– No hát mit akartok a «fehér angyal»-tól?
– Ocskayt! Ocskayt! Add ki nekünk a kurucz vezért, Ocskayt.
– Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum
után, kidobtam a korcsmából a részeges krakählert! összetörte mind a
kancsóimat, s nem tudta kifizetni az árát, az éhenkórász! Kitettem a
szűrét! Ne legyetek becsületes emberek, ha nem igaz, a mit mondok.
– Magad vagy a nem becsületes ember, Scharodi! kiálta fel a veres
kakastollas kéményseprő, a tömeg vállaira emelkedve. Mert az éjjel ide
tért hozzád vissza Ocskay, a kurucz vezér. Én láttam!
– Ne bolond ne! Hát azért, hogy az éjjel idetért vissza, most is itt
kell neki lenni? Bemargarirozva tartom én itt a szállóimat? Mit
keresitek én nálam? Hiszen ott van közöttetek. Az ott ni! Abban a
borzprémes sipkában, azzal a bekötött állal.
Az pedig egy jámbor cseh mészáros volt, a ki járatlan lévén az idegen
nyelvekben, azt sem tudta, miről van szó; csak úgy a jó mulatság végett
keverkedett a társaság közé, s most az csak egyszerre megszólal ám mély,
gordonka hangon. (Pedig a száját se nyitja ki).
– No, hát én vagyok Ocskay generális! Ki akar velem birkózni?
Azt egyszerre megrohanták s a míg a nyavalyás elmondta volna, hogy ő nem
az, hanem amaz, addig úgy megrakták ütleggel, hogy holtig
megemlegethette. A nagy dulakodás közben az átelleni háznak egyik ablaka
megnyilt, s azon kinézett egy kövér asszonyság, a ki nagyon látszott
gyönyörködni ebben a tréfában.
A kakastollas népvezér csitította az ál-Ocskay kókányozóit, hogy hagyják
abba, nem az az Ocskay: ő ismeri azt jól!
Ekkor egy éles asszony-hang, mintha a spektákulumnéző kövér asszonyság
ajkairól jönne, hasította át a zsivaj hangját.
– Ti bolondok! Mit keresitek a kurucz Ocskayt? Itt van az én házamban
elrejtve; gyertek fel, én kiadom!
Utczu, neki a szomszéd ház kapujának az egész tömeg egyszerre!
– Emberek! Atyafiak! kiabált a kakastollas, ne hagyjátok elbolondíttatni
magatokat. Ismerem én jól ezt a gauklert! Hasból tud beszélni: csupa
boszorkányság, a mit csinál! – Hasból beszél! komédiás!
… Ocskay László ott állt az ablakban s onnan nézett ki az utczára. Két
pisztolya oda volt téve eléje az ablak hidjára.
A szomszéd szobából, a közajtón keresztül átrohant hozzá Ozmonda, s
átkarolva őt, eltolta erővel az ablaktól.
– El innen! Meglátnak!
– Lássanak. Mondá Ocskay fásultan.
– Itt borzasztó ármány van ellened. Életedre törnek.
– Szemét nép.
– Épen azért, mert szemét, borzasztó volna belefulladni. Az örvénybe
vitézség beleugrani; de nem a kloakába. Itt nem menti meg Ocskayt a hősi
bátorsága. Sok kutya megöli az oroszlánt.
– Én készen vagyok a számadásommal. Ha betörik a kaput, ezzel az egyik
pisztolylyal lelövöm azt a ficzkót, a ki vezérük, a másikkal meg
magamat.
– S azzal porba ejtesz egy dicső, nagy hivatást, mit Isten rádbizott.
Ezt a homlokot, a mit az ég fölszentelt, hogy nagy czéljait rábizza,
szétzúzod? Nem, nem! Neked meg kell mentened magadat!
– Hogyan? Mi módon?
– Álöltözetben.
– Álöltözetben? De hát ezt a fejet hová tegyem? Hát van ilyen
czifferblatt több még Bécs városában, mint az enyim? Mondhatom én azt a
gyermekeknek, hogy én nem a krampusz vagyok, hanem a Mikulás?
– Oh ez a drága szép fő! Ez az én kedves, imádott fejem! Hörgé Ozmonda,
két keze közé fogva azt a bálványozott főt, s heves csókjaival halmozva
el arczát, szemeit, homlokát. S addig-addig csókolgatta, a míg egyszer
csak hirtelen, orozva, a markába rejtett kis aczélollóval lecsikkentette
az egyik bajuszát tőből.
