és elmésnek kell lennie. – Lássa, méltóságos asszony, így jár az, aki
összevész az urával. Ki kell békülni, ki kell békülni, akkor nem kell se
doktor, se patika.
Olga értetlenül nézi a rettenetes embert, aki mosolyogva, sőt közbe
nevetve tud így beszélni. Aztán hideg borzongás járja át a testét és
visszahanyatlik.
– Maradj itten – rebegi még és fejére húzza a takarót.
– Most már jó – véli az orvos – el fog aludni és az a fő. A nyugalom.
HETEDIK FEJEZET. JANI.
1.
A Dermák-családban megint olyan volt a hangulat, mintha halott volna a
háznál. Baljóslatú csönd, rideg némaság, az egyik nem akart, a másik nem
mert szólani. Sárika eltünése volt a bevallott ok, de nyilván
mindegyiknek volt külön-külön is baja, melyet a másik nem sejtett.
Dermákné, akit az utóbbi hónapok jóléte kissé felvidított, most ismét
borúsan ül az ablak mellett és hímez. Adja a szigorút, aki ha szóra
nyitja száját, csak Sáriról beszél, mondván:
– Miattam felfordulhat, semmi közöm többé hozzá, ha ma visszajönne,
kirúgnám. Szégyent hozott a családra.
Éva ilyenkor elhúzza száját, de nem szól. Dermákné pedig sokszor ejt
sirató könnyet a kisebbik leányáért s vígasztalgatja magát: hátha
szerencsét csinált! És hímzés közben, meg mikor nem tud elaludni,
képzeleg, hogy majd csak egyszer megáll a négylovas hintó a kapu előtt s
bejön Sári és azt mondja, hogy ő hercegnő. Megesett már ilyesmi.
Jani egészen megvadult. A szegény fiúnak kettős baja van. Beállt a
vakáció és elvesztette leckéit is, Bellágnét is. A szép asszony
megcsókolta, aztán hátba vágta és azt mondta:
– Kedves Jani, most már eléggé ki vagyok művelve, ezentul mulatni fogok
és nem tanulni. Holnapután utazom.
És Jani, aki ennél az asszonynál hagyta a lelkét, a hitét, meg az
ártatlanságát, nem tudott semmit se szólani, ment, mint az elbocsájtott
cseléd. Semmi jogát nem érezte, semmi hitványságot nem vetett az asszony
szemére. Az egész csak arra való volt, hogy a tanulás mulatságosabb
legyen. Nem csoda! Bellágné hány helyet hagyott így ott, tizennégy napi
felmondással, ahol ugyanazt a szerepet játszotta, mint őnála ez a
szegény diák.
Kant nem került többé elő. Nem bírta el az otthoni levegőt. Dolga nem
volt, egész nap kódorgott és későn jött csak haza. Nem törődött vele
senki. Barangolásaiban mindegyre csak Sárira gondolt. Ami keserűség
Bellágné miatt benne összegyűlt, azt mind Sárira fordította. Rá kell
akadni erre a teremtésre, a vérével lemosni a család szégyenét.
Naphosszat barangolt az utcákon, a városligetben, este pedig végigjárt
mindazokon a helyeken, ahol Évával járt az éjszakai hajszánál. Megállt a
fényes ablakok mellett és belekémlelt a tivornya-helyekre, ahol sok
különös dolgot látott, ami első ízben megijesztette, aztán
megundorította, végül pedig gyűlöletet keltett benne minden iránt, aki
szoknyában járt.
Sárikát sehol sem találta. Nem is kereste úgy, hogy ráakadjon, csak
kereste. Úgy érezte, mintha ezentúl ez volna rendes foglalkozása: ezért
született, ebben fog meghalni. Tanulmányaira, jövőére már nem igen
gondolt. A bizonyítványán különben meglátszott már mindez: az eddig
legjobb tanuló az utolsó félévben a negyedik helyre sülyedt. Majd jövőre
még lejebb fog sülyedni, az érettségin pedig, – megdobbant a szíve,
mikor erre a legsúlyosabb próbára gondolt – meg fog bukni.
