A mint Pozsony alá megérkezett Ocskay, egy kis Hióbhirecske fogadta.
Annak az átadója pedig Tököly uram volt.
Ez a Tököly uram nem valami ivadéka annak a híres Tököli Imrének, a kit
egykor a «nagy úr» fejedelmévé nevezett ki, s a kivel Bécs városát
vívatta, hanem egy rácz knéz, a ki Szerbiából származott át Csernovics
Arzén beköltözőivel, itt a császár szolgálatába állt, vitézül is
harczolt, először a törökök ellen, azután meg a kuruczok ellen; s harczi
virtusaiért magyar nemességet kapott, Tököli prædicatummal, tábornoki
kinevezést és aranylánczot, a tudvalevő arczképes medaillonnal. A két
utóbbit, a kinevezést és az aranylánczot ugyan soha sem kapta a kezéhez,
mert azt majd az egyik, majd a másik hadvezér letartóztatta, azt vetve
ellene, hogy a hadjáratot nem lovagias modorban folytatja a knéz; úgy,
hogy csak a Tököli prædicatum maradt a számára. Eredetileg Popovicsnak
hivták. Elgondolható ennélfogva, hogy Tököli uram, a ki a császári
vezérek között csak harámbasa czímmel illetteték, milyen szives
indulatot táplálhatott Ocskay iránt, a ki valóságos tábornoki
mellszalaggal és az igazi aranylánczczal a nyakában került vissza Bécs
városából. Senki sem hitte volna azt.
– Hja! Ha én azt tudtam volna, hogy az embernek elébb le kell vágni a
bajuszát, mert attól, mint az ökörnek a szarvától, nem fér a láncz a
nyakába.
Ez volt az első üdvözlet, a mivel kinn a mezőn fogadta Ocskayt a ráczok
vezére, ott lakván kinn sátorok alatt a csapatjával; (a császári vezérek
nyilván féltették a vitéz hadfiak egészségét a szobalevegőtől, azért nem
vitték be őket a városba).
– De szép aranyláncza is van kegyelmednek!
– Van annak, a ki meg nem iszsza. Veté oda Ocskay nagy parasztosan.
– Akkor hát ugyan jó, hogy Blaskovich uramnak a nyakába nem került a
láncz, mert az már megitta volna. Széthagyta verni a rábizott századait
a kegyelmed áthozott ezredének, a míg maga dáridózott.
– Tudom, mondá Ocskay. Nagy-Tapolcsánynál. Tévedésből történt.
– De most másodszor is széthagyta a népét verni. Ez már Szenicznél
történt. Vajda kuruczvezér lepte meg ivás közben; hírmondót is alig
eresztett el belőle. A kegyelmed ezredének alig maradt meg a fele.
Ocskay goromba, nyers dölyffel ütött a tarsolyára, a hol csörgött az
aranypénz.
– Majd felszaporítom megint: «Kapok korpára ebet!»
Ejh azért a szóért de megharagudott volna hajdanában, ha más mondta
volna ki előtte.
– Hát kegyelmetek mi hőstettet vivének azóta véghez? Toldá oda,
csipkedőleg a rácz vezérhez fordulva.
– Hát mink is csak megteszszük, a mit tudunk. Épen most kergettünk meg
egy csoport kuruczot, a ki odabenn száguldozott Ausztriában, még most is
feketére volt mázolva a pofájuk, mint holmi füstfaragóké.
Ocskayt megakasztá ez a szó: feketére mázolt ábrázatú kuruczok. Ezek az
ellene összeesküvők lehettek.
– Egyet elnyomtunk közülök; a lova elesett vele, a többi elszelelt,
usgye fóre!
– Hol van az elfogott?
– A hol hozzák ni! Elébb egy kicsit megmosdatták a Dunánál, hogy rá
lehessen ismerni a képes feléről.
– A vörös-köpönyegesek ököllel taszigálva tereltek előre egy fogoly
kuruczlegényt, a kinek az egyenruhája már messziről elárulta, hogy
Ocskay ezredéhez tartozott valaha, csak azoknak volt kurta piros
puliderjük (csipőtül czombig érő úszónadrág forma a feszes lábszáröltöny
fölé húzva).
