Ez a kisértetes jelenet a Tisza-kastélyban természetesen nem maradt
titokban; Kókány meg a többi huszárok tanui voltak annak, hisz első
sorban őket rémíté agyon az élethű arczképe Ocskay Lászlónak, ők hitték
azt, hogy valami rémkép, a ki szembe jő rájuk, számot kérni a fertelmes
árulásért; s aztán visszatérett elhistórizálták a pajtásoknak, milyen
kegyetlenül elbánt a generális azzal az ijesztő csodával! – Ebből aztán
nagy tréfa lett a tiszt urak között. – Mert hiszen nem veszik ám az
ilyen kis executiót olyan tragikusan, mint a hogy le van irva. Egy
leégett város nem a világ! Csak éjjel borzasztó az, mikor a lángja
vereslik, reggel már csak a füstje látszik. Aztán egy csepp vér sem
folyt el; a lakosság elmenekülhetett, s magával vihette, a mi a
szekerére és hátára fért. A Tisza-kastélyból is elébb kihordtak a
labanczok minden butort, retyemutyát: nem törtek össze semmit, el sem
suvasztottak, a derék becsületes emberek, csak aztán gyújtották fel a
tetőt. – Ocskay László a rábizott feladatot a milyen lelkiismeretes
szigorral, épen olyan humanus kimélettel hajtotta végre. Ezt meg kellett
neki adni.
– No, hanem azt szerettem volna látni, mikor a saját portréddal
megduelláltál! évődék Ocskayval Tökölyi uram, mikor, végzett munka után,
ott az erdősátorban «fecerunt magnum áldomás». – Nagyokat vágtál rá?
Keresztben, hosszában? Az nagyon derék lehetett. Ennek híre lesz az
országban, hogy Ocskay László maga-magát is kész levágni, ha utját
állja.
Ocskay türte a tréfát s se nem haragudott érte, se bele nem vegyült a
mulatság tréfás zajába. – Tiszttársai ezt csendes lelkifurdalásul
magyarázták s Tökölyi uram most már úgy beszélt hozzá, mint a ki
megszomorodott szivű czimboráját jóakarólag vigasztalgatja.
– Fel se vedd ezt az egész dolgot, édes gyenerálisom. Láttál te már
ilyen fájerverket többször is. Piszliczárság az egész! Kérdezd meg csak
a Léva vári kapitányt, micsoda parancsolatja volt neki Bercsényitől?
Előadja. Egy hét óta a zsebében volt már a rendelet a kurucz táborból,
hogyha a császári sereg közelít Lévához, ő gyújtsa fel a várost. Te csak
megelőzted benne a kuruczokat. – Azoknál is az a hadi praktika, hogy
minden várost felpörköljenek, a hova a császáriak le akarnak telepedni.
Ott van Korpona: ők maguk gyújtották fel. Ott van Zólyom; Andrássy
tábornok az első gyanus csapat közeledésére felgyújtotta, leégette a
várat, a várost; pedig nem is császári lovasok voltak, hanem kuruczok, a
kiket jönni látott. Ők is csak azt teszik, a mit mi teszünk. S nem fáj
érte a szivük. Te se légy olyan érzékeny. Nádaltasd meg a szivedet a
kovácsnál, ha még lágy; lásd, az enyém milyen kemény. Megállj, még majd
vért is kell ontanod, magyar vért. De hát attól se hökölj meg. Hát a
kuruczok nem ontották a te magyarjaid vérét? Mikor Vajda Bandi
megrohanta Unyimnál a te Blaskovichodat, bekergette a faluba, a te
szegény huszárjaid bújtak volna szalmába, szénába, házhiúba, de a tótság
oda hurczolta őket Vajda elé s azt kiabálta: «zabi panye! zabi!
précsoszom zosztál!»[1] s Vajda levágatta őket sorba. A szegény Vas
Andris hadnagyodat, a Benger Boldizsár zászlótartódat, a Krupics Jancsi
strázsamesteredet. Te se sajnáld őket! Az a szép, mikor a magyar vágja a
magyart. Majd nő helyébe más. «Terem az ember, mint a subagallér!»