Utcai barangolásaiban sokszor találkozott Évával is, aki mintha nem
vette volna észre. Hogy szerette, hogy imádta ezt a felséges, bánatos
Évát! Mégis olyan szúrást érzett a szíve tájékán, mikor figyelme az Éva
társaságára fordult. Olyan kifestett és kiöltözködött hölgyekkel járt,
mint aminőket az éjjeli kávéházakban szokott látni. Sőt egyikben,
másikban rá is ismert az Éva barátnőjére. Micsoda szomorúság! Éva
bizonyára nem tudja, mi fajtákkal érintkezik. Különösen a Webstonné
barátsága nyugtalanította. Ezt a hölgyet egy este a városligetben látta,
a hattyú-szigeten, amint egy fiatalember ölében ült. Megismerte,
világosan megismerte, a hangjáról is. Pedig férje is van. Ezt Évának meg
kellene mondani. Egy párszor próbálta is, de a szegény fiúnak csak
befelé voltak elhatározásai. Kifelé gyámoltalan és gyáva volt.
Mégis egyszer kibökkentette.
– Nem kellene vele menned, Éva – mondotta, mikor a gangon ültek.
– Miért nem?
– Nagyon tisztességtelen asszony, – mondja elpirulva.
Éva pedig hidegen ránézett és azt mondta:
– Az olyan éretlen kölyöknek nem szabad ilyesmit észrevennie. Szégyeld
magad!
Jani szégyelte is magát, a föld alá sülyedt volna, így csak bement a
szobába, lefeküdt és gondolta: aludni jó, jó volna mindig aludni.
Egy délután, egy óra tájt, egy minisztériumbeli szolga jött, Évának
szóló levéllel. Dermákné mélyen bókolt az ember előtt, tensúrnak
szólította és le akarta ültetni. Éva közömbösen bontotta fel a levelet,
azt gondolta: bizonyosan ma akar találkozni, hát jó. Aztán elolvasta,
elpirult és elhalványodott.
– Jól van – mondta hangtalanul. Dermákné kikísérte a szolga urat. Éva
megsemmisülten magába roskadt, de mire Dermákné visszatért, már
felegyenesedett, felkelt és öltözködni kezdett.
– Deméndy írt? – kérdi Dermákné.
Éva nem felel.
– Mit ír? – kíváncsiskodik tovább az asszony és szeme odaszegződik a
papirosra, melyet Éva az asztalra ejtett.
– Semmit – mondja Éva durván és tárcájába gyűri a levelet. Jani csak
nézi, ő érti, hogy ez a levél valamit jelent, de nem mer szólani. Az Éva
határozott, gyors öltözködésén meglátja, hogy nagy akarat működik
nénjében, valamit tenni akar. Mikor elkészült, szó nélkül akar elmenni.
– Mikor jösz? – kérdi még mindig a kíváncsiság hatása alatt Dermákné.
– Nem tudom – mondja az mogorván.
– Ha találkozol vele, mondd neki, hogy tiszteltetem.
– Köszönöm – mondja Éva ideges haraggal és elperdül.
A fiút megütötte az anyja szava: ha találkozol vele. Deméndyről van szó.
Dehogy gondolt volna rosszat a nénjéről, meg erről az ideális emberről,
de olyan különös volt, hogy édesanyja, mikor leánya levelet kap,
tisztelteti az illetőt és oly magától értetődőnek találja, hogy
hozzámegy.
– Mama, – szól nyugtalanul – miért gondolod, hogy Éva most Deméndyhez
megy?
– Hát tőle jött a levél, – mondja az anya – nem láttad, hogy miniszteri
szolga hozta?
– Igen, – mondja Jani – aztán hol találkozik vele Éva? A lakására megy?
Dermákné elnémult, zavarba jött. Ezt a kérdést sohse vetette fel
magában, most szégyelte magát a fiú előtt.
– Tudom is én, – szólt végül.
Majd jó tíz perc mulva, mialatt Jani nyugtalanul keresett magában valami
után, ami formát és irányt adhatna érzésének, újból szólt, hogy a fiú
felriadt.
– Bizonyosan a hivatalban, hiszen házas ember, nem fogadhatja a lakásán.
Jani felcihelődött, elment ő is.
– Soká ne maradj, – kiáltja utána Dermákné – mostanában nagyon sokat
kódorogsz.
