Erre a névre, még a mi kis esze volt, azt is elveszté.
Nem ment már a misére, még az Istenét is elfelejté. Rögtön
nyergeltetett, s karácsony délelőtt átrobogott Verbóra s nagy
üdvlövöldözéssel jelenté megérkeztét. – Azóta ott dőzsöl. – Nincs
szünete a tivornyának. – A verbói asszonyok, leányok híresek a
szépségükről; – a verbói kastélyban oly orgiák folynak, a mik
kétségbeejtik a verbói anyákat, férjeket. – Ocskay László még itt is meg
akarja érdemelni a «Nero» nevet, a mivel a német krónikairók
felruházták.
Jávorka nem akart hinni a hirnek.
Ilyen mély sülyedést nem bírt elképzelni.
Hogy azok után, a mik e férfi és e nő között történtek, ezek még egyszer
összejöhessenek egymással, az öröm poharának a fenekén maradt seprűjét
kiinni.
Ez már undorító!
Nem birta elhinni, pedig bizonyos hirét hozták a Verbóról panaszra,
átkozódásra szétfutott anyák.
Vakmerő kisérletre adta a fejét. Kolduló czigánynak álczázta magát; maga
előre ment egyedül Verbóra, a harmincz vitézét elrejtőzteté a Verbó
melletti erdőben; ő maga egyedül ment fel a kastélyba.
Reggel volt már, új esztendő napja. Ocskayéknál még mindig tartott az
ó-esztendő éjszakája. A tivornya terme még gyertyákkal volt kivilágítva.
A hir igazat mondott. Jávorka egymás mellett ülve találta őket a
féktelen orgia közepett.
Odament hozzájok nagy alázatosan, boldog új esztendőt kivánni, czigányos
hálálkodással mindenféle válogatott jókat árasztva a boldog vőlegény,
meg az ő szerelmetes menyasszonya fejére.
Ocskay olyan ittas volt, hogy rá nem ismert Jávorkára.
– No czigány, ha tudsz hozzá, szólt nevetve, hát mondj szerencsét a
menyasszonyomnak, mikor tartjuk meg a lakodalmat?
Jávorka a tenyere után nyult Deliancsának s belenézett.
– Jaj, te drágalátos herczegasszony, neked nagy szerencse áll. Generális
vesz el. Még ezen a héten. El is visz magával, úgy, hogy soha sem veszt
el.
– Hát hova visz magával? mondá Deliancsa.
– Azt akkor mondom meg, ha ő méltósága aranyos tenyerét meglátom.
Ocskay odanyújtá neki a tenyerét.
– Jaj te neked nagy győzelem áll! Beveszed Érsekujvárt hamarább, mint
hinnéd, oda viszed a gyönyörűséges szép mátkádat.
– Nesze czigány! mondá Ocskay, odadobva neki egy tallért a hizelkedő
jövendőmondásért s aztán átkarolta Deliancsa vállát, a fülébe súgva.
Javorkának elég volt, a mit látott.
Sorba üdvözölve a nagyságos urakat és asszonyságokat, a kik mind nagy
tréfát csináltak belőle, elkotródott a kastélyból, s aztán sietett
vissza az erdőben hagyott társaihoz.
Ocskay és czimborái belefáradtak a hosszú tivornyába, s új esztendő
délutánján felkerekedtek a verbói kastélyból, visszatérni Ocskóra.
Bortól hevült fővel még azt a bolondságot is megtette Ocskay, valami
különös hősködést akarva fitogtatni a szép szemek előtt, hogy a saját
harczi paripája helyett egy egészen tanulatlan mént vezettetett elő a
verbói bárók istállójából, a mi még nem volt nyereg alatt; arra ült fel.
Legénykedett vele, hogy ő azt is megbirja fékezni, akármennyit
vesztegetett is eszéből, erejéből.
Aztán még lóhátról is ittak egy búcsúpoharat, még a nyeregből is
váltottak egy búcsúcsókot.
– No már most még egy üdvlövést a szép Deliancsa tiszteletére.
S azzal mind kilövöldözték a pisztolyaikat, mordályaikat a levegőbe… és
elfeledték újra megtölteni. Kitől féltek volna itten? A császári
tábortól elfoglalt területen, messze a kuruczok minden seregétől.
Úgy keltek aztán útra, vad danákat kurjongatva, a mik közé a
meggyalázott férjek, anyák átkozódása vegyült.
A mint a dalt rikácsoló ittas csapat a verbói fenyves előtt végighaladt,
kirohant reája Jávorka a harmincz kurucz vitézzel.
– Itt a kurucz! Ill a berek, nádak, erek! ordítá a megrémült had, s
szétrobbant Ocskay mellől, futva, a merre nyitva a világ, s se a maga,
se a vezére védelmére még csak nem is gondolt.
Ocskay mámorködtől fátyolozott szemeivel egy ismerős arczú lovagot
látott maga felé vágtatni.
Megrettent tőle. Ez az ő egykori kedvencze: Jávorka.
Sarkantyúba kapta a paripáját, hogy elfusson előle.
Érzé, hogy ez a nemesis lovagja.
Hanem a tanulatlan paripa nem akart a sarkantyúnak engedni: a helyett,
hogy elfutott volna, csak ágaskodott és egy helyben forogva toporzékolt.