Mikor odaértek a fogolylyal Ocskay elé, a legény egyszerre felkapta a
fejét, a mit eddig lesütve lógatott. Ocskay ráismert.
Ez volt az a bizonyos «Marczi».
A Tisza Gábor hajdani inasa. Tanuja a csúfos büntetésnek, a mivel
Ocskayt meggyalázták: – utolsó tanuja! Az a pozsonyi fogoly, a kit ő a
felesége könyező szemeiért börtöne penészeiből előhozott, a ki nála
nélkül ott rohadna most is a feledés vermében. Ugyanaz a katona, a ki
rákiáltott, mikor Pálffy bánnal összeölelkezni látta, egy meggyalázó,
fenyegető mondást, s pisztolyát rásüté. Talán épen a bécsi lázítók
egyike, a ki a szörnyeteg hadat ellene csődíté.
A fogoly kurucz daczosan emelé fel a fejét előtte, s a mint Ocskaynak
bajusztalan arczát meglátta, elnevette magát kegyetlenül.
Ez a nevetés oly vérig boszantó, oly őrülésre kergető, oly gyilkos
méregkeverő volt, hogy Ocskay nem birt ura lenni indulatainak, kirántá
pisztolyát a nyeregkápa mellől, s a nevető alakot egy lövéssel halottá
tette.
A körülálló ráczok elszörnyedtek e rémtettre. Tököli uram handzsárt
rántott, s annak a lapjával ütött az Ocskay lovának az orrára, s
leszidta dühösen a kuruczvezért.
– Czudarság! Disznóság! Pogányság! Agyonlőni egy hadifoglyot. Megölni
egy embert, a kinek a keze meg van kötözve. Rácz nem tette azt soha,
pogány török teszi, annak is a söpredéke. Pfuj az ilyen magyar vezérre!
Foglyot gyilkolni! A ráczoktól elfogott szegény kuruczvitézt! Pih!
Szégyen gyalázat! S még ennek a nyakába akasztják az aranylánczot!
Menjünk a hadi törvényszék elé! Hozzátok utánam a meggyilkolt foglyot,
így összekötözötten, hadd akaszszák még ezt is oda arra az aranylánczra!
Ocskaynak szerencséje volt, hogy magával hozta a két escadron
dragonyost, különben még lerántották volna a lováról a dühbe hozott
ráczok.
Ő pedig legkisebb lelkiismeretfurdalást sem érzett ez emberölés miatt.
Olybá vette azt, mintha egy dühödt farkast lőtt volna agyon.
A mint Pozsonyba megérkezett, beszállásolta magát, borbélyt hivatott,
megborotválkozott; azután gálába tette magát, úgy ment fel a várba, a
hol Heister lakott. Egyszer visszagondolt még az agyonlőtt Marczira; ha
talán csakugyan feljelentené Tököli uram a fővezérségnél ezt a
semmiséget, hát hiszen majd elmondja Pálffy bánnak, hogy ez volt az a
ficzkó, a ki közénk lőtt, mikor összeölelkeztünk s azzal el lesz ütve az
egész dolog.
Hanem az a baj volt ezuttal, hogy Pálffy bán nem volt Pozsonyban: az túl
a Vágon járt. Mikor Ocskay benyitott a haditanács termébe, egy hosszú
asztalt látott maga előtt, körülülve osztrák császári és dán királyi
tisztekkel. Ránézve idegen arczok. A ki az asztalfőn ült, Heister
tábornagy, arra ráismert az arczképe után, a többivel ez ideig csak a
csatamezőn találkozott s ott nem igen szokott az ember ismerkedni. De
egy ismerőse mégis volt közöttük: Ritschán. Annak az arczát is csak úgy
futólag vette észre.
Ocskay odament Heister elé s megnevezte magát.
– Én vagyok «lovag Ocskay László», császári tábornok.