Jani lehajtott fővel ballagott le a lépcsőn. Érezte, hogy ma _valahova_
kellene mennie és tanakodott: hova? Éván járt az esze, aki most Budára
ment, a minisztériumba. Ha volna két krajcárja, utána menne, hátha
szüksége lesz rá? De nem volt. Hátha utólérhetné? Aligha. Éva ebben a
melegben bizonyára kocsiba ült, mert Évának van pénze. Honnan? Van. A
nénjével szemben nem kutatott, benne hitt, ahogy az isten felől sem
kérdezi, hogy honnan való.
Mégis a város felé ment, végig az Andrássy-úton, a Dunához. Lement a
vigadótérbeli propeller-állomáshoz: hátha ott van? Majd fölment a
Lánchidhoz és irígykedve nézett azokra, akik két krajcáron megváltják az
átjárás jogát. Eszébe jutott, hogy ha felkerülne a vasúti hídhoz, ott
ingyen mehetne át. De mikor érne akkor föl a várba!
A Duna partján, déli rekkenő hőségben nem jár senki. Minden és mindenki
mintha olvadófélben volna. Budáról néhány ember átalvánszorog a hídon,
mely maga is szikrázik a hőségtől. A lovak csuronvíz és izzadság, a híd
fejénél álló rendőr derekáról mintha leolvadna a kard, meg a ragyogó
pléhszám. Lent a rakodón félig meztelen emberek dülöngenek, a
propeller-állomáson néhány kiöltözködött, elernyedt nőalak. Olyan
rettenetes meleg van! Csak a folyam szélességében hömpölyögnek a hűvös
habok, úgy csábítanak: Jani azt gondolja, hogy a legkellemesebb nyáron
halni meg, a Dunába fulladva.
Céltalanságában kezdett mindenre ügyelni. Az apró faházikókra, mikben a
hajóstársaságok irodái vannak, a siestázó nagy hajókra, miken semmi sem
mozog. Az egyik vontatón nyitott tűzön szalonnát piritott egy
parasztforma ember. Janinak dupla melege lett: ilyenkor tűz mellett
kuporogni! Nézte az egyik házikó fatornyán az órát: milyen nagy és
pontos! És végignézett a néptelen korzón, ahol a háromkrajcáros székek
olvadoztak. Majd áttekintett Budára, a bizarr citadellára, a királyi
palota terraszára és azontul a zöldelő ormokra, ahol rózsaszínűvé
sűrűsödött a levegő. A Dunán keresztül síkló propellerekre, a
Margit-sziget hajóra, melynek fedélzetéről katonasipkák és rézkürtök
csillámlottak felé. A Margit-szigeten katonabanda játszik, ő még sohasem
volt a Margit-szigeten.
Hirtelen megijedt. Valaki hátulról megbökte. Egy vöröshajú, vörösképű,
tömzsi gyerek volt, a Weisz Tóni, az osztály legrosszabb tanulója.
– Szervusz, – vigyorgott rá – mit bámészkodol?
– Csak úgy, – mondja Jani kurtán és ismét a Dunára néz.
– Gyere uszodába, – mondja Tóni – nagyon jó a víz.
– Nem megyek.
– Nem vagy abonálva, – vigyorog a vörös Tóni – gyere, majd én fizetek!
Jani irigykedve sandit rá. Abonálva van az uszodában, tud uszni, van
pénze. Hirtelen arra gondol, hogy kölcsön kér két krajcárt, de csak nem
viszi rá a lélek. Zsidó fiú!
– Ha nem akarsz, hát maradj, – mondja Tóni még mindig vigyorogva – azt
gondoltam, hogy egyhamar nem akad, aki uszodát fizetne neked. Szervusz!
Ezzel ott akarja hagyni, de csak elkiáltja magát:
– Valaki a vízbe ugrott!
És tátott szájjal bámult a lánchíd felé.
Jani nem látta az ugrást, de a képe élt benne. Csak hallotta a nagy
csattanást, aztán látta a víz örvénylését, végül fölbukkant egy fekete
fej, nem nagyobb, mint egy kis kutyáé. A dunasoron végig csodálatos élet
kerekedett. Kiáltottak egymásnak, minden mozgolódott s mintha a földből
bukkantak volna ki, egyszerre óriási népcsődület támadt a néptelen
parton. A Weisz Tóni ismételte kiáltását: valaki a vízbe ugrott, ismétli
a legnagyobb boldogság hangján és macskaszerű szökkenéssel rohant le a
rakodópartra, ahol sorra leoldóztak a csónakok s látszólag ólmos
lassusággal eveztek a vízbe.
