Ez az éj nem volt nyugalomra rendeltetve. A zendülés lármáját más zaj
váltotta fel; nehéz lovasság vágtatott végig az utczán, harsogó
trombita-szóval, azután kerekes ágyúk dübörögtek falrázó zakatolással
előre, csak úgy rengett bele a ház; az István-toronyban megszólalt a
«Bierglocke», a minek a hangjára minden polgár köteles azonnal gyertyát
tenni az ablakába, s maga rögtön felvenni az egyenruháját, vállára vetni
a mangalétát, a tölcsér-puskát s sietni a gyülekező helyre: lázadás van
a városban! És azután rettentő dobszóval vonul végig az utczákon a
polgárőrség, hogy az embernek a szive együtt reszket az ablakokkal!
Egyszóval egész Bécs városa rendkívüli erélyt fejtett ki, – mikor már
elmult minden lázadás. A «fehér angyal» előtt felállított fegyveres őrök
minden embert megállítottak s megkérdezték tőle, hogy jó barát-e, vagy
sem? Mind jó barát volt.
Ocskaynak a szemére különben sem engedett volna álmot jönni
felháborodott lelke. Az egész éjszakát felöltözve tölté; alá s fel
járkált a szobájában, le-leveté magát a kerevetre, meg felugrott róla.
Egyszer csak kopogtatnak az ajtón. – Ki az? – Scharodi!
– No mi baj? (Még meg se köszönte neki a baráti segítséget.)
– Semmi baj! Hanem ő nagysága, a kurazir regement obestere kivánja
tiszteletét tenni.
– Itt vagyok neki.
Az ezredes feltett sisakkal jött s katonás tisztelkedés után hivatalos
stylusban mondá el a következőket:
– Kegyelmes úr! jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell
kérnem a késedelemért; de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiacz,
zsidóutcza és huspiacz ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az
István-torony őre a hibás, a mért nem sietett elébb jelt adni a
polgároknak a Bierglockéval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az,
hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak s azzal tévútra
vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Üdvözlöm
kegyelmességedet.
– Köszönöm. (Elmehettek már! gondolá magában Ocskay, a ti elkéséstek
nekem a bajuszomba került.)
Az ezredes tovább ment, Ocskay levetette magát a pamlagra, a feje
lehúzta. De alig vett rajta erőt a zsibbasztó kábulat, a mi hasonlít az
álomhoz, csakhogy annak épen az ellentéte: öntudatlan ébrenlét, a miben
mindazok az alakok mozognak, mindazok a hangok ordítanak, kiabálnak,
susognak, visítanak, mindazok az arczok egymásra tódulnak, a mik a
lezajlott rémjelenetekben üldözték; – a midőn újra kopogtatnak az
ajtaján.
– Ki az? Mi baj?
– Ő méltósága a polgármester úr kiván tisztelkedni.
(No, a bécsi polgármesterek is más szokást kezdhetnének, mint éjfél után
két órakor látogatást tenni.)
A polgármester úr teljes hivatalos gálájában jött: az asztrakán-prémes
palástban, a bársony barettel, és a nagy ezüst fogantyús nádpálczával.
Két drabant kisérte, nyeles lampionokkal.
Hát ennek mi kell?
– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell
kérnem a késedelemért, de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiacz,
zsidóutcza és húspiacz ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az
István-torony őre a hibás, a mért nem sietett jelt adni a polgárságnak a
Bierglockeval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók
a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak, s azzal tévutra vezették.
Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Sietek üdvözölni
kegyelmességedet.
– Köszönöm! Alászolgája.
Ez is elment.
Alig verte el az István-torony óraműve a hármat, a midőn újra
felzörgették Ocskayt.
– Ki az megint?
Ezuttal már a Bécs városi főhadparancsnok, Obizzi gróf lett bejelentve.
Ez már valami!
Hisz ez régi ismerős is. Sokszor diskuráltak egymással ők ketten
(fegyverrel tudniillik), mikor megrohanta Ocskay a Favorita-vonal
erődeit, s Obizzi gróf hozta ellene a nehéz vasasok ezredét.
