– Én Ocskay László, tábornok vagyok.
A vámos nagyot nézett mérgesen.
– Ah! Das könnt a jeder sagen! Miért nem mondja mindjárt, hogy a khinai
császár? Sok gauklert láttam én már, aki azt mondta, hogy ő generális.
Mintha nem tudnánk mi, bécsiek, hogy ki az az Ocskay László! Volt hozzá
egynehányszor szerencsénk. Csak tessék kiszállni a hintóból és bejönni a
vámházhoz.
Jajh, hogy viszketett a tenyere Ocskay Lászlónak!
E kellemetlen helyzetéből azonban nagy hirtelen kiszabadította egy
vámtiszt, a ki a vámházból előjött s az őrmestert félretolva, katonásan
szalutálta Ocskayt s aztán megexellentiásurazta.
– Csak méltóztassék excellentiádnak tovább haladni. Itt van már valaki,
a ki kezeskedik excellentiád személyazonosságáért.
– Ah! szólt Ocskay meglepetten; valaki, a ki értem jót áll? Tehát valami
ismerősöm? S a kinek a szava olyan sokat nyom. Ugyan ki lehet az?
– Hát biz az a «fehér angyal».
Ocskay elnevette magát. Tudta ő, hogy az nem valami mennyei tünemény,
hanem egy híres vendégfogadós korcsmárosa. Ide szoktak a magyarországi
urak szállni, ha Bécsbe jönnek, s itt egészen otthon érzik magukat. Ez a
derék élelmes polgár előre meg szokta tudni a lesbe állitott szolgáitól,
ha magyar uraság közeledik Bécs felé, s kimegy eléje a vámig; ott
ráteszi a kezét, nem hagyja a többi belvárosi vendégfogadósoknak
martalékul esni, a milyenek nagy számmal vannak Bécsben: a «veres
kakas», az «arany kappan», az «arany bárány», aztán meg a «három nyul»,
a «zörgetyü», a «sárga sas», a «veres tető», mind előkelő korcsmák; de
ezek közt csak legtöbbet ér a «fehér angyal» a görög-utczában, a mi még
mind a mai napig fennáll.
Hiszen külömben is oda akart szállni Ocskay.
– Hát csak tessék bizvást előre menni a «fehér angyal»-ba; nyugtatá meg
Ocskayt a vámtiszt; a korcsmáros úr majd itt marad, míg a társzekeret
megvizsgáljuk, semmiben sem fog kár esni, tessék megnyugodni felőle; a
mi fizetség lesz, azt majd teljesíti a korcsmáros úr, s beszámol a
bollétával.
– No hát az Isten áldja meg azt a barátságos korcsmáros urat.
Ocskay aztán előre hajtatott, a hatalmas Bécs-városi erősségeken
keresztül s megtalálta szerencsésen a görög-utczát, abban a «fehér
angyal»-t, s ott kényelmesen elszállásolta magát, egy egész szobát
bérelve ki egymagának.
Nemsokára utána jött a társzekere is: a házi szolgák felhordták a
málhákat, az elemózsiát, az átalagokat. Jó nagy szoba volt az, elfért
benne minden.
– Küldjétek fel a korcsmárost, mondá Ocskay a legényeknek, hadd elégítem
ki, a mit helyettem fizetett.
Még akkor meg volt a magyarban az az ősi virtus, hogy szerette megtudni,
mennyivel tartozik s melegében kifizetni.
Nemsokára hangzott az ajtó előtt a lábcsoszogás, kopogtatás, Ocskay
emberségnek tartotta, hogy a ki vele ilyen szivességet tett, annak maga
nyissa fel az ajtót, s legalább a vállára ütögessen s megemelje előtte a
süvegét. Megérdemli azt a német azért, ha nem nemes ember is.
De nagyot hőkölt hátra, a mint az ajtót kinyitva egy orrnyi távolságra
találta magát a belépő korcsmárossal. Egyszerre ráismert e pofára.
Ez senki sem más, mint Scharodi Venczel. Bajusz és kecskeszakál ugyan
áldozatul esett a bécsi polgári divatnak; hanem azért megborotváltan is
rá kell ismerni első tekintetre annak, a ki valaha látta azt az egyenes
hosszú orrt, a kerek fekete szemöldököt, a sűrű ránczok közé szorított
szemeket, a mik úgy tesznek, mintha mindig nevetnének, s secundál nekik
hozzá a felfelé húzódó két szájszeglet.
Egy perczig úgy jön Ocskaynak, mintha torkon kellene ragadnia ezt az
embert, mintha fogadása tartaná, mintha szent esküt tett volna le rá
valahol, Nagy-Szombat alatt, hogy a hol ez a kezébe akad, ott széttépje,
szétdarabolja: hanem aztán a másik percz visszahozza onnan. A gondolat
gyorsabb mint a fénysugár, a mi negyvenezer mértföldet halad egy percz
alatt. Hajh az még nagyobb út: attól az esküvéstől, mely boszút kiáltott
a nagyszombati árulóra, a Bécsbe jövetelig. Ez nagyobb, mint egy
Sirius-távol. – «Hiszen most már egy gyékényen árulunk!»