– Mit cselekszel? hördült fel Ocskay.
– Azt teszem, szólt Ozmonda erélyesen, elhatározottan, hogy ha ezt a
fejet idehoztam, innen meg is szabadítom.
Ocskay hüledezve tapogatá a levágott bajusz helyét.
Már most ha a félbajusz oda van, a másikat csakugyan utána kell küldeni;
mert fél bajuszszal furcsa parádét csinálna az ember.
– Le, le! Mind a kettőt! egészen simára. Csitt! Ne ellenkezzél. Most én
parancsolok! Te azt teszed, a mit én mondok.
Ocskay László épen olyan inaszakadt gyávaságot érzett, a mint a bajuszát
levágták, mint hajdan Samson, mikor Delila lenyirta a csimbókjait. –
Engedett magával mindent tenni.
– Mindjárt hozok számodra álöltözetet; szólt Ozmonda, kisietve a
szobából. – Talán a két levágott férfidíszt is élvitte magával.
Ozmonda siettében azon a termen keresztül futva, a melyről az erkély
nyilt, odasúgott nehány szót az erkélyen ezermesterkedő Scharodinak.
Az már kezdett kifogyni a mesterségeiből, a mivel eddig elséramórázta az
időt, a zendülőket visszatartva az ostromtól. A katonaság még sem
érkezett.
Ocskay borzadozva hallgatta a nehéz ütéseket a kapun, s a népdüh
növekedő zsivajgását az utczán.
– Uraim! Barátim. Édes atyámfiai. Erőlteté még egyszer a szavát a
néplármán keresztül Scharodi. Hallgassatok meg csak egy pillanatig,
minek előtte Pilátushoz jönnétek velem együtt vacsorára.
– No hát halljuk! De semmi csalfaság ne legyen.
– Nem lesz semmi csalfaság, becsületemre mondom. Az én házamból minden
férfinemen levő teremtés elfutott, rajtam kívül, a népharag kitörése
elől. Tudni való, hogy a pinczéreknek nem nyavalyájuk a vitézség. Csak
az asszonynépnek volt erős szive az itt maradásra: ők biztak ismert
lovagiasságában a bécsi népnek, a kiket szent Lipót tartson meg
örökidőkig; hogy legyen Bécs városa mustrája a metropolisoknak;
fényesebb Párisnál, gazdagabb Londonnál, gyönyörűbb Nápolynál,
hatalmasabb Rómánál…
– Ne voníts annyit a geographiából, kiálta föl a kakastollas, hanem
rukkolj ki vele, hogy mi van a zsákban?
– Hát a mit már megmondtam. Az én házamban egy férfi-nemen levő cseléd,
vagy vendég sincsen. Esküszöm szent Holofernesre.
– Holofernes nem volt szent! protestált a kakastollas.
– Nem volt szent? Te persze ismerted? Te füstfaragó! Talán te hordod fel
a kéményen keresztül a canonisáltakat a mennyországba?
A nép röhejre zajdult.
– Eh, mit parlamentálunk ezzel? Kiálta a kakastollas. Betörjük az ajtót,
s majd megtaláljuk mi a drága madarat.
– No én nem akarom, hogy emberhalál legyen! Hallgassátok meg a
kapitulatio föltételeit; aztán kinyitom az ajtót magam jó szántából.
– No hát halljuk! A «fehér angyal» kapitulál! Beereszt a mennyországba!
– De nem az egész hadsereget, hanem csak egy kiválasztott Vehmgerichtet.
Egy tizenkét tagból álló deputatiót, mely szigoruan átkutathat nálam
pinczét, padlást, minden likat-lukat, s meggyőződhetik felőle, hogy
semmiféle férfiember sincs a házamnál, legkevésbbé kurucz ember. Jöjjön
fel egy tizenkét tagu deputatio.
– Jól van! Menjünk be tizenketten. Elég lesz az egy kurucznak!
– Legyen ebben a deputatioban, nem bánom, Bécs dicső polgárságának
minden osztálya képviselve. Legelőször egy pék! A dicső pék czéh tagja,
mely Bécs városát a török-ostrom alatt árulástól megszabadította. Hol
van egy pék?
– Itt van egy pék!
– Azután egy kéményseprő.
– Nem! Elébb egy kardtisztító.
– Kötélverő! kötélverő! Az kell a kurucznak!
– Hát egy schuszter!
– De egy szabó!
– Meg egy gombkötő!
– Hátrább az agarakkal! Hentes! Mészáros!