Legyen olyan kemény szived, mint nekem.
(«Megállj csak, mondogatá magában Ocskay, míg arczáról leovashatlan
volt, a mit most gondol. Majd megválik nem sokára, hogy melyikünknek a
szive keményebb?»)
Mikor Heister Pozsonyból utnak ereszté Ocskayt, akkor élőszóval azt a
hadjárati tervet adta neki utasításba, hogy a bars- és nógrádmegyei
városokat égesse fel. Ez azonban csak próba volt Ocskay «új hűségére»
nézve. Még azon az éjszakán, a melyen e próba első feladatát olyan
fényesen bevégezte, átadott neki a dragonyosok őrnagya Ebermont egy zárt
levelet a fővezértől, a mit eddig a tarsolyában tartogatott. Így szokták
a tengernagyokat is zárt utasításokkal ellátni, a miket csak a magas
tengeren szabad felbontaniok.
Ebből a lepecsételt utasításból aztán megértette Ocskay, hogy egészen
más feladat vár reá, mint a mit szóval elmondtak előtte.
Heister Pálffy bánnak Árvavár elfoglalását parancsolta meg. Azt a
vidéket Czelder Orbán, kurucz vezér tartotta megszállva, maga is
leghivebb német vezére Rákóczynak, a csapatjai is a legderekabb német és
tót gyalogok. Ez ellen küldte Heister Pálffy bánt, Ocskay Lászlót és
Ebergényit. El kellett dőlni, hogy melyik harczol vitézebbül: a császár
magyarjai, vagy a Rákóczy fejedelem németjei?
Már ezt a küldetést gyönyörüség volt elfogadni Ocskay Lászlónak.
Az egész haditerv, a mit Heister és a táborkar bölcsei nagy tudományosan
kifundáltak otthon a szobában a földabroszon, határos volt a
lehetetlenséggel, azok előtt, a kik azt a vidéket ismerik. Könnyű ám
Heister uramnak az ujja hegyével a mappán alá s felsétálni, de a ki
valaha a Kis-Fátra meg a Nagy-Fátra hegyeit beutazta, az tudni fogja,
hogy az ilyen séta kemény télben nem embernek való.
Épen azért szerette azt meg Ocskay László. Azért mondta magában, hogy
majd megválik, melyikünknek a szive szorult rá, hogy a kovácshoz vigyék
megnádaltatásra?
Déltájon egy erős zápor, fellegszakadással kezdődő, egyszerre eloltá az
égő város tüzét; délután a zápor hóesésbe ment át s estére fehér volt a
tájék, a kormos falak, a leégett tetők be voltak takarva szépen, csak a
csonka tornyok mutatták, hogy egy leégett város áll ott a távolban.
Innen tovább kellett menni: sárban, hóban.
Ettől a naptól kezdve aztán hetekig havazott, soha egy nap meg nem szünt
a hóesés. Krónika nem emlékezik ily kegyetlen télre, mint ez az utolsó
tele volt a Rákóczy-hadjáratnak. A magyar hadvezérek tétlenül,
mozdulatlanul kényszerültek a Duna két partján vesztegelni
hadseregeikkel; azt hitték, hogy a csikorgó hideg, a házmagas hófuvatok
a császári seregeket is gátolják a hadviselésben.
A három magyar császári generális pedig ebben a rémületes harczban,
«mintha zsinórra vették volna»[2], oly pontosan hajtotta végre a
hadműveletet. Ez az emberek harcza volt az istenek ellen, a hó, a jég, a
szél istenségei ellen: – harcz, lövöldözés, kardcsattogás nélkül, s
mégis több halottat, sebesültet hátrahagyó a leggyilkolóbb ütközetnél.
Ocskay Lászlónak jutott a feladat Turócz vármegyén keresztül a hátába
kerülni Czelder Orbánnak, ki a párniczai kurucz sánczot védelmezte
Pálffy János ellen. Franczia védmű volt az, faltörő ágyúkkal is
megostromolhatlan.
