Mire Ocskay a felesége hintaját kisérve, visszaczafolhatott Bittsére,
már akkor hírűl hozták neki a szállingózó emberei, hogy Áporkayék
átkeltek a Vágon: ezeknek az üldözése lehetetlen. Az egész kincshalmaz
elveszett: arra már keresztet lehet vetni.
– Csakhogy ti megvagytok! Dörmögé Ocskay s aztán parancsot adott, hogy
forduljon minden ember vissza Budetinnak.
«Budetinnak!»
Csak a mikor ezt a szót meghallá, tért vissza Ilonkának a nyugtalan
szivdobogása. Tehát most megtudja, hogy mi lakik Budetinban? Vajjon
igaz-e, a mit az a kegyetlen vénasszony mondott, hogy ott van az a
varázslónő, a ki az ő férje szivét úgy el tudta változtatni, hogy az
igaz istenek helyébe csupa bálványokat fogadott be? Igaz-e az, hogy itt
van az a nő, a kiről ő azt hitte mindig, hogy neki kebelbarátnéja,
Rákóczynénak hű társa a számkivetésben, s régóta apácza-fátyollal zárta
el magát a világtól, holott Lengyel Magdolnakint, kém volt a
fejedelemnőnél, Ocskaynak édes mérge, a feleségének pedig megölő mérge.
Vajjon itt találja-e?
Ocskayt magát is elővette az aggódás, a míg az alkony ködében
végighaladtak a sáros úton; a hintón leeresztve a bőrfüggönyök, hogy
senki sem látszott ki belőle. Elképzelé, hogy nem számíthat valami
szíves fogadtatásra Budetin várában, a hol a kincseit várják s ő azok
helyett a feleségét hozza oda nekik. Pedig oda kell neki őt vinni,
máshová nem viheti. Ő neki magának menni kell, a mint az út engedi, le a
Csallóközbe, Heisterhez; már nála a parancs. Holnap, holnapután indulni
kell. Ilonkát és a két gyermeket pedig nem hordhatja magával. Ilonkát és
Ozmondát hogy hagyja egy házban?
Nem gondolta meg, hogy az asszonyok között is lehet harcz
életre-halálra.
Aztán az öreg ember! A ki kincseket várt, s kenyérpusztítókat kap
helyettük.
Ennek a számára lehet kigondolni valami mesét.
De miféle mesével ámítsa el a két asszonyt, hogy mind a kettő el legyen
áltatva vele? Hogy megtudjanak maradni egy födél alatt, a míg ő távol
jár.
Ez nagyobb homlokizzadásba került ám, mint egy csataterv!
A fegyveres kiséret eleje már elérte Budetint. A várkapuban kinn állt
maga Gáspár úr, lámpással a kezében, s az előre vágtató huszárokat már
messziről megszólongatá: – «no, megkaptátok a kuruczot?»
– Megkapta a kurucz a magáét! felelt vissza az előhad vezetője.
– Megvertétek-e?
– Mint a kinnjáró kutyát!
Ebből Gáspár úr semmivel sem következtetett kevesebbet, mint hogy
természetesen mindent visszafoglaltak a kuruczoktól, a mit csak azok
elvettek.
Megerősíté ebben a hitében az utcza végén feldöczögő hintó, a mit Ocskay
kisért, oldalvást léptetve; ebben van a felesége.
Oh, hogy szaladt a ház ura maga a hintó elé! milyen sietséggel
iparkodott kibontogatni a csattos szijakat, a mikkel a redőnybőr le volt
kötözve, hogy nyújtotta maga a kezét a kedves vendégnek, s lesegítve azt
a hintógrádicson, még a kicsinyeket is leszedegette gyügyögtetve.
A kisebbik aludt már, azt az anyjának az ölébe kellett venni, a
nagyobbik a kezébe fogózott.
– Hozta Isten! hozta Isten, kedves hugomasszony! Csak tessék felsétálni.
Majd a cseléd megmutatja, merre vannak a szobák? Jó lesz lefektetni a
kicsikét, ha álmos. Maga is pihenje ki magát, édes hugomasszony! Tudom,
hogy el van törődve. Megijedt bizonyosan. Oh azok az átkozott kuruczok!
