Az urak odaát az ivó-teremben késő éjfél után végezék a
búcsuáldomásozást.
Ocskay nehéz fővel tért a szobájába. A mai izgalmas nap, a dühös kemény
harcz megviselte testét, lelkét, nyugalomra vágyott. Azért is szakította
félbe hamarább a mulatságot, mint különben szokás volt.
De mielőtt lefeküdt volna, eszébe jutott, hogy egy jó éjt kivánjon a
mellette való szobában tanyázó feleségének, gyermekeinek.
Benyitotta félig az ajtót s halkan mormogva köszönte:
– Nyugodalmas jó éjszakát, kedveskéim! Mind alusztok-e már?
Semmi válasz sem jött a köszöntésére.
Figyelt, hallgatózott. Semmi nesz, semmi mély lélekzetvétel hangja.
Nem itt volnának-e?
Felkapta a karos gyertyatartót az asztalról, s átment a szobába.
A nagy nyoszolya, a hol mind a három számára volt megvetve az ágy,
üresen állt.
Nem idejöttek-e? Máshol feküdtek le?
Az asztalon heverő gyöngyfüzér megmondá neki, hogy itt voltak. Ez volt a
tanyájuk.
Akkor aztán megtalálta a levelet is s az megmondta neki, hogy hová
lettek.
Olyan szivfájdalom fogta el e levél olvastára, hogy a halált kivánta
inkább.
Átrohant Ozmondához. Tudta jól hol van annak a szobája, s szabad
bejárata volt neki azon a tilalmas küszöbön.
Ozmonda nem aludt, csak éji köntösét vette magára. S ott hallgatózott az
ajtón és leste, hogy mi fog most történni?
Azt nem tudta, hogy Ilonka elhagyta a házat, olyan csendesen suhant el.
Hanem azt jól hallá, mikor Ocskay nehéz léptei döngtek végig a folyosón
szobája ajtajáig. Alig öt percz mulva ugyanazon léptek sietve dobogtak
az ő ajtaja felé.
Mi történt?
Mikor Ocskay László felszakítá Ozmonda szobájának az ajtaját, a nő
megrettent tekintetétől. Olyan volt az, mint az őrülteké. A háborodott
lélek feldulta minden vonásait, sápadt volt, mint egy halálraváló. A
szemei mereven néztek, mint egy kőszoboré.
Ozmonda fehér hálóköntösében, mint egy bűnbánó állt előtte, s kétkedve
tekinte fel e kétségbeesett arczra.
Ocskay László némán tartá eléje Ilonka levelét. Ozmondának el kellett
azt olvasni. Odáig csak reszketett a nő, a míg a végsorokhoz ért; de a
mikor azt olvasta, hogy Ocskayné elhagyja az urát örökre s soha többet
őt látni nem akarja, akkor e holdsápadt arczon a titkolhatlan öröm
ragyogása tündökölt fel. Ah, a siker tökéletes volt! Végre-valahára ő
maradt a győztes, ő űzte el az asszonyt a férje mellől, összeforhatlanul
törte szét a kapcsot sziveik között, övé a diadal!
– Te tetted ezt? kérdezé Ocskay.
– Én!
– Légy érte örökre átkozott! ordítá a férfi s úgy üté öklével homlokon
az asszonyt, hogy az eszméletlenül terült el a földön.
Mikor magához tért Ozmonda, mély csend volt körülötte; a tartóban
hagyott gyertya csonkig leégett. Kábult agyában nem tudta tisztázni
gondolatjait. Valamitől nedves volt a homloka. Megtörlé kantusa ujjával,
a patyolat veres lett. Megsérté ott a homlokát Ocskaynak a gyűrűje.
Erről tért öntudatához.