Janinak elállt a szíve verése. Megrémülve nézte a víz fodrát, ahol a
fekete fej hol előbukkant, hol elmerült, közben csapkodta a vízet
kapkodó karokkal. Nagysokára egy csónak a közelébe került, egy meztelen
mellű ember odanyujtotta neki az evezőt, a fuldokló megragadta, aztán
ismét eleresztette. A víz messzire vitte már, Jani alig látott már
belőle valamit. Csak azt, hogy a fuldokló dulakodik mentőivel, akik csak
nagy nehezen tudták csónakjukba vonszolni. Határtalan riadalom zugott
végig a parton. Weisz Tóni üres petroleumhordók guláján állva lengette
sapkáját úgy ordította:
– Éljen, éljen!
Ki lehet? témpereg magában Jani és hasztalan nyugtatgatja magát: idegen,
semmi köze hozzá. A gyáva fiún határtalan nyugtalanság vett erőt, előre
törtetett, keresztül-furakodott a tömegen s isten csodájakép leérkezett
oda, hol a csónak a parti lépcsőnél kikötött. Hallotta a meztelen ember
káromkodását, aki kimentette a vízbefulót és a többieknek össze-vissza
gagyogását. Semmi részvét, semmi megdöbbenés az emberekben, ha egy
deszkát fognának ki a vízből, az sem hatotta volna meg őket jobban.
A csónak fenekén feküdt a csapzott hajú ember, fejét egy matróz tartotta
a kezében, lefelé. Odakémlelt és felsóhajtott: idegen. Dacos, fekete
képű ember volt, egyre csurgott róla a víz, a keze meg ökölbe szorult.
Teljesen idegen. Megfogták, fejtetőre állították, úgy húzták ki
káromkodva a partra, ahol az első lépcsőn végigfektették és kezdték
meggyömöszölni.
Valamiképpen magához tért és felült. Szétnézett a bámész tömegen, aztán
felugrott, hogy ismét a Dunába rohanjon.
– Eresszetek, – kiáltotta – úgyis felakasztanának.
Aztán káromkodni kezdett, és dulakodott azokkal, akik lefogták. Hitvány
kutyáknak nevezte őket. Mi közük hozzá? Ha a Dunába akar fulni, minek
halásszák ki? Neki ugyan nem parancsol senki, ha meg akar halni, ahhoz
joga van.
Jani reszketve állt a csoport közvetetlen közelében és hallgatta a halni
akaró ember dühöngését. Majd a csoporton áttörte magát egy rendőr. Mikor
az öngyilkos meglátta, irtózatos erőfeszítéssel kiszabadította magát.
Aztán rekedten, köhögve kacagott:
– Hát nem bánom, akasszanak föl, juszt sem fogok élni.
A rendőr előszedi jegyzőkönyvét és ok nélkül félretol néhány körülötte
állót. Már a vérében van. Aztán kihallgatná a lucskos embert, aki még
egyre prüszköl és köhög és alig tud a lábán állni. A rendőr kérdésére,
hogy hogy hívják, büszkén egyenesedik föl:
– Én vagyok a Domokos Gáspár.
És úgy néz körül, mint egy király, aki leveti az inkognitóját. Látván,
hogy a névnek semmi hatása nincsen, hozzá teszi:
– A többit majd megtudjátok holnap az ujságból. Mert megöltem csalfa
szerelmemet!
Ez a beszéd már hat. Ketten, azok közül, kik kihuzták a vízből, erre a
szóra megragadják a karjainál, a rendőr a mellénél fogja meg.
– Eresszenek el, – mondja Domokos villámló szemmel – magamtól megyek a
kapitánysághoz, de megfogni nem engedem magam. Biztos úr, ne féljen, ha
már meg nem halhattam, nem bánom én, akármi történik is velem.
A szerencsétlen emberen meglátszott, hogy roppant büszke a
cselekedetére. Különbnek érezte magát az egész tömegnél, hiszen ő az
egyetlen, aki megölte csalfa szerelmét. A rendőr csak fogta és
csitította és oda szólt egy suhancnak, hogy hozzon kocsit. Ez a megbizás
miatt boldogan rohant el, hogy a lába sem érte a földet. A tömeg pedig
mind sűrűbb gyűrűbe szorult körülötte. Csunya leányok, meg a propellerre
készülő úriasszonyok egyaránt csillogó szemmel nézték a csurgó embert;
aki asszonyt ölt.