Heister olyaformán húzta széjjel a két száj-szegletét, mintha mosolyogna
s odadörmögé a szakállába (neki még volt!) «funkelnagelneuer General!»
Aztán fenhangon mondá:
– Épen jókor jön kegyelmed, együtt ül a haditanács.
Ocskay azt hitte, hogy az annyit jelent, hogy tehát ő is üljön le
közéjük.
Szétnézett, ott látott épen Ritschán mellett egy üres széket, annak
megfogta a támláját s előrehúzta azzal a szándékkal, hogy majd leteszi
rá magát.
Hanem erre Ritschán felugrott helyéről s hevesen kiálta rá:
– Én olyan emberrel egy asztalnál nem ülök, a ki védtelen hadi foglyot
gyilkolt meg!
– Mi sem! Egy becsületes katona sem! Kiabáltak a többi tisztek is,
kirugva maguk alul a székeiket. Ez infámia!
Első fogadásnak ez elég visszariasztó!
Ocskay László csendesen végig nézett rajtuk. Az ő szive nagyon meg volt
már keményedve: még akkor sem tudott megijedni, ha bűnösnek érezte
magát. Pedig háromszorosan félelmes volt rá nézve minden ember, a ki itt
most körülveszi: – ellensége, – vetélytársa, – és birája.
Szilárd és nyugodt hangon szólalt meg.
– Azon ember, a kit én megöltem, egy olyan veszedelmes titoknak volt
birtokában, a mi ha kipattan, nagyobb veszedelem lesz egy vesztett
ütközetnél. Én nem gyilkosságot követtem el, hanem itéletet hajtottam
rajta végre. Nagy veszedelmet hárítottam el ez által. Ezt katonai
parolámra mondom. Tettemről csak Istennek számolok.
Zavartalan tekintete, nyugodt szavai hatottak a társaságra.
– Üljenek helyeikre kegyelmetek! inte Heister a főtiszt uraknak. Ha
Ocskay László tábornok úr azt mondja, hogy ő a hadifogoly megölése által
nagy veszélyt hárított el, s egy gonosz titkot némított el örökre, s ezt
katonai parolájára erősíti, akkor ezt minden tiszttársának el kell
hinnie.
– Vagy megverekednie vele, ha el nem hiszi. Vágott közbe Ritschán.
– Tábornok úr! horkantott rá Heister, tanulja meg, hogy mikor a
Feldmarschallja beszél, olyankor ne vágjon a szavába!
Mindenkit meglepett, de Ocskayt legjobban, ez a nem várt pártulfogás a
fővezér részéről. Heister külömben nem volt az az ember, a ki a hadi
törvényszék előtt a vádlottakat kisegítse a hinárból; s Ocskaynak még
eddig nagyon kevés érdeme volt arra, hogy a magas úr rokonszenvét
birhassa.
– Én ismerem Ocskay László tábornok urat jól; folytatá a pártfogói
védelmet a fővezér. Tudom, hogy az ő szava mind arany, a mit kimond. A
midőn hűséget esküdött a császárnak, azt meg is tartja. A császár iránti
hűségből lőtte agyon a fogoly kuruczot; nemde így van, tábornok úr?
Ocskay ráhagyta, hogy úgy van.
– Nos, mit zúgnak fel erre kegyelmetek? mit csörömpöl a kardjával,
Ritschán tábornok úr? Ocskay László tábornok hűségéről én felelek!
Ennél tovább nem lehetett menni.
– Igenis, Ritschán tábornok úr, igenis. Erősködik Heister. Én bizonyos
vagyok felőle, hogy Ocskay László tábornok úr, a ki mintha csak hivásra
jelent volna meg e perczben közöttünk, nem fog visszariadni attól a
nehéz feladattól, a mit kegyelmed egész mereven visszautasított. Ő nem
fog visszarettenni semmi embertől, semmi ördögtől. Úgy-e bár, Ocskay
László tábornok úr?
Ez annyi volt, mint a kevélység dæmonának feltenni a koronát a fejére.