– Megütött engem! – Megütött a felesége miatt! – Megütött ezen a helyen,
a hol tegnap térden állt előttem, s azt esküdte, hogy kész elkárhozni
velem… Jaj neked Ocskay László! – Ezért meg fogsz halni! – Meghalok én
is. Meghalunk mind a ketten!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hová, merre futhatott Ilonka? – Sötét, februári éjszakában. Vad idegen
helyen. Gyalog, egymagában, két gyermekkel a kezén, a kik közül az
egyiket ölében kell vinni?
Akárhová! Mindegy volt az neki. Délnek, északnak, egyforma a világ. Csak
innen el.
A kastély hátulsó ajtaján kiszökött a kertbe, a kertajtón át ki a szabad
mezőre, s aztán futvást neki az avarnak!
Kerülnie kellett a lakóházakat, nehogy valaki meglássa s hírt mondjon a
keresőinek. – Kertek alatt bújdokolva jutott el a város végére, még a
kutyák sem ugatták meg.
Ott azután, mikor a sík mezőre eljutott, körülnézett, hogy merre
forduljon?
Nem messze az országúttól, egy vályogvető agyagverméből valami tűz
lobogott fel. Egy férfi-alak állt előtte, a kinek az árnyékát, a hol
fellobanó, hol lelohadó láng ide-oda hajigálta, a kopár síkon.
Ilonka arra felé vette a útját a két gyermekével.
Mikor közelebb ért hozzájuk, akkor vette észre, hogy micsoda emberek
közé került?
Sátoros-czigányok voltak. Hat lovuk ott legelészett a sovány gyepen, a
miről csak nem rég olvadt le a hó, egy ponyvával fedett szekerük az
agyag-verem mélyében volt elrejtve, két férfi a törpefenyőből rakott
tüznél sütött fanyárson egy malaczot. Kettő a szekér alatt heverészett
pipázva, egy a lovakat őrizte.
Az, a melyik a tűz előtt állt, (talán őrálláson), a mint a tanyájukhoz
közeledő alakot meglátta, eléje jött. Magas szál férfi volt, hosszú
csigákon vállára omló fekete hajjal; viseltes dolmányán nagy
ezüst-gombokkal; bocskor a lábán. Fekete arczának csak a körvonalait
rajzolá vérfénynyel a lobogó tűz lángja.
De Ilonka egész bátorsággal közeledett e félelmes alak felé. Mit félt
most ő a kerek világ minden rémeitől, mikor Ocskay elől futott? Neki
csak az az egy félelme volt, hogy a férje utoléri.
– Oh jó emberek! lihegé a nő, fáradtan; könyörüljetek rajtam. Üldöznek,
menekülnöm kell. Rejtsetek el valahová, vagy vigyetek magatokkal. Nekem
semmim sincsen, nem fizethetek meg; de meg jutalmaz érte a jó Isten.
Vegyetek fel a szekeretekbe, a kis gyermekeimmel, nem birnak a lábaim
tovább; pedig futnom kell, a míg csak birok.
A czigány odahajolt az úrnőhöz s mereven nézett annak az arczába, a mit
megvilágított tűz a lobogványa.
– Ej-ej, szép asszonyka, mondá azzal a furcsa dialectussal, a mi olyan
tréfás kifejezést ad a czigány minden mondásának. – Hát világgá futsz?
Az urad elől futsz, úgy-e? Aztán meg annak a szeretője elől? A zsiványok
közé is elfutnál, csakhogy őket ne lásd?
– Nem. Nem! tagadá Ilonka, eltakarva kis subája alá a nagyobbik fia
fejét, hogy ne hallja meg az ezt a szót az apja felől.
– Hiába tagadod! nyujtá a szót a czigány. Mi czigányok jövendő mondók
vagyunk, a szeméből is kiolvassuk, kivel mi történik. – Hát nem Ocskay
Lászlóné a te neved?
Erre a szóra Ilonka felugrott a dombról, a melyre lepihent s tova akart
futni. – Hanem a czigány egyszerre odaborult le eléje s átkarolva két
izmos karjával az asszony térdeit, most már nem czigányos hangon, hanem
zokogásba vegyülő panaszos szóval mondá: «Oh te édes szent asszonyom!