Domokos pedig megrészegedve a népszerűségtől, kezdett bőbeszédű lenni.
– Megöltem, – mondja újból – kétszer lőttem rá, egyet kiáltott, aztán
vége volt. Ellopta a pénzemet, tönkretett. Én most igen gazdag úr
volnék, voltam Párizsban is és feleségül akartam venni és mire vissza
jöttem, az utcán csavargott. Tartott, ameddig lehetett, de a becsület
nem engedte tovább. Délben, amikor ismét kipucolta magát és el akart
menni, megfogtam a hajánál fogva, a földre rántottam és kétszer rálőttem
a revolveremből. Hat lövetű és öt forint negyven krajcár volt.
– Majd a kapitányságnál, – mondja a rendőr, hivatalosan egyet pödörve a
bajuszán, de a mundér alatt csak nem tagadhatta meg a nép fiát, rögtön
kiváncsian kérdezte:
– Hol történt az?
– A Wesselényi-utcában, – mondja büszkén a legény – hónapos szobánk van
ott, rendes lakásunk.
– Együtt laktak?
– Igen és én fizettem.
– Hogy hívják az asszonyt?
– Leány, – igazítja helyre Domokos – Mészáros Gizella a neve, de nem
tudott jóravalóságra szokni, mindig a szeretői után futkosott, kinyalt,
kifalt léhütő úrinépség után. Éljen a szociálizmus! – kiáltotta el magát
egyszerre s erre a szóra, mintha csak feudális nagy úr volna, a rendőr
nekiesett és kezdte az öklével megdolgozni.
A tömeg hullámzott, mozgott, egy-egy hangos kifakadás is hallatszott a
rendőri brutalitásról, de éppen jókor érkezett a suhanc a kocsival.
Domokost betuszkolták, a konflis megindult és csakhamar a sokadalom
eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
Jani végignézte ezt a jelenetet, lihegő szájjal, teljes bambán. A víztől
csurgó ember, aki most asszonyt ölt és úgy beszélt, mint más közönséges
ember, égetően hatott rá. Mikor azt mondta: megöltem csalfa szerelmemet,
a lélegzete elakadt és azt kérdezte magában: Hátha Sári? Szinte boldogan
lélegzett föl, mikor aztán egy idegen nevet hallott.
Mégis, ez az ember, ez a história fenekestől felforgatta lelkét. Szinte
magát látta benne. Heteken át járt azzal a gondolattal, hogy ha ráakad
céda hugára, megöli. A becsület kívánja ezt, a család becsülete. És hogy
azután ő maga sem élhet tovább, csak természetes.
– Én is a vízbe ugrom, – gondolta bambán magában és végigtörülte piszkos
zsebkendőjével verejtékes homlokát. Aztán iszonyodva nézett a hűvösen
hömpölygő habokra és elment a kedve a dunai sétától.
Lomhán, szomorúan tartott visszafelé és Weisz Tónira gondolt. Más fiúk
az ő korában gondatlanul nevetnek, mulatnak, hancuroznak. A Weisz
Tóninak pénz csörög a zsebében és abonálva van az uszodában. Neki az
ilyesmikben sohasem volt része. Voltaképpen nem is nevetett soha. És
elmulik az ifjúság, – bárcsak elmult volna már – és nem tudja majd,
milyen is egy igazi fiú élete.
A szegénység, gondolja sóhajtva, majd belemerül a szegény emberek
fantasztikus állapotába. Az édesanyja sem olyan életet él, mint más
asszony, a testvérei sem. Mindennek a szegénység az oka. Mindez pedig
azért, mert az édes apja meghalt. Csak homályosan emlékszik a kopasz,
apróarcú emberre, aki vőlegény korában magas, izmos ember volt, a végén
pedig botra támaszkodva járt, iszonyúan összeesett és egyre köhögött. A
nagy munkától tűdőbajt kapott. Tüdőbajra gondolván, Jani is köhögni
kezd. Igen, ő benne megvan az apja baja, úgysem fog sokáig élni, az apja
miatt – egészen más volna az életük, ha életben marad! Az édesanyja nem
dolgozna, Sárika meg nem szökik. Éva pedig – Éva is boldog lenne. Ő maga
pedig olyan fiú volna, mint a többi.