Ezuttal szemtől szembe tisztelhették egymást. A főparancsnoknak még a
tábornoki mellszalagja is fel volt téve, tehát egészen hivatalos
természetű volt a látogatás.
– «Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell
kérnem… (stb. stb., mint fentebb: úgy látszott, hogy mindenki egy eléje
irt formulare szavait recitálja.)
– Nagyon le vagyok kötelezve.
De még alig pitymallott, a midőn újra rátörtek. Pedig most már igazán
elszunnyadt, s rém-álmából felriadva, a pisztolyához kapott. Azt hitte,
akasztani viszik.
Pedig csak az ő kedves barátja jött, a rendőrségi osztályfőnök,
Federreiter úr. De az is hivatalos egyenruhában, a dreymasterrel a
parókája tetején, a gyiklesővel az oldalán, s az is rákezdé:
– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell
kérnem a késedelemért…
– Hagyd el az ördögbe! Tudom már könyv nélkül. A lázadók cseltámadást
intéztek. A Bierglocke volt a hibás. Nem történik meg többet. Háromszor
hallottam már.
– Az ám. Tudom, mondá Federreiter úr suttogva. Hüh, barátom uram,
micsoda nagy dolog lett ebből! Ő felsége a császár vágtatva jött haza
Laxenburgból a zendülés hirére. Wratislaw dühös, mint az oroszlán.
Mindnyájunknak, rendőrségnek, polgármesteri hivatalnak, katonai
parancsnokságnak akkora orrokat osztott, mint egy rinocerosé! Képzelem,
hogy hát ő maga, Wratislaw uram mekkora orrot kaphatott ő felségétől; az
már nem is orr lesz, hanem orrmány. Rád nézve ez megbecsülhetetlen nagy
szerencse, hidd el!
Ocskay boszusan csettentett a nyelvével s a keze önkénytelenül a bajusza
üres helyéhez kapott.
– Hagyd el. Biztatá a jó barát. Az rád nézve a legnagyobb szerencse,
hogy azt letetted. Nem emlékezel a mesére, a hol az egerek vezérei
szarvakat ragasztottak a fejükre, aztán mikor vissza akartak szaladni a
lyukaikba, nem fértek be tőlük? Hát ilyen volt rád nézve az a nagy
bolond bajusz; minden ajtóban fennakadtál tőle. Meglátod, milyen simán
fogsz most mindenütt bejutni!
Federreiter urat még ott érte Ocskaynál egy új látogató. A kanczellár
titkárja volt az. Wratislaw kéreti a tábornok urat, hogy a milyen korán
csak lehet, tisztelje meg őt a látogatásával. Ő kegyelmessége már öt
órakor felkel s hétkor fogad.
Ocskay ott volt pontban hétkor a kanczellár palotájában. Ezuttal minden
ajtón készséggel bebocsáták, egész az államférfi belső-szobájáig, a hol
az épen reggelizéshez készült.
Wratislaw eléje sietett Ocskaynak, s barátságos öleléssel fogadta.
– Hozta Isten! kedves barátom uram! Ejh milyen nagyon sajnálom azt a
tegnapi fatalis accidenst. A katonaság tévedésbe volt ejtve a
cseltámadás által, s a toronyőr későn jelezte a lázadás góczpontját.
Senki sem gondolt a görög-utczára. De miért is szállt kegyelmed a «fehér
angyal»-ba? Hiszen mikor legutoljára találkoztunk, Érsekujváron,
meghívtam kegyelmedet, hogy ha egyszer Bécsbe jön, egyenesen az én
palotámba szálljon.
Ocskaynak mondhatnékja volt, hogy de bizony egynéhányszor be akartam
jönni, de azt mondták, hogy «ott künn tágasabb!»
– Most már el sem bocsátom kegyelmedet: az én vendégem marad.
Rendelkeztem, hogy a málháit a «fehér-angyal»-ból ide szállítsák. Vissza
se menjen oda kegyelmed. A számlája ki van egyenlítve. Legmagasabb
rendeletből. Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy reggelizzék együtt
velem.