Ocskay elhagyta magát ragadtatni kevélységétől s kérkedő pathosszal
esküdözék: «hitemre és lovagi szavamra fogadom, hogy nincs az a veszély,
a mitől visszarettenjek!» Küldjenek a legelátkozottabb helyre,
odamegyek. A mit ember végrehajthat, én végrehajtom.
– Ocskay! Kiálta rá Ritschán s az emberi jószivűség visszatarthatatlan
ösztönével megragadta Ocskaynak azt a kezét, a mit esküvésre akart
felemelni, de Ocskay kirántotta a kezét s magasra emelte azért is.
– Esküszöm rá!
– No, látják kegyelmetek! Mondá Heister diadalmas elégültséggel. Ez az
igazi katona! Nem kérdi elébb, mi a feladat, a mit rábiznak? Azt mondja
«végrehajtom! esküszöm rá.» Nem mondogatja azt: «hja ez nekem nagyon
meleg, ez nekem nagyon hideg!» hanem, ha tűzbe, ha jégbe küldik, közé
megy!
Ez mind Ritschánnak látszott szólni: Heister egyenesen ő rá nézett e
szavak alatt; ő volt az a válogatós katona, a kinek ez a példálózás
szólt. Le is nézte őt Ocskay, vitéz lelke egész fensőbbségi tudatával; a
míg Ritschán megfoghatatlan módon sem szégyenkedést nem mutatott az
arczán, sem irigykedést Ocskay ellen, a ki az ő feladatát elvállalni
kész, hanem a helyett valami mély szánalommal és keserűséggel nézett a
szeme közé.
– Pedig hát a feladat nem kivihetetlen, folytatá Heister. Nem kellenek
hozzá se táltosok, se tündérlovagok: csak ember kell hozzá, a kinek nem
olvadozik a szive. Üljön le kegyelmed, Ocskay László tábornok úr, s
vegyen részt a haditanácsban, épen az ordre de bataillet állapítjuk meg.
Most aztán Ritschán maga igazítá oda Ocskay számára a támlásszéket s jó
nagy helyet adott neki, hogy szétvethesse a lábait. Ő maga az arczát az
öklére támasztva, úgy figyelte Ocskay arczvonásait az alatt, a míg
Heister beszélt.
– Az urak előtt már elmondtam, a most érkezett tábornok úr kedvéért még
egyszer elmondom a hadjárat ez idő szerinti körülményeit. Rákóczy hadi
operatiói jelenleg nagyobbrészt a Dunántúlra szorítkoznak. Ebből az
országrészből a császári seregeket kiverni, s Érsekujvárt az ostrom alól
felszabadítani: erre irányul minden erőfeszítésük. Bercsényi,
Eszterházy, Vak Bottyán minden hadi erejüket ide vonták össze. Károlyi
Sándor ez operatióval egyetértésben, Erdélyt és az Alföldet szorongatja.
Meg kell vallanom, hogy a kuruczvezérek újabb hadviselési módja
fölöttébb sikeresnek bizonyult be. Ők nem ereszkednek velünk nyilt
csatába, hanem azt teszik, hogy a merre a mi seregünk előrehalad,
portyázó hadaikkal előtte, utána, körülötte minden várost, falut, tanyát
fölégetnek, úgy, hogy mi nem találunk mást, mint kormos falakat,
pernyébe omlott kazalokat, és behányt kutakat napi járó földre.
Legközelebb én magam szereztem ilyen tapasztalatot a magam kárával:
egész Veszprémig hatoltam, a nélkül, hogy valaki ellenállt volna s onnan
gyors futásban kellett visszamenekülnöm Komáromig, a nélkül, hogy valaki
kergetett volna: a kuruczok nem hagytak körülöttem sem egy harapás
kenyeret, sem egy ép háztetőt. Most aztán itt jön a tél. Nekünk
mindenütt a Duna átjáratait kell őriznünk, hogy ha a jég beáll, vagy
Komáromot, vagy Esztergomot, vagy Pozsonyt meg ne lephessék. Rákóczynak
pedig az a szándéka, hogy a míg a császári hadsereget a Dunántúl és
Erdélyben foglalkoztatja, az alatt szép csendességben egy új hadsereget
gyűjt össze a bányavárosokban és azoknak a környékén, s e végből szét
vannak küldözve a hadfogadó alvezérei, kinek-kinek utasításul kiadva,
hogy mely városban üsse fel a téli szállását, a honnan aztán tavaszra
mind valamennyien összeröffennek majd Egerbe, a hol a fejedelem maga vár
reájuk. Ennek a hadsereg-gyűjtésnek a megakadályozása azon feladat, a
melyről épen beszéltem, s a melyet Ritschán tábornok úrnak scrupulusai
vannak elvállalni.