Lenne, volna! Kantot bujva, akit sohasem értett meg, mégis
belenevelődött a lelkébe a magasabb rendű gondolatokhoz való
fogékonyság. A lenne, volna úgy kopogtatott az agya velejében, mint
valami végzetes, óriási, ösmeretlen igazság, amelyet neki kellene
kihüvelyeznie. Szörnyűségesnek érezte, hogy van élet, amely máskép is
lehetne, sőt mi minden, az egész világ máskép lehetne, ha nem
kényszerítené épen erre az alakulásra valamely lenne, volna. Az apja. Az
is csak ember, egy ember. És a családjának egészen más, idegen életet
kell élnie, mert az meghalt. Honnan való, mire való ez a kegyetlen
hozzákapcsolása az emberek sorsának más emberek sorsához?
Rettenetes tülkölésre eszelt föl, a lóvasuti kocsi majd elgázolta.
Körülnézett: a Kálvin-téren volt. Haza akart menni és idevetődött.
Sebaj, otthon úgy sincs semmi keresnivalója. Hirtelen megfájdult a
szíve. Bellágnéra gondolt, És ment, ment előre, anélkül, hogy akarta
volna, arra az asszonyra gondolva, aki isten tudja, hol mulat, bizonyára
csalván az urát. A vér fejébe tódult, a térde majd megrogyott, amint
hasadozó szívvel és végtelen kínos sóvárgással, csöndesen magába sírva
most már szaladva tartott a Bellágék háza felé, hogy legalább fölnézzen
az ablakára, s a lebocsátott redőkön keresztül lássa képzeletében a kis
szobát a nagy kerek asztallal, melyben együtt volt vele, betűket vetve,
hitszegő csókokban osztozkodva.
A ház ott volt a szűk józsefvárosi utcában, teljes árnyékban, mereven,
komoran, hihetetlenül ridegen. Ezt az állandóságot, változatlanságot
ismét szörnyen kegyetlennek érezte és kutatott a magasabb törvény után:
hogyan lehetséges az? Fölnézett az első emeletre, az összes ablakokat
szürke vászonredő takarta. Itt, széltől a harmadik ablak, az volt a
paradicsoma. A legutóbbi pedig csak félig volt beredőzve. A szíve
összefacsarodott. Ez a Bellágné hálószobája, a férje ott van, mert a
férjének dolga van, nem mehet mulatni, dolgozik azért az asszonyért, aki
megcsalta ő vele, elidegenedett gyermekeitől azért a nőért, aki most
csalja mással és isten tudja, nem hiszi vagy nem bánja. Istenem,
istenem, ez is szerelem. Hát mi minden van még, amit a szerelem tesz
meg!
A kapun kilépett a házmesterné és széttekintett az utcán. Jani hirtelen
háttal fordult felé és elloholt. Úgy érezte, ez a kövér asszony, aki úgy
kívánt neki jó napot, mintha ki akarná dobni, meglátja rajta, hogy miért
csatangol itt. Bemenekült egy szűk utca-közre, hogy azon keresztül a
soroksári-utcába érjen, mikor egyszerre csak fölkiáltott:
– Éva!
Aztán zavartan dörzsölte szemét és hitetlenül nézett a magas-földszint
egy ablakára. Oly világosan látta ott Évát, az Éva erős szőke haját, még
a széles vállát, meg a ruhája derekát is megismerte, amelyben ma délben
hazulról távozott. De most nincs ott, eltünt. Lehetséges? Hogy kerülne
Éva ide s ha itt van, mért bujt volna el előle, ha meglátja?
Tétovázva haladt el az ablak mellett, gyáván habozva visszafordult és
belépett a kapu aljába. Kereste ott a lakók tábláját, vajjon ki lakik
itten? De nem volt ilyen tábla. Határozatlanul ismét kilépett az utcára.
Oh, bizonyára káprázott a szeme, mint annyiszor, amikor az utcán Sárit
vélte fölismerni akárhány idegen leányban, aki még csak nem is
hasonlított hozzá.
Holtra fáradtan, elernyedve telepedett meg a soroksári-utcai templom
előtt levő kis kertben a padon és pihentette agyon-sanyargatott lábait.
Aztán hetet ütött az óra és Jani sóhajtva cihelődött föl: menjünk haza.