Ocskay nem válogatott az útban. A merre egyenes! Nem kellett hidnak
kerülnie, minden folyam be volt fagyva; s szekeret, ágyut nem hordott
magával a dandárja. Ha találtak valamit enni, jó volt; ha nem,
koplaltak. Egy napot nem engedett a pihenésre: sietős volt az út. Ő maga
a huszárezredével képezte az előhadat, középen jött Tökölyi uram rácz
gyalogsága; a hátvéd volt a dragonyos lovasság.
Eleget szabódott most már Tökölyi uram Ocskaynak, hogy ne fogja a dolgot
olyan keményen, mind kidől a ráczság, azok nincsenek szokva ilyen
irgalmatlan télhez. Otthon soha sincs tél; mind odafagy a vitéznép.
– Fel se vedd az egész dolgot. Mondá neki Ocskay. Holnap még hidegebb
lesz, még nagyobb hónak megyünk neki. Közeledik Muszkaország. Szokjuk
meg a klimáját, ha olyan nagyon szeretjük.
– Nem birom elhallgatni a bajtársaim jajgatását!
– Nádaltasd meg a szivedet a kovácsnál, ha olyan lágy. Ha én nem fáztam
meg a lévai nagy tűztől, te ne izzadj meg a túróczi nagy hótól.
Ott kezdődött még csak az igazi! Mikor a Nagy-Fátra gombási szorosán át
kellett törtetni. Ocskay László ezerével hajtotta maga előtt a tótságot
a mély hegy-vágásokban havat lapátolni, ember fölötti munkával vágatva
utat csapatjai számára; a hol lehetetlen volt a völgyben előrehatolni,
az erdőkön keresztül új utczát töretett favágóival; mégis előre haladt;
éjt, napot egygyé tett, pihenőt nem adott; mégis ott volt napjára a
végponton, a hová a fővezér elküldte.
Ott állt Czelder Orbán háta mögött.
S erre, a mint Ocskay őrtüzei kigyuladtak a Fátra tetején, a kurucz
vezérnek sietve kellett odahagyni a megostromolhatatlannak hirdetett
párniczai sánczot s futvást menekülni Rózsahegyre s onnan
Liptó-Szent-Miklósra; veszendőbe hagyni Árva várát.
Ocskay Lászlóé volt az oroszlánrész ebben a diadalban.
De micsoda áron?
A mit rábízott a fővezér, azt ugyan keresztül is vitte, de az egész
dandárából nem maradt meg több embere háromszáz hajdani kurucz
huszárjánál. Ezek kiállották maguk is, lovuk is ezt a gyilkos járatot;
hanem a sok szép, istállóhoz szokott dragonyos-paripa mind ott maradt az
útfélen, s a vitéz ráczságból csak Tökölyi uram került meg tizenkét
lovas szerezsánjával; a többit betakarta a hó.
Mikor Kralovánnál összejött a három dandár: Pálffy, Ocskay, Ebergényi
zászlói alatt, a három alig tett egyet. A többi megfagyott. Hanem a
győzelem tökéletes volt.
Itt került még egyszer össze Tökölyi uram Ocskayval: hat hét óta először
fűtött szobában, poharazó asztal mellett. A diadal áldomását itták.
Vegyítve volt az édes bor közé a nagy ormótlan veszteségek fölötti
keserűség ürömcseppje. Tökölyi uramnak a könyei hullottak a poharába.
Mind odalett a sok szép vitéze!
– Soh se sirdogálj te rajtuk. Vigasztalá őt Ocskay. Keményítsd meg a
szívedet. «Terem az ember, mint a subagallér!»
– De átkozom én azt az órát, a melyen veled egy úton elindultam!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A lietavai várat is körülzárolta a kegyetlen erős tél. A mély utakat úgy
betemette a hó, hogy minden szomszédba járás megszünt. A falukon a
házereszéig ért a hó, s a lakosok folyosókat vágtak benne, hogy egyik
házból a másikba járhassanak. Medve, farkas úgy elszaporodott, hogy
fényes nappal betörtek az aklokba, onnan ragadozták ki a házi állatokat,
éjjelenként olyan üvöltést míveltek a vár körül, hogy alig tudott tőlük
aludni az ember.
