– Úgy? mondá rá Szunyoghy grófné. Mintha nem törődnék vele.
De Gáspár úr többet is akart megtudni.
– Elhozza magával az ezüst-marháidat is?
– Azokat is hozza.
– Akkor tisztelem az eszét.
Ocskay László rögtön fölkelt az asztaltól s rendeleteket osztott a
hadnagyainak, hogy a szerteszét elszállásolt huszárjaiból kétszázat
tartsanak útra készen, hogy az első trombitaszóra megindúlhassanak.
Eleibe szándékozott menni Ilonkáéknak.
– De nagy készület kell hozzá! csettegett Ozmonda csipősen.
– Bolond! Hat társzekér ezüst nem a Csákyék szalmája! igazítá rendre
Gáspár úr a menyét.
Ő maga, a házi gazda látszott az érkező vendégek elfogadásában
legserényebbnek, új szobákat rendeztetett, kályhákat fűttetett, ágyakat
szellőztetett. Meg kell becsülni az olyan látogatót, a ki hat társzekér
ezüstöt hoz magával, s aztán itt is marad, nem a vendég, hanem az ezüst.
Ozmonda pedig azon imádkozott magában, hogy bárcsak rajtuk ütnének a
kuruczok s elragadnák mind a kettőt.
Ha kivánta, meg is történt.
Alig trombitáltak nyergelőre a huszároknak, a midőn vágtatva érkezik be
a várudvarra egy lovas, lóhalálában.
De nem lehetett annak a ruháján felismerni, hogy miféle regementből
való, úgy összefecskendette a sár; az ábrázatjából is csak a két szeme
látszott ki. Azonban már messziről kiabált: – Ocskay! Ocskay! Hol van
Ocskay László?
Ocskay kijött a kiabálásra a tornácz elé s nagy mérgesen rivallt a
lovasra:
– Ki vagy? Mi vagy? Nem tudod a czímemet? Mit kiáltozod a nevemet?
– Eh! Most nincs ideje a titulálgatásnak, lihegé rekedten a lovas. Nem
kell nekem a generális, hanem az Ocskay László. Én vagyok Pestvármegyey!
– Pestvármegyey? Hördült fel Ocskay. Mi történt a feleségemmel?
– Az történt, hogy a bittsei várnál rajtunk ütöttek a kuruczok.
– Elfogták a feleségemet?
– El! A kincses társzekereket is.
– Gyermekeim! Nem védtétek őket, nyomorultak?
– Azok kétszázan voltak, mi csak ötvenen. Az én embereim nagyobb része
leugrált a lováról s futott a sűrű erdőnek: magam elvágtattam, hogy
neked hírt adjak.
– Mennybéli Isten! – – Nem! Nem! Nem imádkozunk most. Fúvassatok riadót!
Hozzátok a lovamat! Válts paripát, hadnagy! Be kell őket érnünk, ha
ördögökkel vannak is! Nem ismertél a vezérükre?
– De igen. Beleznay János volt.
– Hadnagyom volt. Egyik a szökevényekből. Kétszer kegyelmeztem meg neki,
mikor főbe kellett volna lövetnem. Harmadszor nem lesz neki irgalom!
Fújjátok, fújjátok a trombitát! A hányan itt vagytok, jöjjetek velem, a
többi utolérhet. Két kicsiny porontyom! Megállj kurucz, ezt
megkeserülöd!
Nagy volt a grófi családnál is a rémület. Ozmonda maga segíté fel Ocskay
Lászlóra a pánczélingét, s ő kapcsolta fel a fejére a sisakját. Gáspár
úr is ott sürgött-forgott körülötte.
– Jaj csak az ezüstödet a kezük között ne hagyd! Az átkozott rablók!
Alig gyült még össze ötven lovas, Ocskaynak nem volt türelme várni;
nyeregbe veté magát. «Utánam!» Előre vágtatott a csapattal.
A többiek, rótánkint szállingózva, rugtattak utána; úgy, hogy semmi rend
nem volt a rohanásban.
Valahol a bittsei kaptatónál aztán összeverődött az egész csapat; akkor
sem lehetett nagyobb egy svadronynál. De ezek mind hű czimborák voltak,
a kik el nem hagyták volna Ocskayt, ha az egeket vívni vezette volna is
őket.
A mint a bittsei malomzúgóhoz értek, nehányan a Pestvármegyey
csapatjából, a kik elbújtak a hidlás alá, előkeczmelegtek Ocskay
láttára, s azoktól megérté Ocskay, a mi a hadnagy eltávozása után
történt.
