint annakelőtte, amikor a sok gond gyötörte és kenyér is alig
telt vacsorára.
– Te is kódorogsz? – rivall rá az anyja – jobban tennéd, ha valami
kereset után látnál. Lopod a napot, mintha isten tudja, hány milliója
volna anyádnak. Ülj le és írj egy cédulát, nagy betűkkel, hogy jól
lássák: Itt e házban egy hónapos szoba olcsón kiadó. Elég szamár voltam,
hogy hallgattam a kisasszonyra, akinek derogált, hogy szobaurat
tartottunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. De majd olcsóbban adja ő is.
És gyilkos tekintetet vetett Évára, aki a régi, gúnyos mosollyal állt az
ablak mellett, sőt halkan dudolt is magában, úgy, mint azelőtt tette.
Szegény Jani pedig megrettenve látta, hogy az egész drámából édes anyja
csak azt nézi, hogy Éva nem hoz többé pénzt haza. Szeretett volna
kifutni a világból és miközben oda ült az asztalhoz és mázolta a kapuba
akasztandó cédulát, azt gondolta magában:
– Jó, hogy már nem tart sokáig.
3.
Csatakos, esős reggelre ébredtek. Dermákné jajgatott, hogy a víz befolyt
a konyhába. Szidta a házmestert, meg a háziurat. A vízcsöppek csökönyös,
sűrű kopácsolással táncoltak a gang gránitján s Éva, nézvén ezt a
táncot, összehúzta szemöldökét és gondolkodott: már most hogy menjen el,
mit vegyen fel?
Jani is nézte az időt: esik. Mintha a lelkébe esett volna,
percről-percre súlyosodott az érzése. Ma van az a nap, cselekedni kell.
De esik az eső, lehet-e ilyenkor cselekedni?
Éva egyet ránt a vállán, ő már határozott. Sötét ruhát vesz fel, kis
kalapot. Olyan a szűk, elegáns ruhában, mint egy gyászoló királyleány.
Csak a keztyűje fehér, melyet, szempilláit hosszan lebocsátva,
begombolgatott. Dermákné morogva nézi leánya készülődését s valami
olyasfélét mond, mintha kár volna ilyen időben rongálni a drága ruhát.
– Gyere – szól hirtelen Janira, aki összerezzen.
– Hová?
– Csak gyere, majd megmondom.
A fiúnak kiszáradt a szája padlása.
– Vesztére hí – gondolja magában – de ő remeg, mint a nyárfalevél.
Valami ócska esernyő akadt még, azt fogta és követte Évát.
– Hátha ma ott lesz – mondja ez. – De légy bátor, ne sompolyogj úgy oda
a portáshoz, hogy koldusnak nézzen Szolgákkal uras hangon kell beszélni,
különben lenéznek.
Mire kiértek az Andrássy-útra, csuron víz volt mind a kettő. Éva
habozott. Benyúlt a zsebébe, megnézte a bugyellárisát. Összeráncolt
homlokkal habozott, aztán sóhajtva mondta:
– Majd kocsiba ülünk.
Jani mámorosan ült mellette. Tompa kábultság nehezedett az agyára. Egyre
noszogatta magát: meg kell lennie. És noha érezte, tudta gyávaságát,
mégis el volt határozva, hogy megteszi, akármennyire gyáva is.
A kocsit megállította az Országház-utca sarkán, onnan küldte Janit.
– Mondd neki, hogy itt vagyok s ha lehet, azonnal akarok vele beszélni.
Jani támolyogva tartott a minisztérium felé. A kapuban nem volt senki –
úgy gondolta – akadálytalanul feljuthat az emeletre. De a portás
rákiáltott a fülkéjéből:
– Hová megy?
– A Deméndy méltóságos úr…
– Nincs itt, ma nem jön.
Jani fellélegzik. De mégsem tudott örülni rajta. Most már ő is gondolta,
hogy elmegy a Deméndy lakására, mert az ő dolga fontosabb, mint az Éváé.
Ahogy visszabaktatott a kocsihoz, el is határozta magát.
– Nincs ott? – szól rá Éva, aki a fiú gyors visszatértéből
következtetett.
– Nincs – mondja csüggedten.
– A fejérvári kapuhoz – kiált Éva a kocsisra és dacos arccal hátra veti
magát.
– Ott lakik? – kérdi Jani remegve.
– Ott.
– És fölmenjek hozza?
– Nem, majd magam megyek – mondja Éva összeszorított foggal – ostobaság
volt, hogy eddig is nem magam mentem.
– Éva – rebegi a fiú, magából kikelve – mit akarsz te még Deméndytől?
– Semmit – mondja ez kurtán.
– Éva, – szól ismét a fiú – bízd magadat rám, mondd meg, mit akarsz, én…
én… elvégzem.
Éva nevetett. Kurtán, vérlázító gúnyosan. Janinak minden vére az arcába
szaladt, szégyen és harag szállotta meg. Hátradült a kocsiban és nem
szólt többé semmit, csak azt gondolta:
– Majd nem fogsz te kacagni.
A kocsi megállt és ekkorra Éva mást gondolt.
– Nem bánom, eredj be te s mondd neki, hogy itt vagyok s ha nem igéri
meg, hogy még ma eljön, akkor magam megyek be hozzá. Látod ott azt az
egyemeletes, nagy erkélyes házat? Ott lakik. Az egész házat lakja.
Jani némán engedelmeskedett. A szíve annyira dobogott, hogy csak úgy
támolygott. A kapuban megállott és bambán nézte, hogy be van csukva.
Nézte a villamos gombot is, rémült félelemmel és nem mert hozzányulni.
Lopva a kocsi felé nézett, érezte, hogy Éva szeme rajta függ. Kínos
sóhajjal megnyomta a gombot, amire rögtön megnyilt a kapu, de csak félig
és egy szolgaféle ember állta el a nyílását, úgy kérdezte a kopott fiút:
– Mit akar?
– A méltóságos Deméndy urat keresem.
– Nem lehet most beszélni vele.
– Nem – ismétli Jani – hát mikor?
– Ma nem lehet, a méltóságos asszony beteg, nem fogadnak senkit.
Jani nem tudja, mit csináljon. A szolga már be akarja csapni a kaput, de
akkor eszébe jut Éva, aki kinevette és megembereli magát.
– Tessék csak engem bejelenteni – rebegi bizonytalan hangon – a
méltóságos úr egész bizonnyal fogadni fog.
– Nem lehet – szól kurtán a szolga.
– De a méltóságos úr rendelt ide!
A szolga egy pillanatig gondolkodik, aztán kérdi:
– Hogy hívják?
– Dermák János.
– Várjon.
És otthagyta a kapualjában, maga pedig lomhán felcammogott az emeletre.