2.
Éva nagyon későn jött haza. Egy szót sem szólt, csak izgatottan
vetkőzött és lefeküdt. Dermákné settenkedett körülötte, hogy nincs-e
baja, tán a feje fáj vagy történt valami. Éva soká szó nélkül tűrte,
aztán durván rátámadt:
– Látod, hogy aludni akarok!
Egy párszor fölriadt. Fölült az ágyban és fülelt.
– Nem jött valaki? – kérdi Janitól, aki az ablakon keresztül benézett,
aztán visszadül és mormogja:
– Azt hittem, jött valaki.
Az éjszaka szörnyű meleg volt, nem lehetett aludni. A hosszú gang
egymásután népesült be öltözetlen férfiakkal, alsószoknyás asszonyokkal,
leányokkal. Dermákné is, aki iszonyú nyögéssel és robajjal, nagyokat
fujva fordult egyik oldaláról a másikra, mikor hallotta, hogy odakint
beszélgetnek, felcihelődött. Éva lámpát gyujtott és olvasni akart, de
csakhamar becsapta a könyvet és elfujta a lámpát. Jani mindent látott,
hallott, de nem tudott mozdulni. A fáradtság elkábította, aludt és azt
hitte, ébren van.
Az Éva szavára ébredt föl.
– Jani, – szólt ez halkan és remegve – alszol?
Jani most fölriadt.
– Mi az?
– Nem tudok aludni, – szólt Éva – nagyon meleg van, azt hittem, te se
alszol. Gyere ide, csöndben, hogy a mama ne hallja, valamit akarok
mondani.
Jani óvatosan, hogy a szalmazsákja nagyot ne ropogjon, fölemelkedett és
a földön kúszva nénje ágyához ért.
– Mit akarsz? – kérdezte és megfeszítette a sötétben látását, hogy Éva
arcát megláthassa.
Ez a kezével tapogatódzott utána és megfogta a karját.
– Azt akarom, hogy eredj át holnap a minisztériumba és adj át Deméndynek
egy üzenetet.
Jani szíve hevesen dobogott. Nem tudta, miről van szó, csak valami
gonosz előérzete támadt.
– Én? – morogta – a minisztériumba?
– Nem kell félni, – suttogta Éva – a szolgának megmondod a nevedet, meg
azt, hogy a méltóságos úr rendelt oda, akkor rögtön beeresztenek.
– Mit mondjak neki?
– Csak annyit, hogy mondja meg neked, vajjon megkapta-e levelemet s ha
nem, mondd meg neki, hogy okvetetlenül jőjjön ma át, mert beszélni
akarok vele.
– Ide jőjjön?
– Ő már tudja, hogy hova.
Jani összeszorította fogait, hogy fel ne kiáltson. Eszébe jutott a
ferencvárosi ablak, melyben Évát megpillantotta. Rettenetes gyanu
cikkázott át a lelkén. Egy pillanatra mintha világosan értett volna
mindent, de csakhamar ismét nem értett semmit, «ő már tudja, hogy hova».
Csak azt értette, hogy oda, de miért, minek, ki lakik ott, már nem
sejtette.
– Mi lelt? – szólt Éva, aki érezte a fiú karjának reszketését.
– Ő már tudja, – dadogja Jani – hova?
– Mondtam, hogy tudja már, nem értesz?
– De igen.
– Elmész?
– El.
– Várjál, add ide a szoknyámat, adok neked pénzt, míg a mama kint van,
mert neki nem szabad erről tudni.
A szoknya zsebéből kikotorászta a bugyellárisát és a sötétségben
kihalászott belőle néhány hatost. Jani egy keményebb papiros ropogását
is hallotta és azt gondolta: ez a Deméndy levele, vajjon mi van benne?
– Fogd, – sugja Éva – és biztosan menj el, úgy, hogy negyed tizenegyre
ott légy. A szolgától ne hagyd magad elutasítani, különben lehet, hogy
az lesz ott, aki ma levelet hozott, akkor meg fog ismerni. És ha Deméndy
úr azt mondja, hogy ma nem ér rá, kérdezd, hogy mikor fog ráérni és ha
azt sem tudja megmondani, akkor mondd meg neki, hogy ebben az esetben én
fogom fölkeresni, még pedig a lakásán. Eredj, mert jön a mama!