Csak tessék. Jó melegek a szobák. Dél óta fűttetjük. A párnákat is
melegíttettük.
A mint aztán Ilonka a két gyermekkel a lépcsőkön felment, oda fordult
sebtében Gáspár úr Ocskayhoz.
– Hát a társzekerek?
– Miféle társzekerek? Ocskay úgy tett, mintha nem értené.
– A miken a kincseid vannak; az ezüstmarha?
– Hát azokkal egy kis baj történt. A kuruczok kétfelé szaladtak, az
egyik rész a feleségemmel Sturecz felé loholt, a másik rész a
társzekerekkel Podhrágy felé czafolt; én meg kétfelé nem szakadhattam,
mert akkor mind a két helyen megvernek, csak az egyiket érhettem utol,
azt vehettem vissza.
– A feleségedet?
– Meg a két fiamat.
– Hát az ezüstödet?
– Azt biz átvitték a Vágon, már azt nem érhettem utól.
– De hát mért nem vágtattál elébb a kincseid után, mért nem azokat
foglaltad vissza? Minek csatangoltál a feleséged után? Huh be rémületes
bolondot csináltál! Hisz a feleséged a tied marad, ha a kuruczok
elviszik is; a két fiadat sem eszik meg, de az ezüstöd, ha egyszer az
ördögé lett, az ördögé marad. Oh te ostoba! Feleséget kaphatsz, ha az
egyik elvész, kilenczvenkilenczet, kaptál is gézengúz, a míg el sem
veszett! Porontyot is hoz a gólya, ha az kell; de ki hozza vissza neked
a prédára hagyott tenger kincseideit? te átkozott félnederes bolond!
– No csak ne csapj lármát öreg. Visszakapom én azt. Holnap egész
csapatommal utánuk megyek s visszafoglalom.
– Dejsz ütheted annak bottal a nyomát, ha egyszer elszalasztottad!
Mondhatod neki, mint a tót a vízbe ejtett kárásznak: «poty szem kárász,
nem vakarlak többet!» Beviszik azt, mire te odaérsz, Lietava várába, s
odajuss be még egyszer, ha ki hagytad magad belőle dobatni, mikor benne
voltál.
– Oda épen jó helyre fogják vinni. Tudhatod öreg, hogy a császár nekem
adományozta Lietava uradalmát; a várával együtt.
– Csakhogy az neked jeruzsálemi királyság.
– Végre mégis az enyim lesz.
– De hát azt gondolod, hogy majd én addig te neked folyvást itt tartom
tyúkkal, kalácscsal a te feleségedet, gyermekeidet, meg még azonfelül
Ozmondát is, jó remény fejében: egy Deo gratiasért?
– Nem tartod ingyen. Itt hagyom nálad, a hitedre bizva, a mit a
császártól kaptam, a fölösleges pénzt. Abból levonhatod a magad
költségét.
Gáspár úr kétfelé törülte a bajuszát, mint a ki gazdag lakomára
számított s kénytelen kenyérrel, szalonnával beérni.
– Csak mégis jobb szerettem volna, ha az ezüstöt hoztad volna el.
– Elhiszem. De ezt a feleségem előtt ne mutasd.
Ezzel Ocskay a kapitányaihoz fordult, s kiadta nekik a holnapra való
rendeleteket, aztán sietett a szobájába, átöltözni; a rajta levője csupa
rongyban csüggött le róla, a hogy a harcz hevében kard, lándzsa
összetépte, s bekeverve vérrel-sárral. Ma nagyon ráfér a mosdás.
Ilonka maga ment fel a kastélyba a két gyermekkel.
A vendégteremben, a mint belépett, szemközt találkozott Ozmondával.
A két asszony, a mint egymásra nézett, ki volt fejezve mindkettőnek az
arczában az, hogy legengesztelhetetlenebb ellenségét látja maga előtt.
