Ezután a nagy veszteség után rohanva szállt alá Ocskay László csillaga.
Hogy feleségét, gyermekeit nem találhatta meg, hogy Ozmondát megutálta,
nem maradt egyéb világa, mint a harcz és tivornya.
Azok se váltak már be nála, a dáridóban fejébe ment a bor, s a harczban
hullott fejéről a babér.
Katonái szöktek tőle, s a kik vele maradtak, azoknál is elmult minden
erkölcs. Verekedni sem tudtak már. A császári fővezérek kezdték nem
sokra becsülni, se vitézségét, se hadi tudományát.
Még ez az «egy» nemesebb érzés ébren maradt szivében. A többi téli álmát
aludta már, mint a lárvabáb.
A hír, a dicsvágy melegét kereste.
Haditervet csinált; merészet, nagyszerüt. A hadjárat tűzgócza akkor
Érsekujvár vala, a hol Csajághy parancsolt. Ocskay László ilyen tervvel
járul a fővezér elé:
Két nap egymásután a Tormás-szigetből ki fognak száguldani Ocskay László
hadnagyai a csikós csapatokkal az ujvári sánczok legszélső ravelinja
felé, a hol a várbeliek vágómarhái legelésznek, mintha azokból akarnának
elkapkodni. A kuruczok erre természetesen kirohannak a sánczból a maguk
lovasságával s összecsetepatéznak, mire a hadnagyok visszavonulnak a
szigetbe. A harmadik napon azonban a portyázók csapatja nyomában maga
ront elő Ocskay László az egész huszárságával, a mit még akkor ezrednek
nevezett s komoly harczba keveredik a kuruczlovassággal, azt visszaveti,
összekeveredik vele, úgy, hogy kuruczok és Ocskayék egyszerre jutnak be
a ravelinba. Ott aztán hirtelen neki fordítják az elfoglalt ágyúkat a
várbelieknek, mire azokat Heister és Pálffy minden oldalról megtámadja.
Ilyenformán foglalták el egykor a kuruczok is ezt a nevezetes várat a
császáriaktól, miért ne sikerülhetne ugyanaz a hadifortély másodszor is?
A fővezér elfogadta Ocskay László tervét, s ahhoz mérten tette meg az
intézkedéseit. Ha Ocskay László betörése sikerül a ravelinba, akkor egy
rohammal el van foglalva Érsekujvár.
Egy ilyen fényes sikerre nagy szüksége volt Heisternek, de még nagyobb
Ocskaynak.
Hogy a merész csapás annál jobban sikerüljön, de hogy a katonáiba is
bátor lelket ébreszszen, azt tette Ocskay, hogy magát az előcsapatot
vezette ő maga személyesen, a harmadik napon. – Pedig már akkor tudta
azt, hogy négy hajdani bajtársa összeesküdött ellene, hogy őt élve
elfogják. Egy népballada maradt abból a korból, a miben ezt megéneklik,
s azt Ocskaynak is meghozták nyomtatásban.
Mikor a csikós gúnyába öltöztetett portyázó csapatjával kicsapott a
rekettyésből, a ravelin kapuján egyszerre szemberohant rá egy kurucz
csapat. Ráismert messziről a vezérükre, Rácz Miskára.
Az egyenesen Ocskaynak rugaszkodott, jobb kezében egy összegöngyölt
pányvát tartva; nyilván azzal a szándékkal, hogy azzal lerántsa Ocskayt
a lováról.
Ocskay László bevárta a kurucz vezért csendes nyugalommal, s mikor az
közel ért hozzá, egy pisztolylövéssel úgy főbe találta a lovát, hogy az
hanyatt bukott, a lovasát maga alá teperve. Rácz Miska kitörte a lábát.
– No, fogod-e már Ocskay Lászlót? Rácz Miska! Kiálta az elbukottra a
győztes ellenfél, s azzal kirántva a kardját, neki vágott a kurucz
csapatnak, a ki nagyhamar tapasztalá, hogy nem a tegnapi csikós hordával
van ezuttal dolga, s futott visszafelé.
Nagyhamar azonban segítségére jött a szorongatottaknak a ravelinból öt
század Bercsényi-huszár; rendes, vezényszóra bontakozó sereg; egy
ezredes vezénylete alatt. – De ugyanakkor előrobogott Ocskay László
ezrede is a fűzfaerdő mögül, s ekkor aztán ő vette át maga annak a
vezetését.
A két lovas-ezred szép rendes zárt sorban robogott egymásra szemközt;
messze a csapatok előtt a két ellenséges vezér: egymást keresve a lovagi
találkozásra, a hogy vezetőkhöz illik.
Ez időben mind a két félen, a rendes könnyű lovasság is hegyes csúcsú
vas sisakot viselt, hátul réteges nyakvédővel, elől pedig egy, az
ernyőről harántul lenyuló keskeny arczvédővel, mely csak az orrot és az
ajkat takarta, de a mely miatt mégis az arcz ismerhetlenné vált.
Mikor a két vezér összetalálkozott, egyszerre vágott a másikhoz mind a
kettő. Nem volt szokás a parirozgatás. A kurucz vezér kardja nagyot
csattant Ocskay László mellén, de nem tett benne kárt a pánczéling
miatt; Ocskay ellenben a maga fortélyával visszakézzel csapott az
ellenfele fejére úgy, hogy attól az ütéstől a sisak hátulról előre
bukva, leesett annak a fejéről.
Ráismert azután. – A testvére volt, Ocskay Sándor.
Két ilyen nehéz ütésre, ha vér nem eredt is utána, kell néhány pillanat,
hogy kábulatából egyik is, másik is összeszedje magát és a mint a
vágtató paripák egymás mellett rohanva elvitték az összecsapókat, ismét
szemközt fordítsa a lovát az ellenfelére.
Ocskay Sándor, észrevéve, hogy ellenfele pánczélinget visel, változtatta
a fegyvert. A kengyelvasába tűzve ott volt jobb keze ügyében a dákos. Az
az öt láb hosszú, háromélű fegyver, a minek «pánczéltörő» a neve; azt
ragadta kézbe. – Ocskay László pedig csak bámult elmeredve, s rémülten
tekinte testvére arczába. Az egész ég, az egész harczmező ezt a szót
dörgé a fülébe: «a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet!» Azt is
elfeledte, hogy megvédje magát, hogy kezében a kard, és az arra való,
hogy a dákos döfését elhárítsa vele.
Ocskay Sándor pedig nem ismert rá a bátyjára. Azt gondolta: ki ez a
német? bajusztalan?
Csak akkor ordított fel Ocskay László, mikor a döfést megkapta. Nem volt
az halálos, nem is volt nagyon mély, a pánczél lánczszemei nem engedik a
tőrt messze behatolni, de mégis eltemető szúrás volt az. A testvér adta.
Ocskay László rémülten fordított hátat ellenfelének, s lovát sarkantyúba
kapva, lélekvesztett kétségbeeséssel rohant árkon-bokron keresztül;
folyvást testvérének haragos lihegését vélve hallani a háta mögött, s
mikor egyszer a háta mögé mert tekinteni, olyan messze volt már a
csatatértől, hogy se kuruczot, se labanczot nem látott sehol.
Üldözőjének a lova valahol elbukott egy árokban. Ha az nem történik,
Ocskay László hátulról kapott sebben esik el testvére kezétől.
Ez a rémjelenet az utolsó erőt is elvette lelkéből. Nem volt vitéz
többé. – Kerülte a harczot. – Nem is bízták reá. – Úgy bántak vele, mint
egy leszámolt emberrel.