A bőséges collatio mellett aztán egészen helyreállt a barátság.
Wratislaw szóhoz sem engedte jönni Ocskayt; elhalmozta lekötelező
nyájaskodásokkal: elmondta neki, mennyire várták az udvarnál. A császár
meghagyta, hogy tudósítsák, ha ideérkezik. Ki is fejezte legmagasabb
elégedetlenségét a főudvarmesternek, hogy ezt elmulasztották. Még ma
kivánja Ocskayt elfogadni, a miniszterei jelenlétében, hogy a
legmagasabb kitüntetésben részesítse; minden formaszerű megerősítés egy
nap alatt be lesz végezve, holnap már utazhatik vissza az ezredeihez.
(Így: többesben.)
A reggeli végeztével ismét megölelgeté kedves vendégét a kanczellár s
átvezetteté saját lakosztályába, a hol három szoba volt számára minden
pompával és kényelemmel berendezve; egyik lakáj a másik kezére adta;
jött a herczegi borbély, hogy az arczát egész simára borotválja, s a
haját bepuderezze, aztán egész gálába öltöztették, s mikor készen volt,
jelentették neki, kogy a hintó előjárt! – Ocskay Wratislaw aranyos
staatscarosseában vonult be ezuttal a császári várba, elől két inas a
fehér parókás kocsis mellett a bakon, hátul két vadász. Jöttére a
Burgwache fegyverbe állt és prezentirozott. Két sor harschiergárdista
között haladt fel a Gesandtschafts-Stiegén s onnan a gobelin-szőnyeges
Geheimeraths-Saalba vezetteték, a hol a legelőkelőbb választottak vártak
a maguk sorára.
A minapi feszes úr ezuttal háromszor is a térdéig hajtva a fejét,
sasirozott eléje mazurkalépésben, s alig hallható hangon rebegett valami
mentegetőzés formát; végezve azzal, hogy ő felsége valamennyi vendégek
között a tábornok urat kivánja legelsőbben fogadni. Csupán két
fejedelemfi előzi meg az audientián.
Pedig már akkor sokan voltak a teremben. Fényesnél fényesebb urak és
asszonyságok mindenféle jelmezben.
A főudvarmesteri titkár odaállítá Ocskayt legelől az audientiás terem
ajtaja elé balról. Jobbról a legelébb bebocsátandó két fejedelemfi állt.
Ocskay büszkén hordozá körül a fejét a czifra sokaságon. Tehát mégis van
elismerés! Ennyi fényes nép között ő a legjobban kitüntetett. Irígykedve
tekintenek reá. Ő ezt érzi s jól esik a lelkének. Hallja a
szájról-szájra terjedő suttogást: «ez az Ocskay!» Alig jut egy kis
figyelme a vele szemközt álló két herczegi fiucska számára. Azok közül a
nagyobbik lehet tizenhárom éves, a kisebbik tíz. Mind a ketten fekete
bársony német divatú ruhába vannak öltözve, kard és tőr nélkül. A
nagyobbik arczán, magatartásán meglátszik a jezsuita nevelés modora;
nyulánk nyakát féloldalt görbítve, félig lezárt szempillái alól sandít
fel Ocskayra; s míg ajkai kényszeredett mosolyra vonulnak, az egyik
szájszegletből kivillan a foga, mintha harapásra volna készen; a két
keze a mellén; az egyik keze eltakarja a másikat, a melyik görcsösen
ökölre van szorítva. – A kisebbik egészen ellentétese a bátyjának.
Alacsony termetét felemelt fejével teszi magasabbá, mellét előre
feszítve, félkezét csipőjén tartja, a másikkal a haját borzolgatja s a
mellett villogó szemeivel tetőtől talpig méregeti Ocskayt, ajkát
lepittyesztve.
Ocskay csak úgy futólag fitymálta őket végig tekintetével, «hát ezek
miféle herczegi porontyok lehetnek?»