Mint két egymásnak fordított tükör, a végtelenségig adta vissza egyiknek
a tekintete a másikéból rásugárzó indulatot.
Harcz lesz közöttük, bizonyos; s ez a harcz életre-halálra megy: egész a
megsemmisítésig!
De Ilonka ezúttal az istennők erejét érezte szivében. Teljes
fegyverzetében az asszonyerőnek állt ellenfelével szemközt; egyik
gyermeke a kezén, a másik a kebléhez szorítva. Ebben a fegyverzetben
diadalmas az asszony, a hitves. Ezzel nem versenyez semmi bűbáj, semmi
varázslat. Az anya büszkesége gyémánt pánczél.
Úgy állt vetélytársnéjával szemközt, mint egy cherub!
S ez érezte, az első szembetűzésnél, hogy le van győzve, le van gázolva;
hogy védtelen, fegyvertelen áll a másik előtt, a kinek minden szava,
minden pillantása sebet üthet rajta.
És Ilonka akart rajta sebeket ütni.
Akarta őt megkinozni, megalázni, őrjöngésig űzni.
Nem vehette azt észre senki, a ki kettős titkukat nem ismerte: hiszen
csak nyájasan beszélgettek. Mit kérdett Ozmonda? Hogy szabadult meg az
elfogott nő? S miről beszélt Ilonka? Arról, hogy mint szabadítá ki a
férje. De az elbeszélés minden szava, minden kis részlete egy
méregkehely volt annak a másiknak. Hogy harczolt Ocskay hitvese szeme
láttára! mesebeli hős lett, mikor érte küzdött! Mikor a feleségét
kellett visszavívni, egyedül száz ellen rohant a kardok közé, s azok
diadalhoz szokott kardok voltak: hősök ellen harczolt, s azokat is
szétverte lángoló dühében. Nem az az Ocskay volt, a ki szorultában
asszony maskarába engedi magát bújtatni, mikor a bécsi csőcselék, a
kéményseprők, a tolvajok, a koldusok hada megrohanja! Akkor csak a
szeretője volt ott: akkor nem találta meg a hősi szívét! De most, most!
mikor azt mondták neki, hogy «elrabolták a feleségedet, gyermekeid
anyját: viszik a kuruczok!» úgy-e nem sápadt el? Úgy-e lóra ugrott:
utána vágtatott, oroszlánként harczolt? Aztán mikor a kincseiről volt
szó, meg arról, a kit szeret: a kincseiről felejtkezett el. Hagyta őket
veszni, csakhogy ezt visszavívhassa! Nem úgy, mint mikor Bécsben
megkapta a császár ajándékát, s aztán a fölötti örömében elfelejtett
tőled búcsút venni, varázsszépségű tündérnő! Ezt mind hozzá kellett
gondolni, érezni a vetélytársnőnek, a míg Ilonka elregélte beszédessé
lett ajkkal férje hősi tusáját.
Oh minden beszéde a dicsekedtében féktelen asszonynak egy-egy válogatott
kínpadi tortura volt Ozmonda szivének. Ő neki százszor, száz alakban
vallott szerelmet ez a férfi; de ilyen alakban, mint feleségének, soha
sem. Ez az egy igazi: ez az egy imádatra méltó! Mikor a kardján csorog
végig a vére azoknak, a kik bántották azt a nőt, aki az övé! Óh mily
emésztő irigységet érzett ez asszony ellen!
S Ilonka tudta azt! Kéjelgett a lelke annak a tudatában, hogy most ezt
az asszonyt ő kinozza, férje hősi harczának elbeszélésével!
Gyönyörködött benne, hogy sápad el előtte ez a bűbájos tündér-arcz! Hogy
vonaglanak rajta az eltorzult vonások! hogy támadnak mély ónkarikák a
szemei körűl; hogy tekergőznek a szemöldökei, hogy vékonyulnak el az
összeszorított ajkai, hogy festi az irigység holdvilágsápadtra ezt a
deli arczot! s egyszer-egyszer félretekintett a tükörbe Ilonka, hogy a
saját képét meglássa. Lássa, hogy tündököl!
