Nehezen gyógyult be az a seb, a mit Ocskay a testvérétől kapott, s mikor
már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt.
A dicsőségről hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, a mi azután
folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét; mind a két fél úgy
harczolt egymással, mint a kinek nem a győzelem a czélja, de a
boszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfélének
összekúszálása. Nehéz sohajjal jövünk ki a történetiró múzeumából, s
nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni.
Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyjai
rá-rácsaptak az ezredére, s kudarczot vallattak vele. – Bittse alatt
(hol ő maga Ilonka szeme láttára egykor oly hősileg harczolt), Vajda
levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor épen ott volt Ritschánt
is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kurucz ezrede apránkint
mind átszökdösött a fejedelemhez, úgy, hogy vége felé nagyobb volt az
Ocskay-ezred a kurucz részen, mint a labanczoknál; s Rákóczy a
visszatért ezrednek épen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává.
Ocskay László most már kerülte a harczot. Olyan volt már a lelke, mint a
gyűrű, a miből a drágakő kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A
hajdani dicsőség mezején csak a szégyen tarlója maradt.
A késő bánatot (az eb-gondolatot), a visszasiró emlékezetet csak a bor
tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a
harczot, csak a tivornyát.
Eltékozolt egy esztendőt, alászállva minden becsületben.
Az új tél is beállt. A hadak mindkét részről téli szállásaikra tértek.
Ocskay Losonczon volt ezredével.
Egy deczemberi napon szabadságot kért az altábornagyától, hogy a
harczszünet alatt meglátogathassa – a feleségét, gyermekeit.
«Valaki» tudtára adta, hogy hol vannak!
Az pedig senki sem volt más, mint Jávorka.
Ocskay megkapta a kért szabadságot, s azzal ötven huszárját, két
leghívebb czimborájával, Trencséni István és Szeredi Pál hadnagyaival,
maga mellé véve, megindult kora hajnalban.
Olyan nagy hajtást tett, hogy Jávorka alig birt a nyomában maradni. Neki
csak harmincz lovas kurucz vitéze volt.
Jávorka maga is csak nem rég gyógyult fel a nehéz sebéből, a mit a
mocsonoki csatában kapott. Akkor ismét utána látott nagy fogadásának:
Ocskay Lászlót élve elfogni.
Vakmerő kaland volt. Keresztül-kasul a császáriaktól megszállott
vármegyében, egy maroknyi kurucz csapattal, bujkálva, rejtőzködve,
nyomban kisérni a leghívebb vitézeitől környezett vezért, nappal a
berkekben, erdőkben meghuzódni, tarisznyában hozott száraz kenyéren
bőjtölni s éjszaka a falvak alatt, a városok mellett nesztelen
elsurranni, mint egy farkas-falka, s aztán a befagyott folyókon, a
hómezőkön keresztül toronyirányában megint megkerülni a jó előre haladt
áldozatot s lesni az alkalmat, mikor arra kapóra lecsaphat.
Ocskay László pedig – dehogy ment a feleségét keresni.
Egészen másfelé vette az útját: fel a Dodvág mentén, ocskói kastélyába.
Mióta a császári pártra állt, visszakapta a kastélyt; – ha nem is oly
ősi pompával ellátva, mint régen volt, de férfitanyának elég
kényelemmel.
Környékbeli víg czimborák, kortyondi fráterek, híva és hivatlan ott
termettek s folyt a dinom-dánom, mintha éj és nap összeragadt volna.
E félreugrás miatt Jávorka elveszté a nyomát.
Ő abban a hitben, hogy Ocskay csakugyan a felesége után megy, Vágujhely
táján leskődött rá, s hogy azután egy hétig sem tudott felőle hirt
kapni: nagy elbúsúltan visszaügetett megint Érsekujvárra.
Volt Jávorkának egy czigány kéme, a kinek legnagyobb virtusa volt a
lábaiban. Ez versenyt tudott gyalogolni akármiféle lovassal. Jávorka
rendeletéből a czigány kémnek egyedül kellett mindenütt kisérni Ocskay
csapatját gyalog, úgy, hogy soha szem elől el ne veszítse. S ha azután
egy helyen megtelepedni látja, ismerve Ocskaynak azt a szokását, hogy
onnan egyhamar ki nem mozdul, vissza kellett térni a czigánynak
Érsekujvárra, a hirrel.
Deczember 29-én jött vissza a czigány azzal a tudósítással, hogy Ocskay
László Ocskón ül és tivornyázik.
Jávorka rögtön lóra ülteté az embereit és megindult.
Mikor Szluha Ferencz, a fejedelem hadipénztárnokának az ablaka előtt
elléptetett, az azt kérdé tőle: Hová ilyen korán?
– Madarat fogni megyek. Ujesztendőre elhozom Ocskay Lászlót.
– No, ha azt a derék madarat elfogja kegyelmed, jó egynéhány aranyat
adok.
Most aztán éjjel-nappal előre! Sűrű ködök ültek a tájon. Csak kurucz
lovas utazhatik ilyen időben. Most már a torony iránya sem vezette őket.
Folyamok mentéhez tartották magukat, a jégen haladtak fölfelé, az olyan
út, a melyikről nem lehet letévedni. Mint a vak ember a sötétben, úgy
haladtak előre, puszta tájékozás után. Kerülniök kellett a járt
országutat, s különösen vigyázniok, hogy a lipótvári császári seregre rá
ne bukkanjanak, vagy a kostoláni labancz-hadakba ne üssék a fejüket. –
Majd meg egy végeszakadatlan hosszú lapályos erdőségbe kerültek, a hol
szálfán és bozóton kívül napijáróra nem találni semmit: se falu, se
szállás. Jávorka jól ismerte azt a vidéket. Ez a Vág és Dodvág közötti
hosszú lapály: a falvak mind a tulsó két parton vannak, itt közbül az
erdő. Itt már csak a compass volt az útirányzó, mint a sík tengeren.
Harmadnap reggelén ott voltak Ocskó alatt.
Mint a gyakorlott tengerész, oly biztosan vezette át a ködülte tájon
Jávorka a csapatját.
Maguk ott maradtak az erdőben. Jávorka beküldte a czigányt a kastélyba
hirt hozni.
A czigány visszatért azzal a hirrel, hogy Ocskay nincs már Ocskón: mind
csapatostól átment még karácsony napján a szomszéd Verbóra, ott isznak
nagyban a báróék kastélyában.
A verbói bárók maguk is olyan víg czimborák voltak!
Karácsony reggelén, mikor épen templomba kellett volna menni: kapott egy
levelet Verbóról Ocskay, melyben meghíják a bárók, hogy menjen át az
ünnepekre ő hozzájuk.
Hiszen ráért volna a meghivásnak mise után is eleget tenni, ha a meghivó
után még egy pár sor női kézzel oda nem lett volna írva:
«Itt vagyok!