A császár elfogadó-termének ajtaja megnyilt s a főudvarmester első
kamarása megjelent, felhívni a kihallgatandókat.
– Herczeg Rákóczy Leopold fiai!
Ocskay elsápadt erre a szóra.
Herczeg Rákóczy Leopold nem más, mint II. Rákóczy Ferencz fejedelem: őt
is Leopoldnak nevezték Bécsben a bérmálási neve után, valamint a
feleségét, Charlotte-Ameliet, Eleonorának, bérmáló szülőik, a császár és
császárné után.
Tehát ezek itt Rákóczy Ferencz fiai! A kiknek annyiszor emlegették, hogy
majd eljön értük az Ocskay László, s elviszi őket a fogságból, apjuk
karjaiba! No hát itt van! Hány tervet főzött ki agyában, hogy értük
eljöhessen, hogy karjaiba zárhassa, repülve magával elvihesse! Most itt
voltak előtte, s még csak jól meg sem nézte őket.
A szíve úgy nekiindult egyszerre a dobogásnak! Valami keserű érzés úgy
elborította egész lelkét! Úgy szeretett volna futni, futni innen, s
levetni magát valahol a mezőn egy árokba; s ott kisírni megbánt álmait.
Nem lehet az! Hiába mondja az álmodó: nem szeretem ezt az álmot, fel
akarok már ébredni, más akarok lenni. Az álomlátás nem hagyja magát
elriasztani.
A két ifjoncz alak ismét elsuhan mellette, visszatérett, ő neki úgy
tetszik, mintha a nagyobbik a nevét suttogná: «Ocskay!» míg a kisebbik
nagyot dobbant a lábával, mikor mellette elhalad. – Nincs már velük
semmi dolga; nevén híják: «Ocskay László tábornok úr!» Be kell lépni a
trónterembe.
Ott állnak az ország főhivatalnokai, kormánytagok, hadvezérek, érsek,
püspök, nagykövetek, az egész fényes udvar, a trón lépcsőin a zászlós
urak, hátul a pánczélos testőrök.
A császár maga a trónon ülve, aranyszövetű brokát ruhában, az
aranygyapjas-rend nagymesterének pompás jelmezében: szép, szabályos,
sima arcz; de hideg és szenvedélytelen, átszegező kék szemekkel.
S ime, a midőn Ocskay a trón elé járul, e hideg arcz tetszést ragyogó
mosolyra melegül át; a büszkén hátratartott fejedelmi fő helyeslően
bólint s a csipőre tett kéz nyájasan biztató mozdulatra lendül. A
császárnak megtetszett Ocskaynak a külső megjelenése.
Ezt a félelmes kurucz hadvezért sokszor látta arczképben, jól is
találva, el is torzítva; dölyfös kifejezéssel mindig. – Nincs az a dölyf
sehol! Az arcz simára van borotválva. Ezt a divatot I. József hozta be
az udvarhoz: minden főhivatalnoknak el kellett azt fogadni. Sok büszkén
felkanyarított, gondosan ápolt «favori», sok délczegen hegyesedő «Henry
quatre» áldozatul esett a rendszernek; akadtak főemberek, a kik nyiltan
daczoltak vele; maga Wratislaw kimondta, hogy inkább az ország
pecsétnyomóját teszi le, mint a bajuszát, szakállát; a hadvezérek épen
nem is hajtottak rá; Savoyai Eugen, Heister, Stahremberg nem váltak meg
a férfidisztől; – s ime a megtért kurucz hadvezér azon kezdi, hogy
meghódol az uralkodó által pártolt divatnak. – Pedig a magyarnak ez a
legnagyobb áldozat.
Jól mondta azt Federreiter! Nagy szerencse, hogy ezt a véletlen így
hozta magával.
A beszéd latin nyelven folyt a császár és Ocskay között. Ez volt a
közvetítő idioma azokban az időkben – és még sokáig azután.
Ocskayt egészen elkábítá a kegy, melylyel az uralkodó elhalmozta.