A sokaság kezdett egymás között összeveszni a deputatioba megválasztás
előnye fölött s ez nagyon jó időhaladékot szerzett.
– Ejh! ne veszekedjünk most a tizenkettős deputatio felett! rikácsolt a
kakastollas. Hét sváb egy nyúl ellen. Bemegyek én harmadmagammal a
házba; s fogadom, megtalálom a kurucz vezért s kihozom csimbókjánál
fogva közétek. Ereszszetek engemet harmadmagammal. A két társat majd
kiválasztom én magam. Mikor tűz van, senki se mondja: itt a szabó, itt a
varga, itt a hentes! ez az elébb való, hanem mind azt kiabálják, hol a
kéményseprő? menjen előre a tűzbe. No hát itt az a nagy tűz, a mi
annyiszor elégette városainkat. Magam vagyok az a kéményseprő, a ki
belemegyek, s fogadom, hogy eloltom, szent Flórián segítsége nélkül.
Ez veszedelmes szónoklat volt. A sokaság egyszerre ráállt, hogy menjen
be hát a kakastollas, meg két társa, Ocskayt keresni, a «fehér
angyal»-ba.
Azok Jávorkáék voltak. Ő maga, és még két kurucz összeesküvő.
Ocskayt ez alatt Ozmonda, áttuszkolva a saját szobájába, felöltöztette
asszonyruhába. Az izmos, termetes szakácsné öltönyeit kérte kölcsön, s
azok épen ráillettek az alakjára. Hirtelen előszedte Ozmonda a kendöző
szereit; az arczát Ocskaynak kifestette veresre, az orrát borpirosra, az
állára bibircsót ragasztott viaszszal; a fejét bekötötte csipkés
főkötővel: olyan tökéletes cseh debellát alakított belőle, hogy bátran
odaállíthatta a tűzhelyhez a szakácsné mellé; akárki testvéreknek
nézhette őket.
– Most már jöhetnek!
Ocskay mind a mellett is odadugta a köténye alá a kurta cserkesz
kindzsálját; veszedelmes eszköz dulakodás közben!
Ozmonda észrevette azt.
– Ne félj! Itt leszek a közeledben. Kezemben ez a két pisztoly. Ha rád
talál valaki ismerni, azt én ölöm meg. – Te ma csak asszony légy. Én
leszek a férfi!
E válságos pillanatban nagy zürzavaros zsivaj támadt az utczán. «Jönnek
a vasasok!» Hallatszott is már a trombita recsegése.
Egyszerre vége volt a vitézségnek.
A gyülevész rohant, a merre még nyitva volt az út.
Jávorka sem szokott ilyenkor hátul maradni: hirtelen ledobta magáról a
kéményseprő álczát, s elvegyült az iramodó sokaság közé. Ő győzte
legjobban futással. Ismerte már jól ezt a tempót. Addig hátra se nézz, a
míg magad nem maradsz! A próba csütörtököt adott; – itt meg nem foghatta
Ocskayt; majd másutt! Azon volt, hogy magát meg ne fogják.
A vágtatva megérkező vértesek szétverték az egész lázongó Krethit és
Plethit: a «fehér angyal» fel volt szabadítva az ostrom alól.
Ozmonda kifutott az erkélyre, gyönyörködni a lázadók elgázoltatásában.
Ocskay egyedül maradt Ozmonda szobájában.
A mint aztán egyszer megfordul, meglátja saját magát a nagy
álló-tükörben… A cseh szakácsné képmása: fodros főkötőben, ránczos
rokolyában, kifestett pofával, borvirágos orral, csupasz ajkkal,
bibircsós állával: a tüzhely melletti dajna! Főző-kanál a köténye
korczába dugva… Huh, minő alak!
Hát azért kellett neki Bécsbe jönni, hogy ezt meglássa? Hogy ilyen
alakban lássa meg Ocskay Lászlót? Rákóczy villámát, a «tűz fejedelmét!»
– Nem, csak a tűzhely fejedelemnőjét.
Hej de szép lett volna, ha ilyen alakban fogták volna el őt Jávorka
kuruczai s így vitték volna el Érsekujvárra, haditörvényszékre!
Valaki elkaczagta magát a háta mögött. A kaczagó hang ismerős volt. –
Ozmonda fizette vissza azt a minapi kaczajt, a minek az okát nem akarta
Ocskay megmondani. – Ocskay átrohant a szobájába s mint a Nessusinget,
tépte le magáról a megszégyenítő asszonyi köntöst.