Ebben az első tornában Ozmonda nyomorultul le volt győzve.
De még nem volt vége a tusának.
Neki is főtt, forrott a szivében valami. Neki is voltak fegyverei! Majd
rákerül a sor!
Ezt a tusát ma végig kell küzdeni. Egyiknek győzni kell teljesen, a
másiknak el kell veszni! Mindenre el volt szánva.
A vacsora felett még egészen átengedte a győzelmet, egész a mámorig
Ilonkának.
Nagy társaság volt együtt: kettőjükön kivül csupa férfiak. Trencséni
nemes urak, a császári pártból; meg Ocskay alvezérei. Ezektől még
egyszer, és újra meg újra, végig kellett hallgatnia Ozmondának azt a
hőskölteményt, a mit Ilonka elmondott; mind igaz volt: nem az ő
képzelete festette Ocskayt olyannak, a kapitányok egymás szájából
kapkodták ki a szót, hogyan vitézkedett a vezér a felesége hintaja
mellett. Még így nem látta őt harczolni senki. S aztán mikor megcsókolta
az asszonyát a diadalmas harcz után!
Még most is sugárzott az a csók erről az arczról! Szemben vele olyan
volt annak a másik nőnek az arcza, mint a hold.
Gáspár úr konyított hozzá, hogy ez a dicsekedés rosszul eshetik az ő
kedves menyemasszonyának, s Gáspár úr olyan jó ember volt, hogy szerette
a felebarátját kihúzni a sárból, ha ugyan az által egy másik
felebarátját jól belemárthatta.
– No ugyan van mit dicsekednetek a vitézkedéstekkel, ha
elszalasztottátok ebadóba a kincseiteket hat társzekér számra!
Ez hűtött.
– Eh, mit? Mondá Ocskay, Ilonka keze után nyulva. A ki elvette, majd
visszaadja még!
– De nem adja biz az! Még a húgomasszonyt is kifosztották a gézengúz
kuruczok. Elbeszélte nekem a kocsis, a ki a hintaján volt. Minden
klenodiumát elrabolták tőle, csak azon könyörgött, hogy a jegygyűrűjét
ne huzzák le az ujjáról.
Ez a kellemetlen visszaemlékezés gyökeresen elrontotta az eddigi jó
kedvet.
– Te ezt nem is mondtad nekem, szólt Ocskay szomoruan, ujjai közt
megforgatva azt a jegygyűrűt felesége ujján.
– Nem gondoltam rá; szólt Ilonka könnyedén. Volt: nincs. Nem kell miatta
aggódnom. Csak a négy sor igazgyöngyömet sajnálom, a mit szegény
anyámtól kaptam menyasszonyi ajándékul.
Ennél a szónál «szegény anyám» még is csak köny szökött a két szemébe.
«Szegény»-nek a megholt kedveseinket nevezi a magyar szójárás.
Megérthette belőle Ocskay, hogy Ilonka tudja már, hogy anyja meghalt,
talán azt is, hogyan halt meg?
Ezek a könyek idézték elő Ozmonda arczán a legelső mosolyt ezen az
estén. Hát itt van nyitva a pánczél!
Ocskay megszorítá Ilonka kezét.
– No lásd, a négy sor igazgyöngy már meg is került, itt van a keblemben.
Azzal elővonta a dolmány zsebéből a bársonyos etuist s felnyitva azt,
odanyujtá Ilonkának.
A nő nem rejtheté el öröme fellobbanását. Nem a gyöngyért, hanem a
megemlékezésért.
– Ezt Bécsben vettem a számodra. Szép-e?
– Oh szép! Nagyon szép! Sokkal szebb az elveszettnél.
– Szivesen veszed-e tőlem?
Válaszul megcsókolta a nő férje kezét.
Azzal Ocskay az igazgyöngy füzért Ilonka nyakára kapcsolá a gyémántos
csattal.
– Viseld a kedvemért.
… Ozmonda ajkán szinte látni lehetett a düh forró lehelletét. Ha földi
tűz volna, a mi a szemekben ég, az ő szemei tüzében el kellett volna
égni annak a gyémántnak.