Hősnek hallotta magát neveztetni a trón lépcsőiről. A hősi névhez
«birodalmi lovag» rangjával is lett felruházva, a mi gyermekeire is
örökségül szálland. A császár kinevezte őt hadseregében vezérőrnagygyá s
tulajdonosává tette két lovas ezrednek, a miknek toborzására húszezer
tallért adományozott neki. S hogy külső pompa is jelképezze a
legmagasabb kitüntetést: a tábornoki mellszalagon kívül azt a nehéz
arany lánczot is, a császár arczképét viselő medaillonnal, sajátkezüleg
függeszté a császár Ocskay nyakába, a mi csak a trónnak tett kiváló
szolgálatokért szokott adományoztatni.
Mikor Ocskay térde kiegyenesedett e kegy elfogadása után, egész
eloquentiára nyiltak meg ajkai. A magyarnak őstulajdona az, hogy mikor
indulatba jön, szónokká lesz. Nem kereste, illik-e, engedi-e a
Hofceremonielle, hogy a jobbágy oratiót tartson fejedelme előtt: ő
indulatából adott kifejezést érzelmeinek, s esküvel fogadta, hogy minden
tehetségét arra fogja áldozni, hogy a császár zászlóinak diadalt
szerezzen.
Meg volt már lánczolva: odalánczolta a trónhoz az az arany zálog, mely
nyakát körülfogta. S tetszett neki az az álom, a mit most álmodik!
Megfordítani nemzete sorsát. Visszahozni a magyart a királyi trón mellé
s elfoglalni azt a helyet az uralkodó jobbján, a mi azt megilleti.
Mikor elhagyta a tróntermet, már el volt mosva az emlékéből az, hogy itt
ezen ajtóban találkozott II. Rákóczy Ferencz fiaival, a kit itt Lipót
herczegnek hínak.
Visszatérőben első dolgának tartá az udvari fizető hivatalt felkeresni,
az utalványozott húszezer tallérok átvétele végett. Régi példabeszéd: «a
hol malaczot igérnek, zsákkal forgolódjál!»
A Hofkriegskassaverwalter majd ónossá lett ijedtében, a mint a rengeteg
summára szóló utalványt meglátta. Valami olyat rebegett, hogy nincs
pénz, üres a bellica cassa, de ugyan pórul járt vele! Mert Ocskay, most
már dicsősége teljes tudatában, olyan lármát csapott a hivatalban, majd
kivert minden németet a szobából; felelőssé tette a jámbor
pénzstrázsálókat az egész magyarországi hadjáratért: – ha Rákóczy
elfoglalja Bécset, ők lesznek az okai! Utoljára, csakhogy
megszabaduljanak tőle, kifizették neki az utalványát, vihette magával.
Megparancsolá, hogy a Wratislaw-palotába szállítsák utána.
Nagy hiba lett volna tőle, ha a most kapott tábornoki mellszalagját s
vitézségi arany lánczát be nem mutatta volna azonnal Bécs városának. E
végett legalább is paripát kellett szereznie, hogy lóháton járhassa be
az utczákat. Nagy dolog volt, hogy mindenütt «gverauz»-t kiáltottak
előtte a várta-házaknál. A bécsi nép ugyan megbámulta a délczeg alakot,
kivált a Grabenen. Ott voltak akkor a legfényesebb ékszerárus boltok.
Ocskay egyik előtt leszállt a lováról, s oda betérve, kiválasztott egy
szép négysoros gyöngy nyakfüzért, s azt megvette négyszáz aranyért. A
felesége számára vette. Nem jutott eszébe, hogy a gyöngyök könyeket
jelentenek. Azt vélte, az asszonyember, ha búslakodni fog is egy kicsit,
hogy a férje mit járt Bécsben, de mégis örülni fog rajta, hogy ilyen
szép vásárfiát hozott a számára onnan. Nem a most kapott tallérokból
fizette ki. Volt még az aranypénzéből, a mit a zálogba tett kincsekért
kapott s azt hitte, hogy azokat még – más uton – szerezte. Azt még
vaskézzel vette el! Tudva volt előtte, hogy Ilonka mindazon ékszerekből,
a miket Ocskay hadjárataiban «szerzett», soha egyet sem tett fel. Ez már
pénzen vásárolt ékszer volt: ezt talán viselni fogja. A gyermekeknek is
vett holmi csecsebecséket.