Azért hát nem is tudtak itten semmit mindarról, a mi odakünn a világban
történik: hírmondó sem jött sehonnan a várba.
A borongós rövid napokat, a hosszú estéket mind a kandalló mellett
töltötték, s a két asszony csak úgy a képzelete után mesézett egymásnak,
hol jár most Ocskay László? Mindent kitaláltak róla, a mi csak
lehetséges volt; csak azt nem, a mi valóság.
A mint megint a télutó beköszönt, egyszerre ismét olyan meleg napok
jöttek, hogy minden hó olvadásnak indult. Ekkor meg aztán épen vége volt
minden közlekedésnek az egész országban. Minden folyam kiáradt, tengerré
lett; árvíz öntötte ki még a hegyek lakóit is; a hidakat elhordta a
jégzajlás, a Vág vize itt-amott új medret ásott magának s oda rakta a
partot, a hová senki se kivánta. Februárban mennydörgéssel járó
zivatarok voltak, s az erdőkben megszólalt a kakuk: a miből mindenki
nagy csodák bekövetkezését jósolta.
A nagy árvíznek az az egy haszna volt, hogy azon a kis lietavai patakon
most tutajjal lehetett járni, s így eshetett meg, hogy mikor a
feneketlen utak miatt csak ökrös szekérrel lehetett járni, Lengyelné
nagyasszonynak a liptói kasznárja a tutajos tótok által egy egész táska
levelet küldhetett, a mi a nagy hó miatt ott rekedt nála. Lengyel
Magdolna maga szokta mindig elolvasni a leveleit; azt nem bízta az
iródeákra.
A mint Ilonkának tudtára esett, hogy levelei érkeztek a házi asszonynak,
mindjárt odasietett hozzá, azt remélve, hogy talán az ő számára is lesz
azok között valami levél a kedves urától.
Nagyon különös munkában találta Magdolna asszonyt. Arról a sokat
megénekelt arczképről tépte le a koszorúkat. A mit a kezével el nem ért,
azt a parázskaparó vassal szakgatta le.
– Gyere csak! kiálta a bámultában elzsibbadt belépőnek. Segíts te is
benne!
Ilonka gyors észszel kitalálta, hogy mi történt. Ez volt az ő
rettegéseinek állandó kútfeje: ettől a gondolattól volt ő régóta beteg,
Ocskay bizonyosan áttért a császáriakhoz.
– Pribék lett! Hazaáruló lett! lihegé dühtől fulladozva Magdolna
asszony. Olvasd ezt a levelet. Csajághy Márton irja. Átlopta az ezredét
a labanczokhoz, maga fölment Bécsbe; hűséget esküdött; megtagadta a
nemzetét.
Ilonka a veszedelemérzet tudnivágyával olvasta végig azokat a rettentő
sorokat, a mik férje árulását bizonyíták.
Ez alatt Magdolna asszony egyenkint hajigálá a koszorúkat a kandallóba,
hozzákiáltva a szalagra hímzett neveket: «Nesze tiszabecsi diadal! – Te
is korponai győzelem! – Utána zólyomi hőstett! – Égj velük bécsi
fölverés! – Hát te szomolyáni dicsőség? – Hamuba vele! – No vsetinvári
csodatett! Te voltál a legutolsó; te menj legfölül».
Mikor aztán, mint a máglya égett mind, beledugta a tűz közé azt a kétágú
vasvillát, a mivel a targalyat szokás a tűzre rakni, míg izzóvá lett.
– Ez az ember tudott bennünket megcsalni! rikácsolá az öreg asszony,
csontos öklével fenyegetve az arczképet. A kit úgy imádott az egész
nemzet, úgy szeretett minden magyar, bálványunknak tartottunk mind.
Eldobta a dicső nevet: választotta a gyalázatost, szégyent, kuhit hozott
a nemzetségére. Téged gyalázott meg legjobban, meg a te gyermekeidet.
Nesze, szúrd ezt a szívén keresztül.