Ocskay a mordályához kapott s ráfogta azt Jávorkára. Már elfeledte, hogy
nincs az megtöltve, ki lett lőve Deliancsa búcsuüdvözletére. A fegyver
nem dördült, csak csettent.
Jávorka már ott volt mellette, s a kardjával a fejéhez sújtott.
Ocskay a mordálylyal hárítá el a csapást, de a kard hegye mégis az
arczát érte s vérrel borítá el; egy második csapás a kezét sebesíté meg,
akkor aztán Jávorka a balkezében tartott fokossal úgy sújtá főbe, hogy
Ocskay kábultan rogyott le lováról.
Mire magához tért, a sebei be voltak kötözve, s ő maga egy ló hátára
szíjjal odakötve. Vitték a csendes, laktalan erdők közé.
A mint a legelső tisztáson pihenőt tartottak, Jávorka az őrtűz mellett
egy levelet írt Ilonkához.
«Holtig tisztelt édes szent asszonyom.
Igéretem szerint tudatom kegyelmeddel, hogy a mai szent napon,
újesztendő napján, Isten ő felsége kezemre adta Ocskay Lászlót. – Mától
fogva imádva borulok le Isten előtt. – Az volt a szándékom, hogy ha
elfoghatom Ocskay Lászlót: nem bántom; a kegyelmed szíve fájdalmáról
irgalmazok neki: elviszem egy kolostorba, oda bezáratom; azt mondom
neki: «barát voltál, légy megint barát; szabadítsd meg a lánczaidtól azt
a dicső teremtést, a kire nem vagy méltó, s aztán imádkozd le magad a
bűneidet, ne lopd meg egy szentnek az imádságait!» Ez volt a szándékom.
Van Isten: ő tanum, ő látta ezt a gondolatot a szivemben. – De van ördög
is, s ez meg azt súgta Ocskay László szivének, hogy ne a hű hitvesét,
őrangyalát menjen felkeresni, visszakönyörögni, hanem menjen találkozni
még egyszer azzal a dæmonnal, a kinek száz neve van, de előttem egy
sincs. – Nem hittem a mások szavának: odamentem, hogy a magam szemével
lássak.
A mit láttam, soha el nem mondom. – De most már halálra adom Ocskayt! –
Tegyen meg kegyelmed minden próbát, a mit hűséges asszonyszív
véghezvinni képes, megszabadítására; mert kell, hogy a kegyelmed lelke
nyugodt legyen abban, hogy még a lehetetlent is megkisérté miatta, de én
bizonynyal mondom kegyelmednek, hogy Ocskay László meg fog halni, meg
kell neki halni!
örök tisztelője: _Jávorka Ádám_.»
Ezzel a levéllel utnak indítá Jávorka Ocskaynak egyik foglyul esett
lovászát Vöröskővár felé.
Maga pedig vágtatva sietett vissza éjnek idején Érsekújvárra. Oly
sebesen futottak, hogy másnap délben már ott voltak Érsekújváron.
Mikor Jávorka a fogoly Ocskay Lászlóval bevonult a városba, a nép reá
lázadt, s szét akarta tépni a foglyot; kővel, sárral hajigálták: Jávorka
vitézeinek a testükkel kellett őt fedezni, hogy agyon ne kövezzék.
Csajághy, a várparancsnok, az összes várbeli főtisztekkel épen ebédnél
ült, ott volt Ocskay Sándor is közöttük, a midőn Jávorka megérkezett a
sebesült, megkötözött, megalázott Ocskay Lászlóval.
A kurucz vezérek nagy riadallal ugráltak fel az asztaltól.
– Ah itt van a drága császármadár! kiáltá Csajághy.
Csak Ocskay Sándor fordult félre, a bátyját megsiratni.
– Mit gúnyolódik kegyelmed? szólt Ocskay; jobb, ha borbélyt hivat, a ki
sebeim bekötözze s meggyógyítsa.
– Majd hivatok én neked olyan borbélyt, a ki úgy meggyógyít, – semmid
sem fáj többé.
A lakomázó asztalt azonnal elhordták, fehér abrosz helyett fekete
posztóval leterítették, feszületet, halálfőt, égő gyertyákat raktak fel
rá, s Ocskay Lászlóra rögtön törvényt láttak.
A hosszas vallatás egész késő éjszakáig tartott.
Mikor bevégezték, azt kérdé Csajághy a rabtól:
– Mit tettél ember?
– Mit tettem? Álmodtam! Rettentő álmom volt. Most ébredtem fel. Utálom
magamat. Gyűlölöm az embert, a ki tegnap voltam. – Nem kérek egyebet,
csak azt engedjétek, hogy én ölhessem meg a tegnapi Ocskay Lászlót.
Válaszszátok ki a halál nemét, a mit végrehajtsak rajta. Tűzmáglyára
lépek, szisszenés nélkül fekszem rajta. De legjobban szeretnék még
egyszer karddal kezemben odarohanni azokra, a kik ily nyomorulttá
tettek, s izekre vagdaltatni magamat, és visszavágni rájuk.
– Késő már Ocskay László! Nem hisz már senki annak, a mit te mondasz.
Ellenben a mit én mondtam, az megáll: «ha te valaha ezt a hazát
elárulod; ha te földi angyalodhoz hűtelen lészsz: – én leszek a megölő
hóhérod.» – Eredj börtönödbe s készülj halálodra.
Hajh, a földi angyal, – ha most közel lett volna, tán még meglágyította
volna a haragos itélő-birák kemény szivét.