Ocskay az asztalra ütött az öklével s valami nagy szóra nyitotta a
száját. Azonban Heister intett neki, hogy csak hallgasson: «Most én
beszélek.»
– A hogy Ocskay László tábornok úr előre is paroláját adta, nem
kételkedem rajta, hogy ezt a feladatot, a mit most már ő rá fogok
ruházni, pontosan és erélyesen végre is hajtandja. E végből egy egész
combinált dandár fog rendelkezése alá bocsáttatni, a saját ezredén kívül
még az a dragonyos zászlóalj is, a melyet Bécsből magával hozott, és a
Tököli harámbasa vezérlette ráczcsapatok. Azonkivül a kiket még a
császár meghatalmazásából második ezredéhez toborzani fog.
Ocskaynak még most is egyre büszkeségtől ragyogott az arcza. Csak az
ütötte meg a fülét, hogy ő most egyszerre dandár-vezető tábornokká
emelkedik fel! A mint körülhordozta a tekintetét a mindenünnen feléje
fordított arczokon, azt vélte látni, hogy csupa merő irigység sandalog
felé.
– Most tehát hallgassa meg kegyelmed a feladatát, folytatá a fővezér.
Ezzel a dandárral rögtön útnak indul kegyelmed a körülirt vidék felé s
mindazon városokat, a mik a kuruczok téli szállásaiul vannak kiszemelve,
porig leégeti kegyelmed. Egy kunyhót, egy kastélyt épen nem hágy, a mi a
kurucznak szállást adhasson télire; elkezdi e munkát Léva városánál s
aztán föl egész Sáros-Patakig…
… Hajh! Hogy elenyészett egyszerre a dicsőségaranyozta mosolygás erről
az arczról! Hogy váltotta fel rajta a halálsápadás Hyppocrates-lárvája a
hiú kérkedést ennél a szónál. A halálitélet nem hangzott volna ennél
kegyetlenebben! Csak bámult maga elé kőmerev szemekkel; az átellenben
ülők arczai, mint az apocalypsis csodái meredeztek feléje. A testét
vesztett lélek, az új halott, láthatja így maga előtt a túlvilági
aræopagot, az előtte elhunytak társaságát, a kik azt kérdik tőle: mért
jöttél közénk?
Leégetni Lévát és vidékét s valamennyi magyar várost a környékén tíz
mértföldnyire!
Ez volt az a feladat, a mit visszautasított Ritschán, a mire azt mondá:
«nem! én harczolok karddal, pisztolylyal, férfiak, vitézek ellen; de nem
üszökkel, csóvával, asszonyok, fegyvertelenek ellen! Erre nem leszek
jó!»
Ritschán mondhatta ezt; mert ő német, idegen! de te nem mondhatod! Te! A
Rákóczy villáma. Ha bérbe szegődtél, oda kell leütnöd, a hová sújtanak,
templomok tornyába, paraszt gunyhójába, saját édes anyád ős lakóházába!
Most világosodott fel egyszerre előtte, mily rettenetes játékot űzött
vele Heister, mikor pártját fogta, szépen kimentette, hűségét
felmagasztalta, valamennyi hadvezető fölé emelte! Ez a küldetés volt
neki szánva!