Mikor visszatért a bevásárlásaiból, megelégedve a közönség bámulatával,
a Wratislaw-palotához, a kanczellárt már otthon találta.
A főúr ismét megölelgeté s összecsókolgatá szivesen látott vendégét.
Vége-hossza nem volt a hizelkedésnek, és magasztalásnak, mennyire
megnyerte Ocskay meleg szónoklatával az egész udvar rokonszenvét. Ő
felsége különösen meg volt vele elégedve. Több ízben visszatért Ocskay
beszédére s sokat vár tőle a jövőben. – Azt előre megsúghatja a
kanczellár titokban Ocskaynak, hogy a mint a legelső diadalmas haditényt
elköveti, hű szolgálata jutalmául donatióba fogja neki adni a császár
Lietavát, a hozzátartozó uradalmakkal együtt, a melynek a mostani
birtokosa «notata persona» «perduellióban» gyanus, és különben is
«ultima deficiens» (végsarja a családnak).
(Tehát mégis Lietava! Az első hőstett után a csatamezőn! Sic fata
jubent! Így rendeli a végzet! Már kikerülhetetlen! Hisz a csatatéri
hőstett az el nem maradhat!)
Nincs már itt megállapodás. A ki elkezdett esni – fölfelé, annak esni
kell, a míg a csillagokat el nem éri!
– Ma estére pedig a kegyelmed tiszteletére egy kis barátságos
búcsúlakoma lesz nálam, a mire az egész generalitás hivatalos!
Ocskay nem állhatta meg, hogy ezt a mondást ki ne szalajtsa a száján:
«minő ellentét a tegnapi és mai est között!»
– Ad vocem «tegnapi est», mondá Wratislaw. Nehogy valami kellemetlen
érzés utómaradékát vigye el kegyelmed magával a bécsi polgárság iránt,
valami körülményről szükségesnek találom felvilágosítani. Ezóta minden
oldalról beérkeztek hozzám a rendőrségi tudósítások, s mind
valamennyiből arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt egy idegen kezek
által szitott forradalom volt egyenesen a kegyelmed személye ellen
előkészítve. Rendőrkémeink a megérkezése napjától kezdve nyomoztak három
megjegyzett alakot, a kik már ama bizonyos merényletnél a Spinnerin am
Kreuz mellett feltüntek, s kik most itt a bécsi tolvaj és naplopó
csőcseléket folytonosan lázítják. Mind a három kurucz táborból való.
Ezek közül valamelyik súgta be a népénekes Augustinnak azt a nótát, a mi
kegyelmedet oly dühbe hozta, hogy kirohant az utczára, keresni, hogy kit
üssön agyon? S aztán bekóborolta egyedül az elhagyott zsidóvárost. Már
akkor tervezték, hogy elfogják. Mind azt mondják, hogy élve akarták
kézrekeríteni. A lovaik kinn voltak elhelyezve a Favoritán túli
bozótban. Ugyanezek csinálták a tegnapi lázadást, szinből a zsidóság
ellen, de valóságból kegyelmed ellen. Ezt a meggyalázást tehát ne a
bécsi nép rovására írja fel, hanem jegyezze meg magának, hogy a saját
volt hívei kullognak a háta mögött s őrizkedjék tőlük.
Mintha csak a sárkánykigyó mérgét töltötték volna e szavakkal Ocskay
ereibe.
A halálos düh szállta meg idegeit.