Egygyel több kínzás a rováson.
Ocskay az estebéd után elmondá, hogy ma vigadnak itt utószor. Ez
búcsúlakoma. Holnap indul a csapatjával. Az ilyen búcsúáldomást tehát
meg kell hosszítani. A férfiak maradjanak az ivóteremben. Az asszonyok
menjenek pihenni.
Mikor kimentek a teremből, Ozmonda azt sugá Ilonkának:
– Majd ha elaltattad a gyermekeidet, jöjj át a szobámba, ott még
beszéljünk egymással valamit…
Ilonka alig fektette le a nagyobbik fiát, a ki mindekkorig fenn volt s
az asztalnál hallgatta a hős-regéket apjáról, el nem álmosodott, azonnal
sietett az ellenséges meghivásnak eleget tenni. Átment Ozmonda
szobájába.
Tudta, sejtette jól, hogy mi lesz a beszéd.
Sőt azt is sejtette, hogy a koczka fordul. Eddig ő gyilkolt, ezután őt
fogják gyilkolni. Kiváncsi volt a nyerendő sebekre. Azt hitte, kiállja.
S végül még is csak ő marad a győztes.
A mint belépett Ozmonda szobájába, vetélytársnéja odadobbant eléje, s
megragadta a kezét.
– Tudod-e, hogy kinek a barlangjába léptél be most?
– Tudom. Halálos ellenségemébe.
– Tehát azt is tudtad jól, mikor én nekem azt a hősregét elmeséled egy
férjről, a ki feleségeért harczol, hogy minden szavaddal pokolkínokat
okozasz itt! (Öklével a mellére ütött.)
– Tudtam. Úgy akartam.
– Te tudod azt, hogy én szeretem Ocskayt?
– Ha magadat meg nem sért ez a szó, engem nem sért meg.
– De ő is szeret engem.
Ilonka vállat vont és mosolygott hozzá.
– Nem törődöm vele. Azt hiszem, minden férfi úgy tesz. Megtanultam
Lengyel Magdolna nénémasszonytól, hogy ez közös sorsa minden asszonynak.
Türni kell. Nem kell rágondolni. Egy katona, egy lovag, messze földön
járó, egy hős, a kit imádnak, megkoszoruznak, hogy bújhatnék el az
örömök elől, a mik fölkeresik? Okos asszony nem ütközik meg az ilyen
dolgon. Nem kérdi, hol jártál? Kivel enyelegtél? Hadd élje világát! Hadd
gyönyörködjék a világ minden szép asszonyában. Ma egy szép grófné,
holnap egy szép czigány leány!
– Nem igaz, kiálta közbe őrült önfeledéssel Ozmonda. Nem az egész világ
minden szép asszonya! Én voltam a czigány leány is! Én voltam minden és
mindenütt!
S e vakmerő vallomásra az volt Ilonkának a válasza, hogy nevetve ölelte
át Ozmonda vállait.
– Áldjon meg hát érte az Isten, hogyha megvigasztaltad szomoruságában.
Köszönöm jó lélek.
Ozmonda érzé, hogy még mindig ő van alul a földön, ő van letiporva. Ez a
föl sem vevés, ez a hideg közöny még jobban lesújtá. Hogy egy ilyen
vallomásért még arra sem tartják érdemesnek, hogy megnehezteljenek rá,
hogy nem becsülik feljebb egy leszakított virágnál, a mit a férj a
vitézkötése mellé tüz. Hadd tüzze: virágszál!
S még hogy megtetézze a sértő megvetést, azt is hozzátevé Ilonka:
– Mink, szegény otthonülő asszonyok megelégszünk vele, ha a férjünk
lelke a mienk.
– De az sem a tied, kiálta dühtől reszkető ajakkal Ozmonda. S oda rohant
az asztalához, s azon egy kis ébenfa-szekrénykét felnyitva, kikapott
belőle egy levelet s odatartotta azt Ilonka elé. «Olvasd el ezt!»
Ez volt Ocskaynak az a schwechati levele, a mi így kezdődött: «Édesem.»