Azzal odanyujtá Ilonkának azt a kétágú vasvillát, a minek a hegye izzó
veres volt már.
Ilonka hátrakapta a kezeit s mélyen elpirulva mondá:
– Ő énnékem mégis hites uram! Ha siralmas sorsot választott, megsiratom;
ha szégyent vallott, pironkodom érte; de osztozom benne.
– Hát még nem szúrod ezt a tüzes vasat a szivébe? No jól van, hát olvasd
akkor ezt a másik levelet. Ezt Tormássy László uram írja. Elpusztította
Léva városát Ocskay László! Még a Tisza-kastélyt is felgyujtotta. Édes
anyád szíve megszakadt szégyenében, bánatában. A lángok közül vitték ki
a koporsóját! Ocskay László ott volt és maga osztotta a parancsokat.
Erre a rémhírre csak összeroskadt a szegény asszony, arczczal a földre
borulva s kezeit feje fölé kulcsolva, elkezdett zokogni keservesen: «Oh
anyám! Édes jó anyám!»
– Ne anyázz mostan! Hanem fogd ezt a vasat és szurkáld a szívén
keresztül; hadd égesse! a hogy ő el tudta égetni a saját anyja házát.
De Ilonka csak nem akart fölkelni a földről. Csak azt zokogta:
«szeretnék meghalni!»
– Érdemes is volna meghalni egy ilyen emberért! De megölni! De tízszeres
halállal kivégezni! A hazaárulót, az anyagyilkost, a mordályégetőt!
E sértő szavakra hirtelen térdre emelkedék fektéből a feleség s még
nedves volt az arcza könyeitől, de a hűség szilárdsága keményíté meg
vonásait.
– Asszonyom! lihegé. Ő énnekem azért mégis uram! Előttem ne gyalázd.
– Előtted ne gyalázzam? Mert ő neked urad? Térdepelsz előtte, mikor a
szivedre gázol? No hát tudd meg, hogy micsoda urad ő te neked? Itt van,
olvasd el a Jávorka levelét, a ki mindenütt a nyomában járt, minden
tettét tudja. Nem tégedet szeret, hanem azt a budetini varázslónőt, a
kiről megmondtam előre, hogy hozzá ne ereszd, mert kárhozatra viszi. Ő
csábította el, a grófné, az apácza, a czigány leány! Elébb te tőled,
azután a hazájától. Ő vitte el Bécsbe, ott is egy kvártélyon voltak.
Most is ott van nála Budetinban, ott piheni ki a fáradalmait, a mikkel
elhódította tőlünk Liptót, Árvát, ott a tündérasszony karjai között. Le
veled immortella koszorú!
S azzal megkapva két kézzel azt az egész rámán átfont koszorút, letépte
azt onnan s utána hajítá a többinek.
Ilonka kezében reszketett a levél, mit végig olvasott. Semmi kétsége sem
lehetett. Elhallgatott, arcza elfehérült és mozdulatlan lett. Ezen
fájdalom számára nincs köny, nincs szó, nincs arczkifejezés. Vádterhes
szemekkel tekinte fel az arczképre, kezeit ölébe csüggesztve alá.
– No most csak keresztülrontasz hát a szivén ezzel a tüzesvassal! kiálta
Magdolna asszony, kirántva a parázs közül a kétágú fegyvert, a minek a
szarvai fehérizzók voltak.
A hitves méltóságteljesen emelkedék föl görnyedtéből, s fejét alázatosan
meghajtva, mondá:
– Ő mégis atyja gyermekeimnek – és én mégis szeretem őt.
S ezt az utolsó szót aztán minden arczvonásainak fájdalomtól
felmagasztalt tündöklése bizonyítá.
– No, ha te nem, hát majd én megteszem! Hörgé az öreg asszony s neki
rohant a saját keze festette arczképnek, a bálványnak s az izzó vasvilla
hegyeit oda furta a szivébe, az arczába, a hányat szúrt bele, annyi
szitkot kiálta rá: «nesze a tapolcsányi árulásért! nesze a bécsi
esküvésért! nesze a lévai gyujtogatásért! Ezt a megölt napadasszonyodért
vedd! Ezt a kurucz sánczért! Ezt a budetini hitszegésért!»