Hát ide jutottál? Világgá kergettek, oh az átkozottak!»
Ilonka ráismert a hangról.
– Jávorka! Kegyelmed az itten?
– Nem vagyok én Jávorka! Dehogy vagyok én Jávorka többet. Mert én Ocskay
László árnyéka vagyok. Holló nem jár úgy a gyilkos feje fölött, mint a
hogy én járok mindenütt az ő nyomában. Nincs az én életemnek semmi más
czélja már, mint megfogni Ocskay Lászlót.
– Oh édes jó barátom! könyörgött Ilonka. Ha valami kis jó emlékezettel
van még kegyelmed hozzám, tegye félre most a haragját s szabadítsa meg
annak a feleségét, a kit olyan nagyon gyűlöl.
– Megszabadítsam ő tőle? Lássa meg kegyelmed, szentnél szentebb asszony,
milyen imádságképen tisztelem kegyelmedet. Elhagyom addig Ocskay
Lászlót, a míg kegyelmedet biztos helyre vittem. Ha apám, anyám
temetésére hínának; ha menyasszonyom hína haza a lakodalmára, nem
mozdulnék innen, Ocskay nyomából. Kegyelmedért megteszem a vargabetüt. –
Héj moré! iszkiri! zsákba azzal a féligsült malaczczal! Majd
vacsorálhattok holnap reggel. Oltsátok ki a tüzet, fogjátok be a
lovakat, kettőt a szekérbe, a többire kapjatok föl szőrére; aztán toljuk
az országutat a kerékkel!
Néhány pillanat alatt el lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó
erős székely kabalák voltak azok, csak a kinézésük volt czigányos.
Ilonkát és két gyermekét felültették a szekérbe a ponyva-ernyő alá;
bundákból jó ágyat csináltak a számukra s aztán megindultak szép
csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas, boldog Ocskay Lászlóné egy
czigány kordéban!
Jávorka ott lépegetett a szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel
az út, s fogta a lőcsöt, tartotta a vállával a szekeret, hogy bele ne
dőljön valami kátyúba, mikor aztán lejtőnek ment az út, akkor meg
vágtatva csörtettek alá szekérrel és lóval igaz czigánymódra, «hegynek
tarts, völgynek hajts!» Utközben beszélgetett Jávorka az úrnővel.
– De hát már most hová menjünk, hová vigyem kegyelmes asszonyom?
– Én nem tudom. Nekem senkim sincsen, a kihez kivánkozzam, a ki magához
kivánjon.
– Hát én talán többet tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet
Vőröskővárra? Pálffy bánnak a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s
igaz jó lelkek. Hogy a bán a császár híve, nem hibájuk, neki sem hibája;
mindig az volt, hitét megtartotta, becsülöm érte. Ott kegyelmedet igen
jól fogadják; meg is értik, hogy ha nem is kérdik, hogy mi hozta oda? S
ez az egy hely az a világon, a hol nem fogja kegyelmedet soha keresni
Ocskay László, s a honnan soha ki nem adják, ha nem akar menni.
– Valóban jó lesz; köszönöm a jótanácsot.
– No hát most csak ballagjunk, a míg ballaghatunk. Ha a gyesőre
felérünk, majd jobb lesz az utunk, akkorra a hold is feljön, a ködből is
kijövünk, aztán Bittsén alul majd kikaptatunk a gyepre. Holnapután
ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron. Ott leteszem kegyelmedet a kapuba s
aztán visszatérek.
– Visszatér? Mért?
– Megmondtam már. Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót és
bakó kezébe adjam.
– Ne segítse meg benne az Isten!
– Nem is kértem hozzá ő szent felsége segítségét; csak magamhoz bízom.
– Oh mi pogány beszéd! Mondá Ilonka borzadozva.
– Tudom. Szólt a kurucz. Pogány vagyok. Istentagadó. Ő tett azzá.
Kegyelmedtől is mindent elvett Ocskay László, édes szent asszonyom; de
egyet meghagyott még is, az Istent. – Tőlem még az is elvette. Nekem az
sincs. Elpusztította a hazámat, s elpusztította a mennyországomat. Nincs
se földiekben, se égiekben hitem. – És aztán tudja azt kegyelmed,
magáról tudhatja, hogy a ki egyszer Ocskay Lászlót megszerette, annak
azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy szeretem. Mikor a bakó a
fejét fogja vágni, az én szivemet is vágja; de mégis levágja. – Alugyék
kegyelmed, hosszú még az éjjel. Nem beszélek többet.
A hosszú út megint hegynek vitt fölfelé, a fakó szekér lassacskán
döczögött előre. A hold már feljött a Fehérhegyek mögül; a ködök elültek
a völgyben, mintha fehér tavak volnának a sötét-zöld hegyhátak között. A
messze kiáradt Vág ezüsttel csillámlott. – A holdfénynél egy magányos
lovag volt észrevehető, a mint az úton fölfelé vágtatott.
– Vigyázzatok fiuk! Kiálta Jávorka az előre-haladt lovasokra. Akármi
legyek, ha nem Ocskay László vágtat erre felé egyedül egymagában.
Egyedül, egymagában! Akkor vesztébe rohan!
Ilonka meghallotta e szót, s a szekér-echo hátulsó ponyvahasadékán
hátratekintve, rebegé:
– Jézus! szent Máriám! Ez Ocskay maga!
Ő legjobban ráismert.
Egyedül vágtat fölfelé az úton, s még hozzá fegyvertelenül. Csak úgy, a
hogy a házból kirohant, kapott fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt
a fején, szétzilált hajfonatai csak úgy lobogtak a feje körül.
Ilonka felhúzta a ponyvát a kocsi oldaláról s kinyújtá a kezét, hogy a
Jávorkáét megragadja vele.
– Oh édes jó barátom, igaz hű emberem! Ne bántsátok őt most! Mikor engem
keres. Ne jusson én miattam veszedelmébe! Ne fogjátok őt el az én
szemeim láttára, a gyermekei előtt! Hisz akkor megöltök mind a
hármunkat! Küldjétek másfelé, hagyjátok elfutni. Oh ne bántsátok itt.
Jávorka az öklével csapkodta a feje tetejét.
– Tudtam azt! Megmondtam előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt
még az éhes ördögnek a fogai közül is, a mikor már viszi a pokolba!
Előre tudtam ezt! Dugjátok vissza a szerszámot a tokba, czigány
legények! Kánápé! (Ezt akkor mondja a czigány, mikor nincs fizető
vendég.)
Aztán odahajolt Ilonkához.
– Látja-e kegyelmed ott azt a holdat a hegyorom felett? Hogy vigyorog
rám a ferde pofájával! Az az én bálványom. Annak esküdtem meg, hogy a
hol megkapom ezt a szörnyeteget, élve elfogom, elviszem: ha a paradicsom
minden lakosai imádkoznak érte, meg nem kegyelmezek neki, s ha irgalmat
tennék vele, én viseljek minden átkot, a mi az ő fejére hullt! S most te
rábirsz, hogy megtörjem az eskümet. Hát megtöröm. Olyan szent előttem a
te szemednek minden könyharmatja, ne öntözze meg ezt a földet. Tartson
meg az Isten a jövő találkozásig jó Ocskay László! Ha ugyan Isten volt,
s nem a demiurgus, a ki így belekontárkodott a teremtésbe, mikor téged
csinált, hogy a jót a roszszal egy szívbe gyúrta össze!
– Oh köszönöm! rebegé az asszony, s aztán betakargatá a két fiát a
bundába, hogy a kisebbnek a sírása el ne árulja ittlétét, hogy a
nagyobbik rá ne ismerjen az apja szavára, ha az beéri őket.
Nem soká beérte.
– Halljátok, czigányok! kiálta Ocskay, elfulladó szóval. Nem láttatok-e
az utatokban egy úriasszonyt két kicsiny gyermekkel az ölében?
Jávorka alázatosan levette előtte a süvegét.
– De hogy ne láttuk volna, csókolom a kezedet-lábadat, méltóságos
herczeg úr. De bizony láttuk őket. Kurta selyemsuba volt az
asszonyságon, nyest-prémmel, a fején fátyolos reczeficze főkötő. A két
kis úrficskának sárga volt a haja, a kicsike az anyja ölében, a
nagyobbik a szoknyáját fogta; piros süvege volt fehér menyét-prémmel.
– Igen! Azok voltak! Merre mentek?
– Hát biz az asszonyság azt kérdezte tőlünk, merre visz le az út a
predméri révhez? mert ő át akar menni a vizen Predmérre. El is vezettük
odáig szépen; még a kocsinkra is felvettük egy darabig, odáig, a hol
eltér az út: ott leszálltak, odább mentek.
– Mikor volt ez?
– Hja bizony, még akkor nem volt fenn a hold. Még utolérheti a
nagyméltóságos úr, ha nagyon kergeti, mert a révnél aligha viszik át
őket előbb, mint hajnalban; kivált hogy pénze sem volt az úriasszonynak,
tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek számára, azt mondta, megadja,
ha lemegyünk predméri búcsúra, vagy a hradnói sokadalomra. Azt mondta,
ott lakik Hradna mellett, a lietavai várba, Lengyel Magdolna
nagyasszonyomnál; kegyes asszonyunk az nekünk, minden esztendőben mi
reperáljuk meg az ekevasait. Hogy ne embereltük volna meg két dénárig a
hozzátartozóját?
Ezzel a mesével tökéletesen elámította Ocskayt. Hogy tudná mindezt egy
czigány?
– Itt van a két dénárod fejében! mondá Ocskay, egy tallért hajítva
Jávorka felé, a mit az röptében elkapott s czigány-alázatossággal
elhálálkodott érte.
– Csókolom a lába-újja kis körmét a fölséges excellentiás fejedelem
úrnak! Hat szekér ezüstöt találjon helyette.
– Veszsz meg! dörmögé Ocskay boszúsan, (hat szekér ezüstöt!) s
megfordítá a lovát.
– Apád-anyád idejöjjön! mormogá Jávorka, ráfújva a tallérra babonásan; s
aztán benyújtá azt a ponyva alatt. Nesze czigány asszony! dugd el a
tarsolyodba. Ez szerencsetallér.
Jó volt, hogy így tréfált; mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni
kezdett a nagyobbik fiu s a bunda alól egyre nyafogta: «apám! hallod
apám!» Még Ocskay gyanút foghatott volna. S akkor az az ő veszedelme
lett volna.
Nem jutott eszébe, hogy a szekér belsejét megvizsgálja; vágtatva
nyargalt vissza a megtett úton, a míg a predméri kanyarodóhoz ért.
Jávorka sokáig utána nézett.
– Ni, hogy kergeti maga-magát! Elől szalad a jobbik lelke, hátul szalad
a rosszabbik lelke, maga szalad középett lélek nélkül.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harmadnapra eljutott a czigány kordé Vöröskővár aljáig. Itt leszállt
Ocskayné s gyalog ment fel a várba gyermekeivel.
Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki:
– Igérje meg nekem kegyelmed, hogy ha sikerülni talál az a rettentő
fenyegetése, hogy Ocskay Lászlót élve elfoghatja, azt én nekem rögtön
tudtul adja.
– Megigérem neked, te oltári szentség, hogy te neked adom előbb tudtul,
mint akárki másnak. Te aztán mozdits meg eget és földet, hogy még
egyszer megszabadítsd: nem bánom.