Tele drága vallomásokkal!
Ilonkának a szemébe akart szökni a köny, de visszaparancsolta. A ki
ebben a tusában az első könycseppet elejti, az elveszett.
Hidegvérrel mondá:
– No, hát ez is a tied. Mit akarsz még tőlem elvenni?
– Azt a jegygyűrűdet.
Erre felkaczagott Ilonka.
– Hahaha! Édesem. Egyéb bajod nincs? Már ezt az egyet pedig nem fogod
megkapni. Ezt nem adom neked.
– De én elveszem ezt tőled! suttogá Ozmonda, villogó szemekkel. Tudod-e,
mért csaltam át Ocskayt a császári pártra? Azért, mert az osztrák
törvények szerint a katholikus férj és a protestáns nő közötti házasság
semmis és haszontalan. Ez a ház már az osztrák császár birodalmában van,
s te itt nem vagy Ocskay László felesége többé.
– Oh akkor áldalak, boldogságos istenanya, szent sugallatodért! sóhajta
fel Ilonka. Tudd meg jó barátném, és essél kétségbe, hogy én már féléve,
hogy katholikussá lettem, s itt ebben a házban is, Bécs városában is
Ocskay László felesége vagyok.
Ez aztán buzogány csapás volt!
Ozmonda úgy érzé, hogy szétomlik alatta. Erre nem számított!
De nem adta meg magát. Oh még hátra volt az utolsó fegyvere: a méregbe
mártott.
Csak az alakját változtatta meg, mint a mesebeli rossz tündér. Elébb
mint saskesely csapkodott áldozatára, s hogy az visszaverte, megkisérté
kigyóvá alakulni, úgy közelíteni hozzá a méregharapásra.
Boszusan tépte szét Ocskaynak a levelét száz darabra s elszórta a
földre. Aztán leveté magát a kerevetre, arczát kezeibe temetve s úgy
tett, mintha sirna.
– Én vigasztaljalak-e? mondá neki Ilonka.
Erre megtörlé a zsebkendőjével a szemeit Ozmonda, s úgy tett, mint a ki
duzzogva nevet. Neveti a maga bolondságát. És mikor így felkaczagott
öngúnyolva, mintha visszhangja támadna saját kaczajának, eszébe jutott
az a rejtélyes nevetés, mit itt ezen a helyen hallatott Ocskay, a
legédesebb andalgás pillanatában, s a minek az okát nem akarta
megmondani. «De bolond vagy, hogy így szeretsz! hiszen nem léssz soha az
enyim. Pápistává lett a feleségem!» Ezt kaczagta.
– Hm! Ez bolond állapot. De hát így mi még is nem maradhatunk. Ez a
helyzet megöl engem is, téged is; s mi ketten együtt megöljük Ocskayt.
Mert én inkább megölöm, mint hogy másnak hagyjam.
Ezzel felugrott a kerevetről, egy czifra faragványú ódon almáriumhoz
ment, kinyítá annak az egyik szárnyát, egy hosszú, szűknyakú üveget vett
ki belőle, a miben valami aranyszin nedv villogott s abból nagyot
húzott.
Ilonka bámulva nézte, hogy mit csinál.
– Ne félj! Nem méreg. Mondá a grófné, visszatéve. Csak sziverősítő; úgy
híják, hogy «alamázia.» Hozzá vagyok szokva, mikor elfojt a keserűség,
ez megvigasztal. Ajánlom neked is. Majd megszokod valaha!
Aztán nehányszor alá s fellépdelt a szobában s egyszerre csak térdre
ereszkedék Ilonka előtt s átkarolva annak a térdeit, azt mondá neki:
– Mondj le róla önkényt! Visszatérhetsz a «magyar vallásra» s egyszerre
elszakadsz tőle!
Ilonka bámulva rázta a fejét. El nem tudta gondolni, hogy holdkórosság-e
ez, vagy esztelenség, vagy a megivott philtrának a hatása?
– Nem jót tesz neked az az ital! mondá a térdepelőnek.
– Ne hidd azt. Tisztítja az észt. Én világosan beszélek. Nem való te
hozzád az az ember. Ti nem vagytok egymásnak teremtve. Te nem ismered
őt; képzeleted sincs róla, ki ő? Te egy hidegvérű, komoly, mértékletes
háziapának képzeled őt; én, én ismerem csak őt igazi valójában, dæmoni
szenvedélyének egész ragyogásában. Előtted csak egy közönséges ember ő,
előttem egy király! A mit egy ember az arkangyaltól Lucziferig magában
egyesíthet, mindent megtaláltam benne. Neked ő csak egy mindennapi
megszokás, nekem üdvöm és elkárhozásom! Te élsz és újra élsz, ha tőle
elválsz, de én megsemmisülök, itt, és a más világon.
Ilonka most már szánni kezdte ellenfelét.
Ozmonda észrevette azt az arczán, s gyöngéd erőszakkal oda vonta maga
mellé a kerevetre, úgy suttogott a fülébe; rábeszélő, behizelgő szóval.
– Lásd, te neked van egy régi imádód; régibb, mint Ocskay László. Ezt
Ocskay László mondta el én nekem. Lovagnak, férfinak olyan derék, mint
ő. Szivét nem birta senki te rajtad kivül; hogy téged elvesztett,
asszonyt nem szeretett soha. Maga Ocskay László beszélte el előttem ezt
oly sokszor. Fáj a szive érte, hogy téged elrabolt tőle; ha halva
maradna, ő rá kivánna hagyni. Oh engedd meghalni rád nézve Ocskay
Lászlót. Térj ahhoz, a ki téged igazán szeret, imád, megbecsül, ki téged
soha más nőért el nem tudott felejteni, a ki a te lelkednek igazi,
valódi kiegészítő fele, hisz az is egy Ocskay, a jobbik, a szebbik, az
ifjabbik, a Sándor!
Ilonka indulatosan ugrott fel helyéről, hevesen taszítva el magától a
vállait átölelő asszonyt.
– Ejh, hallgass e szóval! Nekem ilyen beszédet hallanom sem szabad! Ha
nincs más mondandód, itt hagylak. Megyek a gyermekeimhez.
– Nem mégy! lihegé Ozmonda, elállva a távozni akaró útját. Még nem
végeztünk egymással. Tudod, mért hivtalak ide? Harcznak kell lenni
közöttünk élet-halálra! Meg akarsz futamodni előlem?
– Itt maradok.
– Sebhetlennek hiszed magadat, a kiről minden nyil lepattog? Nem sért
meg semmi szó, semmi tett, semmi bizonyosság? Tudsz mindent felőle, s
mindent megbocsátasz. Anyádnak a szive miatta szakadt meg. Ezt is
tudod-e már?
– Tudom. Nagyon fájt. De már elsirattam.
– Tudod, hogy a haldokló megátkozta gyermekeidet ő miatta?
– Mindennapos imáimmal védelmezem őket az átka elől.
– Egész nemzete eltaszítja és gyűlöli. Tudod ezt?
– Én fölemelem és szeretem.
– Miért? Mi jogon?
– Mert az enyim.
– Akkor az én jogom erősebb, mert régibb. Enyim volt, mikor még téged
soha se látott.
– Az nem igaz.
– Olyan enyim volt, hogy lelkét, testét elveszté miattam. Barátját
megölte, hazáját elhagyta miattam. Én voltam a vezérlő angyala, égbe és
pokolba. Akarod tudni a vetélytárs nevét, kit miattam megölt? Az a te
bátyád volt, a jó Tisza Gábor!
Ilonka felsikoltott. Arczáról eltünt minden élet. Ez az orgyilok jól
odatalált lelkébe. Azt törte benne össze, a mi soha egygyé nem
varázsolható többé: a hitet. S hogy ennek még a töredékei is össze
legyenek morzsolva, a kegyetlen vetélytársnő elővette szekrényéből és
elolvastatá vele azt a levelet, a mit Ocskay László irt hozzája akkor,
mielőtt a magyar táborból megszökött, a füllevágás meggyalázó büntetése
után, bevallva minden titkát, esküdve örök szerelmet ő neki, holtig való
boszut meggyalázóinak, s nagyobb hitelesség kedvéért még azt a
kristály-szelenczét is megmutatta Ozmonda, a miben a levágott ereklye
meg volt tartogatva.