Hát az ő saját czimborái, tulajdon honfitársai szerezték neki ezt a
meggyaláztatást, itt az idegen földön! Hát azok csináltak belőle utczai
csúfalakot, azok kezdték ellene a gúnydalt! Azok bujtogatták ellene az
oduk piszoknépét, hogy meghurczolják a sárban! Azok elől bujt ő asszonyi
ruhákba! Ha meglátták volna, ráismertek volna: úgy vitték volna magukkal
hazáig, vérszomjas nép gúnyhahotájára! Hah! Ocskay László feje a bárd
alatt, bekötve asszonyfőkötővel!
Reszketett a haragtól.
Eddig csak dacz és nagyravágyás volt indulatainak méreg-erjesztője, most
már a gyűlölet és harag is társul szegődött hozzájuk.
– Mikor lesz szabad innen visszamennem?
– Holnap hajnalban bizonynyal, mondá Wratislaw. Egy zászlóalj dragonyost
fog kegyelmed vezetni Heisterhez a pozsonyi táborba.
– Megsiratják ők ezt még odahaza!
Annyira a szivébe marta magát ez a méreg Ocskaynak, hogy egész este nem
jött meg a kedve. Még a poharazás alatt is magába zárkózott maradt.
Örült a lelke, mikor hajnalban a búcsúlakomának véget vetett az
ordináncztiszt megjelenése, a ki jött jelenteni, hogy a zászlóalj
nyeregben ül, s a tábornokra vár.
Ocskay búcsút vett új bajtársaitól, megköszönte Wratislawnak a szives
vendéglátást; bőséges borravalót osztott ki a cselédségnek, az őrt álló
katonaságnak egy heti lénungot, s azzal mindjárt a lakoma-asztaltól a
lóra veté magát.
Trombitaszó mellett hagyta el Bécs városát, olyan korán hajnalban, a
mikor még minden jámbor lélek alszik.
A bor ködén keresztül, meg a boszuálló tervek füstgomolyain át
megrémlett az agyában, mintha valakinek itt Bécs városában még valamivel
adósa maradt volna. Nem tudott vele tisztába jönni.
A düh és a dölyf beszélgetett a lelkével.
Nem volt elég, hogy az az arany láncz hozzákötözte a jövendőhöz; egy
másik láncz volt a lelkén eddig, a mi hozzá kötötte a multhoz: most ez
szakadt le róla! Gyűlölte az emlékeit!
Mikor aztán Schwechatnál megpihent a katonasággal, az első állomáson,
ott mégis csak eszébe jutott neki, hogy ki az, a ki elől úgy jöve el
Bécsből, hogy adósa maradt?
A szép szomszédnő!
Annak bizony adósa maradt valamivel! Talán sokkal is.
Ha az, a mit nyert, – nyereség: – azzal mind neki tartozik.
S még csak azt sem mondta neki, hogy «Isten hozzád, édes rózsám».
Ezt a goromba hibát helyre kellett hozni.
Rögtön leült levelet irni Ozmondának, mely e szóval kezdődött: «édesem!»
s a miben aztán mindenféle nyomatékos mentség szépen elő lett adva;
kisérve hálakifejezésekkel, s bekoszorúzva azzal az igérettel, hogy majd
legközelebb Budetinban mindazt, a mit a papiros el nem tür, élőszóval
elmondja az örökre háladatos Ocskay László.
Leirta ebben a levélben az egész fogadtatását az udvarnál, érdekes
részleteivel. Az asszonyok az ilyesmit szeretik. Végül köszöntötte
Scharodit is: – a derék bajtárst.
Az nap nem lehetett tovább masirozni. A katonaság ott rostokolt
Schwechatban. Ocskay elküldte a levelet Ozmonda grófnénak lovas
stafétával.
Azután megtapogatta a keblét. Ott volt a bekecs-zsebben a négy sor
igazgyöngy, a mit Ilonkának vásárolt. Azzal a megnyugvással hajthatta
nehéz fejét álomra, három éjszakai virrasztás után, hogy az «asszonyi
szolgálat» dolgában is minden kötelességének eleget tett.
Hiszen úgy is volt, hanem megfordítva talán mégis jobb lett volna:
Ozmondának küldeni a négy sor igazgyöngyöt s Ilonkának azt a szót, hogy
«Édesem»…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –