A mint Ilonka megkapta a rémhírt férje elfogatása felől, azonnal kocsira
ült s éjnek éjszakáján utra indult Pozsonynak.
Ott volt Heister főhadiszállása.
Ilonkának megsugta a szív ösztöne, hogy itt kell keresni a védelmet
Ocskay László számára. A kuruczokhoz hiába menne könyörögni; azok őtet
is elfognák: hisz ő is ellenség! Heister még segíthet.
Elég korán reggel érkezett meg a pozsonyi várba. Rögtön sietett fel a
fővezérhez.
Az előszobában azt mondták neki, hogy várjon. A tábornagy nincs még
felöltözve, nem fogadhat el asszonyságokat.
Várt nagy szívdobogások közt.
Elmult egy óra, kettő, három, még sem mondták neki, hogy szabad a
bemenetel. Jöttek az alatt sokan utána: mindnek várni kellett.
Ekkor ismét nyilik az ajtó, s Ilonka egy selyemtől suhogó divathölgyet
lát belépni; tollas barettal a hajporozott fején, szépség-legyecskékkel
a kifestett arczán, magas aranyozott sarku czipőiben kevélyen lépegetve,
mint a páva.
Ez is ugyan siethetett, hogy olyan jókor meg tudott érkezni Verbóról s
átalakulni Deliancsából Ozmonda grófnővé! – A komédiásnők gyorsan tudnak
átöltözni.
Ilonka kitalálta, hogy miért jött ez.
Angyali jó szive közel volt hozzá, hogy kiengesztelődjék iránta.
Elfeledte, hogy mit vétett ellene ez az asszony, csak az jutott eszébe,
hogy ez most megmenthetné Ocskay Lászlót. Eléje sietett és megszólítá:
– Óh asszonyom. Elfogták Ocskay Lászlót.
Ozmanda gúnyos hidegséggel viszonzá németül:
– Madame, ich verstehe kein Türkisch!
Igaz. Itt nem szabad törökül beszélni! Németre fordítá a szavát.
– Elfogták Ocskay Lászlót. Óh könyörögjön mellette a fővezér urnál.
Összetett kézzel esengett előtte.
A grófnő pedig magasra emelve a fejét, kevély elutasítással mondá:
– Asszonyom, ilyesmit nem szokás egy urhölgynek a szemébe mondani! Mi
közöm hozzá? Ki nekem az az ur?
Ekkor a tábornagy hadsegéde kilépett az ajtón, s azt mondá:
– Melyik az az urhölgy, a ki Ocskay László felől akar ő excellentiájával
beszélni?
Ozmonda nem szólt semmit, csak megindult az ajtó felé, a mit az
udvaroncz készséggel tárt föl előtte.
Erre elhagyta Ilonkát vértanui türelme, megkapta Ozmonda ruháján a
bouffant s olyat rántott rajta vissza, hogy csak úgy ropogott a selyem,
s azzal indulatosan kiálta fel:
– Ha szabad a szeretőjének könyörögni érte, akkor nekem elébb szabad: a
feleségének!
S azzal félretaszítva erős kezével maga elől az ajtóban álló
udvaronczot, berontott erőszakoson a tábornagyhoz.
Heister az ablaknak háttal állt; az árnyéktól még sötétebb volt az
arcza, mint egyébkor.
Ilonka odarohant hozzá és térdre esett előtte.
– Én vagyok Ocskay Lászlóné. Férjemet elfogták. Óh szabadítsa meg
kegyelmességed! Ne engedje, hogy megöljék.
Heister haragos volt.
– No, hát mit akartok? Hogy elfogták Ocskay Lászlót? Tudom. Elébb
tudtam, mint ti. Kellenek nekem ide sápitozó asszonyok, hogy megmondják,
mit cselekedjem? Már megtettem, a mit kellett. Három órával ezelőtt
elküldtem már a gyorsfutárt peremptorius levelemmel Érsekujvárra
Csajághyhoz, a kurucz vezérhez, Ocskay dolgában.
Azzal hátrakapta mind a két kezét, nehogy megcsókolja valamelyiket a
háládatos asszony.
Ilonka pedig még ott maradt térden állva, s összetett kezeit ajkaihoz
emelve, úgy nézett fel a fővezérre, mintha ki akarná csalni annak az
ajkaiból még azt a vigasztaló felvilágosítást is, hogy mit tett Ocskay
László érdekében?
– Igenis. Dörmögé a vezér. Én nem vagyok a sok beszéd embere: én tenni
szoktam. Megirtam Csajághy Mártonnak, hogy ha ő foglyul ejté Ocskay
Lászlót nekem meg három kurucz-vezér esett a kezembe: Fodor László,
brigadéros, Volfárt ezredes és Palkovics Ferencz főstrázsamester.
Hármat egyért! Fényes csere! Ilonka ismerte mind a hármat; férjének jó
barátjai voltak. Az érsekujvári napok alatt sokszor találkozott velük.
Ez a három bizony-bizony ér annyit együtt, mint az egy Ocskay László.
A szemei örömtől tündököltek Ilonkának.
Heister megsajnálta ezt az örömét az asszonynak. Nem járt ő abban, hogy
valakinek örömöt csináljon.
– No hát – ha azok odaát Ocskay Lászlónak levágják a fejét: én cserében
ezt a három kuruczvezért nyakaztatom le.
Az ijedtség elvette Ilonkának a szavát.
Rettenetes gondolat! Nem hogy megmentsék Ocskay Lászlót, hanem arról van
szó, hogy ha őt megölik ott, emitt megölnek helyette viszontorlásul
három derék jó hazafit, három hajdani jóbarátot.
Fölkelt a térdéről, támolyogva, ingadozva ment ki a szobából.
Ott az ajtóban még egyszer találkozott azzal a másik nővel.
Most az ragadta meg az ő kezét s ezt suttogá a fülébe:
«Özvegy vagy már…»
Ilonka kitántorgott a várból. Lelkének minden gondolatja össze volt
kuszálva. Merre forduljon most? Kit próbáljon még meg?
Egy vakmerő gondolatja támadt. – Oda fog menni Csajághyhoz; – vagy
kikönyörgi tőle a férjét, vagy osztozik annak a halálában.
«Hajts Érsekújvár felé!» mondá a kocsisnak.
Senki sem kisérte, senki sem tartóztatta.
Aznap korán reggel már a haditörvényszék előtt állt Ocskay László.
Künn a piaczon a hajduság, a népség lázongva gyülekezett, s ordítva
követelte rettentő halálát.
A legszörnyűbb halál nemével kell neki meghalni, a mivel csak országos
gonosztevőket szoktak kivégezni.
Hasztalan volt már Ocskay Lászlónak a fölébredése, hasztalan mondta el a
vérbirák előtt, mi végzetes lánczolata az eseményeknek sodorta alá ebbe
a mélységbe; hasztalan esküdött, hogy ha még egyszer kezébe adják a
kardját, minden vétkét lerója hűségével! Késő volt már. Kimondták rá a
halált, a legszégyenteljesebb, a legirtóztatóbb halált: a karóba
huzatást.
Ekkor a testvére, Sándor, odaborult Csajághy lábaihoz, s könnyeivel
áztatva annak a kezeit, könyörgött kegyelmet szerencsétlen bátyja
számára; saját érdemeit, hűségét, szenvedését a hazáért mind
fölemlegette. Elfeledkezett róla, hogy az elitéltnek ellensége, el arról
is, hogy birája, el arról, hogy ő a szegény letiprott magyar, ez meg a
vérében gázló hitszegő: – csak az jutott eszébe, hogy testvére.
Csajághy szive nem lágyult meg; de igazságot tartott.
A mérlegre tette az öccs érdemeit, szeretetét, hűségét a bátyja vétkei,
hűtlensége mellé: s megkegyelmezé Ocskay Lászlót a szégyenteljes
haláltól a nemes embereket megillető pallos-halálra. Az is nagy kegyelem
volt.
De meg kell neki halni!
Mikor az itélet kimondatott, nagy trombitaszóval érkezék meg a piaczra
Heister levelével a gyorsfutár.
Csajághy átvette a levelet, s felbontá azt a törvényszék előtt.
– Heister azzal fenyeget bennünket, hogy ha mi kivégeztetjük Ocskay
Lászlót, ő meg lefejezteti a tőlünk elfogott három vezért. – No hát
feleljük neki ezt: – «ha kegyelmed levágat az egy Ocskay Lászlóért három
kurucz főtisztet, – akkor mi megöletünk hét császári fogolytisztet;
köztük Illert, Schenket, Zichyt, Ritschánt, a kik kezeink között vannak!
Ez a mi válaszunk!
Ezzel bocsátá vissza Csajághy Márton a küldönczöt.
S ezt határozva, kettétöré a fekete pálczát, s odadobá Ocskay László
lábaihoz.
Csak annyi időt hagytak még neki, hogy végrendeletet irhasson.
Azt Ocskay László elvégzé olyan nyugalommal, mint a ki sorsával
leszámolt s hazamegy pihenni.
Öcscse Sándor egy pillanatra sem hagyta el többé.
Mikor készen volt a végrendeletével, azt mondá öcscsének:
– Meg van még nálad az a levelem, a mit egykor azzal a szóval adtam át,
hogy bontsd fel majd akkor, ha meghalok.
– Nálam van.
– No hát bontsd fel.
– Bátyám!
– Bontsd fel, itt az ideje. Akarom, hogy most olvasd el.
A levélben ez állt:
«Te szeretted Ilonkát, mielőtt én elvettem. Bocsáss meg, hogy
megfosztottalak boldogságodtól. Ha én elvesztem, tedd őt boldoggá. Ugy
légy áldva, a hogy ezt tenni fogod.