Ilonka szótlanul tántorgott ki a szobából, kezeit megtörő szivére
szorítva. Ő volt a halálra sebesített…
Szobájába érve, végigveté magát a földön és megsiratta keservesen
elveszett paradicsomát.
Azután, mikor elfogytak a könyek, asztalhoz ült és irt.
Levelet irt Ocskay Lászlónak.
Megerősíté a szivét, hogy érthető mondásokat tudjon irni.
«Kedves uram, jó Ocskay László!
Ezen levelemmel búcsút veszek Te Tőled örökre; holtig való örök időkre.
Sok keserű bánatot hoztál a lelkemre, édes jó uram, Ocskay László, de
megnyugtattam a szivemet azzal, hogy még több örömökkel boldogítottál
egykor.
Homályt hoztál a nevedre, fiaid nevére; engem is gyászba borítottál
vele; de vigasztalásom volt az emlékezet, hogy elég soká melegedtem mult
dicsőségednek ragyogó fényében. Eltértél hazádtól, és én követtelek,
mint hű hitestársad; ha osztoztam az áldásban, osztozzam az átokban is,
a mi utadban ér.
Leégetted ősi hajlékunkat, szegény anyám szive megszakadt miatta. Titkon
elsirattam, neked nem mutattam; könyeimet, keserüségemet magamba
fojtottam.
Szivedet, szerelmedet visszavetted tőlem, más asszonynak adtad.
Özvegygyé lettem, mielőtt leejtettem volna fejemről az asszonyi fátyolt.
Nem panaszoltam fel: azt mondtam, így kell annak lenni. Azt mondtam
magamban: elég soká voltam veled boldog; meg kell azt így szokni.
Ide hoztál engem annak a házához, ki nekem halálom. Azt mondtam, nem
bánom: megiszom a mérget, mit elém töltenek. Szeretlek, el nem
hagyhatlak, engedelmeskedem.
De most megtudtam egy rettenetes titkot. Te voltál az, a ki az én
szegény jó bátyámat, az én szeretett Gáboromat megölted.
Nincs szó, a mi leirhassa azt a nagy fájdalmat, a mit én most érzek; de
érezni fogom azt örökkön-örökké, mind a míg csak élek.
Ha a két gyermekem nem volna, kolostorba mennék, hogy éjjelem-nappalom
te éretted való imádkozással töltsem, vajha megbocsássa neked Isten azt
a bűnöd, a mit emberi sziv meg nem tud bocsátani.
De mivel itt van a két ártatlan gyermekem, s nem akarom hagyni, hogy
azok a kárhozat számára növekedjenek fel: ölembe veszem őket s elviszem
magammal, felkeresem velük jóltevő idegenek házát, s hűséges
szolgálattal fogom megkeresni számukra a mindennapi kenyeret.
Semmit el nem viszek rajtuk kivül magammal: tudod, hogy ellenségeid
mindenemtől megfosztottak. A mi gyöngyöket adtál, azokat is itten
hagyom: a gyöngy könyet jelent, s nekem volt belőle elég, s marad
holtigvaló elég.
Isten Hozzád, édes jó uram. Szeretlek, hű leszek Hozzád, míg csak élünk;
de, hogy Veled találkozzam, hogy Téged meglássalak, azt ne mérje rám
többet az Isten, a ki legyen Hozzád is, hozzám is kegyelmes, irgalmas
Isten.
holtig való alázatos szolgálód Ocskay Lászlóné, született Tisza Ilona.»
A levél ott maradt az asztalon, a négy sor igazgyöngygyel. Ilonka a két
gyermekkel úgy eltünt a házból az éj sötétjében, hogy senki sem vette
észre; még a lesben álló Ozmonda sem: oly nesztelen tudta intézni
szökését.