Minden döfésére a tüzes vasnak izzó füstöt vetett a kép. Talán egészen
össze is tépte azt a furiává lett öreg asszony, mikor magára maradt.
Mert Ilonka iszonyodva futott el onnan.
Rohant le a lépcsőkön, mint a kit űznek; futott az istállókba.
– Fogjatok be rögtön! Megyünk ebből a házból!
Az Ocskay által Lietavába rendelt fegyveres csapat vezére,
Pestvármegyey, eléje szaladt megrémülten a rendeleteket osztó úri
asszonynak.
– Mit csinál kegyelmed, nagyságos asszonyom? Mi baj van? Mi történt?
– Semmi baj! Nincs semmi! De ennél a háznál nem maradok tovább. Menni
akarok innen. Még ma! Ebben a nyomban.
– Hová?
– Talán Budetinba. Magam sem tudom azt. A hol az uramat megtalálom.
– Ebben a rettenetes útban!
– Nincs rám nézve rettenetes hely, csak a lietavai vár! Farkas-ordító
erdőkben, jégzajos folyók közepett nem halljátok egy kiáltásomat, de ha
itt maradok, megőrülök! meg kell bolondulnom.
– Oh nagyságos asszonyom! Milyen nehéz dolgot kiván kegyelmed! Nekem a
tábornok megparancsolta, hogy a fegyveres csapatommal Lietava várát
semmi szin alatt el ne hagyjam: innen az ő parancsa nélkül ki ne
vonuljak.
– No hát ti maradjatok itten. Elmegyek én magam a fehér-cselédjeimmel.
Két kis fiamat viszem csak el, a többi férfi itt marad.
– Arra megint erős parancsom van, hogy kegyelmedet sehol el ne hagyjam;
valamennyi fegyveresemmel mindig mellette legyek.
– Alkudj ki a parancsaiddal, a hogy tudsz. Jösz, vagy maradsz. Én a két
gyermekemmel megyek innen. Ha nem kisértek, megyek egyedül; ha nincs
szekér-járás, megyek gyalog; ha nagy a viz, megyek mezítláb, de elmegyek
innen.
– Oh legalább csak addig várna kegyelmed, míg izenetet küldenék a
tábornok uramnak Budetinba.
– Tehát te is tudod, hogy ott van? Nem várhatok rá. Én több éjszakát e
födél alatt el nem töltök; falat kenyér, ital viz nem éri a számat, a
mit itten adnak.
– Hát az a tömérdek kincs, ezüst, a mit idehoztunk?
– Hadd vesszen a szerdék; úgy is lett gyűjtve!
Pestvármegyey látta, hogy itt nem használ semmi ellenvetés, az
asszonyakarat előtt meg kell hajolni, arra kérte csak még Ocskaynét,
hogy málháztassa hát össze szokott rend szerint a bőröndjeit; majd ő
maga helyt áll a társzekerek felpakolásánál, ha ma megindulnak, még tán
elvergődnek Hradnáig, ott a kastélyban éjszakára megtelepednek, másnap
aztán el lehet érni Besztercze-Podhrágyot, s intézkedni, hogy harmadnap
átkelhessenek a kiáradt Vág révén, s onnan aztán fel Budetinnak. Ez
bizony háromnapi expeditió lesz a mostani utak mellett; mert a kincseket
csak ökörszekerekkel lehet szállítani. Azalatt azonban lehetne
értesíteni Ocskay Lászlót, hogy az asszonya megindult a keresésére,
nehogy odább menjen, sőt inkább készüljön az elfogadására.
– Jó lesz, mondá Ocskayné. Ne lepjük meg őket.
S aztán levelet irt az urához: nagyon rövid volt az.
«Kedves uram. Én Lietava várában tovább nem maradok; ha az egész világot
nekem adják is. Még ma kimegyek innen. Oda megyek, a hol te vagy,
fiaimmal együtt, s veled akarok maradni mindig.»
Csupa határozott szavak; semmi «engedelmet kérek;» «ha nincs ellenedre?»