A kuruczok, a mint Ocskayné kisérő csapatját szétriasztották,
megfordították a szekereket; s azután kétfelé válva, a kisebb csapat,
mintegy ötven ember, Áporkay zászlótartó vezetése alatt, a kincses
társzekerekkel visszafelé vette az útját a podhrágyi rév felé, a
nagyobbik csapat, valami kétszáz lovas pedig a hintóval, a miben
Ocskayné és a gyermekek ültek, megindult Sturecz felé. Itt maga Beleznay
volt a vezér.
Világos a veszedelem! Ha Áporkayékat ott nem szoríthatják Ocskayék az
innenső parton, hanem időt hagynak nekik, hogy a réven átkeljenek, akkor
aztán nem beszélnek velük többet, mert azok a hidast odaát tartják, s a
jeges árvizen lóval nem lehet keresztül úsztatni. Ha pedig ezek után
veti magát Ocskay, az alatt a kuruczok a hegyek között úgy elviszik a
feleségét, hogy nyomába sem akad.
Egy pillanatig sem tétovázott.
– Utánam mind! Hajtsunk Beleznayékra!
S azzal letérve az országútról, neki vágott a hegyi útnak, a hol más
kocsikerék vágánya nem is volt látható, mint azé a hintóé, a miben a
feleségét vitték.
A stureczi mély völgyben érte utól Beleznayékat.
Beleznay jól tudta azt, hogy Ocskay maga a felesége kiszabadítására fog
rohanni, azért is hozta magával a csapatja nagyobb részét. Hanem abban
rosszúl számított, hogy Ocskay kétfelé fogja osztani a csapatját, s egy
részét a kincsei visszafoglalására rendeli, maga csak félerővel jön az ő
üldözésére. Így reméllette magát Ocskayt is elfoghatni.
Ez nem úgy történt. Ocskay hagyta veszendőbe menni valamennyi kincsét, s
egész erejével Beleznay ellen fordult.
Aztán meg még eddig senki sem látta Ocskayt igazán harczolni. Neki a
viadal csak játék volt mindig: nevetve szokott belemenni, kaczagva
osztotta a csapásokat s vigyázott magára. Most mutatta meg, hogy mi
lakik benne. Hajh, ha ellenség ellen, ha nem saját honfiai ellen
viaskodott volna így, lantosnak kellene járni a nyomában, hogy minden
tusáját megénekelje. Nem is úgy, mint egy hős, de mint egy félisten
harczolt maga egész csapatok ellen; a dulakodás közt ordított
emberfölötti dühében, s arcza kikelt alakjából, ellenséges lovast,
lovával együtt legázolta maga alá s egyik ellenfelét a másikra dobta,
végre felugratott a patak hidjára s útját állta az egész
kurucz-csapatnak; ember és ló bukfenczezett körülötte bele a sömlyékbe.
Az ő kardcsapása kihangzott az egész csatazajból, s azt halálordítás
kisérte.
Ilonkának reszketett a szive, a mint két gyermekét keblére szorítva,
hintajából nézte ezt a fölséges látványt. A férjet, a ki feleségeért
harczol, kegyetlen őrjöngő haraggal; szikrázik az aczél a kezében, a düh
a szemében; halálhír minden csapása; pokolra átkozás minden kiáltása. S
ő maga oly sérthetetlen: kard, dárda nem járja, fokos meg nem sérti,
pisztoly, mordály hiába prüszköli feléje a tüzét; hiába ágaskodik felé a
csatamén: bűvkör van körüle, aczélvárban lakik, s az egész aczélvár egy
kardnak az éle; végre az egész kuruczhad rémült riadással szalad meg
szerte az erdőnek s futtában is jajgat a sajgó sebektől, miket Ocskay
kardjától emlékezetbe kapott; hírt mondhat felőle: így jár, a ki Ocskay
feleségét bántja!
Ilonka úgy bámulta ezt, mint egy álomlátást.
Hát ilyen Ocskaynál a hitvesi szeretet?
Mindent elfelejtett ebben a pillanatban, a mi szivének fájt.
Ocskay huszárjai a hegytetőig üldözték a kuruczokat.
A férj odajött nejéhez, fiaihoz s behajolva hozzájuk a hintóba, csendes
mormogással, minő a fiait meglelt oroszláné, kérdezé:
– Nem történt bajotok?
– Semmi! Semmi bajunk sincsen! sietett Ilonka felelni, felderülő
tekintettel.
Szegény asszony! E pillanatban elfeledé lelke minden keserüségét, s nem
jutott eszébe, hogy eltaszítsa magától a csókoló ajkát.
– Hát ti kicsikéim nem rémültetek meg?
A nagyobbiknak a szemei oly szilajul forogtak.
– Úgy-e anyám, ha én férfi leszek, én is így fogok harczolni, mint az
apám!
Ocskay magához szorítá a gyermeket, a ki úgy szól, mint egy férfi. Ő meg
úgy sírt, mint egy gyermek. A nagyanya átka jutott eszébe: «ne érjenek
ők férfikort!»