Mit szóljon most? Odarohanjon-e Heisterhez? leboruljon előtte? átkarolja
a térdeit? megragadja a kezét és csókjaival elhalmozza, és könyörögjön
előtte, sirva, mint egy gyermek: «óh uram, ne küldj engem oda! hisz ott
engem minden ember szeret: úgy szeretnek, mint apát, testvért,
szabadítót. Ott van az anyám háza s benne lakik az a jó teremtés, a ki
nekem annyi bűnömet megbocsátotta. Küldj ádáz csatába, emberirtó
ágyútűzbe, rohantass meg velem bevehetlen várakat, állíts a
legfélelmesebb ellenséggel szembe, csak Léva városát elpusztítani ne
küldj engem!?» Vagy pedig letépje nyakából a tábornoki szalagot és az
arany lánczot, s odadobja kardjával együtt az asztalra, s aztán
odatartsa a két kezét, hogy verjék békóba s tartsanak fölötte
haditörvényszéket? Oh be nyomorult volt!
Egy szónak, egy mozdulatnak nem volt ura, ezek a ránéző arczok
álomhalottá tették; oly tehetetlen volt, mint a kit egy rossz álomlátás
lidércze nyomott meg.
Heister gyönyörködött áldozata halálsápadt arczának galvanicus
vonaglásában.
– No lássák, kegyelmességtek, tábornok uraim. Ilyen az igazi katona! A
ki nem præmeditál, nem philosophál, nem philantropisál; hanem hallgat és
cselekszik; engedelmeskedik és végrehajtja, a mit rábíztak. Ilyen én
előttem a mustrája az igazi katonának.
Ocskay érezte, hogy most mindjárt kitör valami körülötte. Ha csak egy
felsóhajtása, ha egy szemében megjelenő könycsepp elárulja azt a kínt, a
mi szivét összefacsarja, az egész asztaltársaság hahotája fog rá
felhangzani s ez a hahota lesz halálitélete, ez lesz a temetése! Felállt
a székéről, s száraz, kemény hangon mondá Heisternek:
– Végre fogom ezt hajtani!
Mind fölkeltek erre; bámulat, vagy elszörnyedés hangzott a zűrzavaros
mormogásban, csak Ritschán suttogó szavát értheté meg Ocskay: «vas a
szived.» Voltak, a kik gúnyosan üdvözölték.
Azután elhagyták a termet a tábornokok; Ocskayt visszatartá Heister.
És azután egy teljes óráig közölte vele az utasításokat, hol kezdje, hol
végezze a rábizott munkát? rettenetes részleteket. S mikor mindazzal
készen volt, akkor megszorítá a kezét és elbocsátá maga elől, ironicus
tiszteletadással hajtogatva magát előtte.
Hogy talált haza a szállására Ocskay, azt maga sem tudja. Künn tiszta
idő volt, de a lelkében volt a köd.
Gépileg végezte a teendőit. Menni kell nagy hadjáratra. Ahogy szokta.
Vezetni egy egész dandárt, ellenség földére; rontani, pusztítani,
égetni. Régi mestersége. Csakhogy ebből most nem Morvában, nem
Ausztriában kell letenni a remeket; hanem itthon Magyarországon, ez a
kis külömbség!
Azért csak ugyanegy munka ez.
Jó katona az ilyen munka előtt mindig maga szokta megtölteni a
pisztolyait, a karabélyát, azt nem bízza más kezére. Az egyik pisztolya
ki volt lőve; azt újra kellett tölteni; ez volt az a végzetes cső, mely
a hű cseléd életét kioltá. Hogy visszafecskendett rá a vére! A lelkéig
égette magát. Mikor annak a haláladó csőnek a sötét üregébe benézett, az
a gondolat szállta meg, hogy most csak egy kicsiny kis nyomás kellene
annak a ravaszára s mindjárt meg volna oldva az élet minden talánya;
mindjárt le volna fizetve minden adóssága, összetörve minden láncza!
Sokáig beszélgetett azzal a vasszájú jó baráttal. Belefújt, s az süvöltő
hangot adott vissza. Milyen furcsa hangszer!
Ejh! Nincs visszatérés! Előre kell menni.
Leereszté a pisztoly sárkányát s visszatette azt a nyeregkápájába.
– Küldtek. Jöttem. Hívnak. Megyek.