«Én akarok!» Ezt irta neki.
Azt a levelet aztán rábízták egy vadászlegényre, a ki ismerte az erdők
gyalogösvényeit Lietavától Zsolnáig. Innen egyenes irányban fél nap
alatt lemehet Zsolnáig, (ha útközben meg nem eszik a farkasok) s ha jó
szerencséje lesz, hogy kap az innenső parton valami ladikot, a mi az
árvizen átvigye, hát legalább egy nappal hamarább megérkezhetik a
budetini várba, mint Ocskayné a kiséretével.
Pestvármegyey azután a maga részéről is küldött élőszóbeli izenetet
Ocskayhoz; tudatva vele, hogy a családját és a kincseit kiséri ugyan
ötven jó lovassal, de azért jó lenne, ha maga Ocskay eléje jönne egy
erős csapattal; mert a kurucz portyázók mindenfelé száguldoznak
mostanság. Könnyen beléjük bukkanhat az ember, mikor épen nem keresné
őket.
Ilonka bizonynyal elhagyta még az nap Lietava várát. Arczczal se fordul
felé vissza többet!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Úgy volt biz az. Egészen igaza volt annak a levélnek, a melyik azt
mondta, hogy Ocskay László ott mulat Budetinban; talán hosszabb idő óta
is már.
Ha vádolni találná valaki, hogy ime milyen közel van a feleségéhez, s
még sem igyekezik vele találkozni; hogy ime a szemével láthatja
mindennap Lietava várát, azzal a korona alakú nagy kupolájával, még sem
siet oda; talán tudná is magát védelmezni, a járhatatlan utak, hadvezéri
nehéz kötelesség, és a többi: de a «kis biró» a saját lelke aligha
mentené föl. Ozmonda szép szemei tartották őt fogva Budetin várában. Az
az ürügy, hogy e helyütt a liptói, trencséni nemességet gyűjtögeti a
császári zászlók alá, ez sem volt egyéb, mint «titulus bibendi.»
Aztán, hogy is mehetne ő Lietava várába eldicsekedni a viselt dolgaival,
a miket azóta végzett, a mióta utolszor látták egymást!? Nem támad már
Ocskay hőstetteinek hallatára más nő arczon mosolygás, csak a budetini
szép asszonyén! Ide kell neki jönni mindig, ha kiakarja pihenni
fáradalmait.
E sybarita-élet közepett érkezék meg Budetinba a lietavai küldöncz
Ilonka rövid levelével. Csakugyan volt szerencséje, hogy nem ették meg
útközben a farkasok; hanem a vizáradás miatt meglehetősen elkésett; úgy,
hogy ő is csak harmadnapra került Budetinba.
Ocskay boszus lett a levél olvastára; de még inkább arra a szóbeli
izenetre a hadnagyától. Minek volt azoknak most Lietavát odahagyni?
Mennyivel nehezebb lesz majd «extra dominium» pörölni a szép
uradalomért, ha a «donatio» egyszer meglesz, mint a míg benn volt a
várban a saját őrsége! Aztán meg a kincses társzekerekkel alá- s
felkószálni a hegyek között; mikor az egész tájék tele van kóborló
kurucz-csapatokkal; (a «nyebojcsikok» sem jobbak!) És a mi legfőbb,
ilyen télviz idején szerencséltetni magát, a két gyönge gyermekével
együtt! Ez rossz gondolat volt!) Aztán meg félbeszakítani ezt az idylli
életet itt Budetinban, ugy-e? (Azt egyébiránt kitalálhatta az éles
eszével, hogy mi oka volt Ilonkának ily hevenyében fölkerekedni s
otthagyni Lengyel Magdolna hajlékát? Akár csak maga előtt látta volna,
hogy a kurucz lelkületű asszonyság épen úgy bánik el az ő megkoszoruzott
arczképével ott fenn, a mint megtudja a megfordulását, mint a hogy ő
maga elbánt a másikkal a Tisza-kastélyban, s Ilonka azontúl ott nem
marad a házánál.
Asztalnál ültek, mikor a levelet kapta.