Nagy átváltozás volt az arczon! A haragra ránczolt szemöldök, a villogó
szemek, a lüktető arczvonások az egyik perczben: – a másikban aztán a
kiderült homlok, a nevető arcz.
– Armányadta Scharodija! kiálta, a vállára ütve a gazdának, hát te hogy
lettél kocsmárossá?
S azzal felcsapta a süvegét a fejére.
Arra aztán Scharodi is felnyomta a nyirott tarkójára a zöld bársony
sapkáját. Hiszen kollégák voltak már! Egyiknek sem volt mit respektálni
a másikon.
– Vigye az ördög az egész dicsőséget! Elcsaptam magamtól az ármádiát!
Mondá röhögve Scharodi. S jól érzem magam mellette.
Egy kis kidomborodó poczakra is tett már szert, s önelégülten ütögetett
rá a tenyerével. Mert nagy büszkeség az, mikor egy állampolgár egy olyan
becsületesen megnövelt hasra üthet rá: ez az én saját szerzeményem. A
lumpok, a csavargók, a schnorrerek mind soványok; tisztességes embernek
potroha van.
S nem is nagyon respectálta az egész Ocskayt. Elővette a porczelán
pipáját s rágyujtott előtte, nem is kérdezte, hogy szabad-e?
– Hidd el nekem pajtás (!) mondá fidélis czimbora hangon, többet ér a
gölődény a haubicznál. Nem jut az ember zöld ágra ezen az úton. A lelkem
is elkárhozott már bele. Megbántam, hogy átszöktem a németekhez, mint a
kutya, a ki kilencz családtaggal szaporította meg a nemzetségét. Nem
volt nekem náluk se emberségem, se becsületem. Itt fellöktek, ott
felrugtak. Elküldöztek olyan átkozott helyekre, a hol ott kellett volna
vesznem. Azután ott felejtettek. A zsoldomat soha nem fizették, majd
megvesztem éhen-szomjan. Ha jutalmamat kértem, Pontiustól Pilátushoz
küldözgettek, utoljára szöszön-boron kifizettek. Ha valami hiba történt,
mind rám kenték; s ha magam követtem azt el, azt felfujták elefántnak;
mindig csak igértek, soha meg nem tartották; adtak irást, de
elfelejtettek pecsétet ütni rája. Kezemben volt a császár kinevezése
őrnagygyá: rá sem hederítettek, azt mondták: a Hofkriegsrathnak
contrasignaturája hiányzik még róla. Urlaubot kértem, hogy feljöjjek
Bécsbe. Azt nem adták meg. Akkor maródinak simuláltam magamat:
ispotályba küldtek, megkínoztak. Ha panaszra mentem a fővezérhez, azt
felelte: «wir werden schon sehen!» A császártól utalványt kaptam egy
nehány ezer forintra hűséges szolgálataimért; de elfelejtették
megmondani, hogy hol kapom meg? Mikor aztán perre vittem a dolgot, akkor
ők kerültek felül, előkeresték az első árulásom actáit, mikor tudod,
tealattad kuruczczá lettem, haditörvényszék elé állítottak érte. Én
hivatkoztam az amnestia levelemre, a mit a császártól kaptam, s akkor
aztán felküldtek Bécsbe, internáltak, politzei-felügyelet alá helyeztek.
Itt lótottam, futottam egyik ajtótul a másikra, hogy igazságot kapjak,
mindenütt azt mondták, hogy «werden schon sehen.» Nyolcz hónapig
rohantam a fejemmel a főudvarmesteri hivatal ajtajának, hogy a
császárnál audientiát kapjak: mindig elutasítottak, nincsen itthon a
császár! ha tél volt, azt mondták, fürdik; ha nyár volt, azt mondták,
vadászik. Végre bejutottam legmagasabb szine elé, elmondtam előtte sűrű
igazságos panaszaimat. Legkegyelmesebben végig hallgatá s akkor azt
válaszolta: «wir werden schon sehen». – Ekkor épen szerencsémre elvitte
az ördög a «fehér angyal»-t, a nagybátyámat, rám maradt a vendéglője:
nosza én is hamarjában ott hagytam az uniformisomat a pokolnak, s
beálltam magam «fehér angyal»-nak; mondhatom, hogy azóta paradicsomi
életet élek.
Ocskay úgy tett az egész fecsegés alatt, mintha hallgatná is, nem is, s
a málháit rakosgatá; de pedig voltaképen nagyon is szeget ütöttek a
fejébe Scharodi viselt dolgai. Hát ha ő rá is ilyen mulatságok várnak.
Úgy tett, mintha nem is gondolna rá.
– Hej, kedves kamerádom, tudom, hogy te is ilyenforma járatban jöttél
fel Bécsbe. Hiszen majd te is végig fogod mindezt a gyönyörüséget
élvezni.
– Ne törd azon a fejedet koma, vágott közbe Ocskay mogorván. Én tudom a
magam útját. Nem szorultam senki tanácsára.
– Nonono! Édes kamerádom. Mit használ ez a hetvenkedés? Bécsben nem
lehet hetvenkedni. Tudom én minden dolgodat jól. Ha nem tudnám, hogy
jösz, miért mentem volna ki eléd egész a vámig? – Hallottad-e hírét a
Scandáliának?
– Mi a patvar az?
– Ez egy újság, a mit nem nyomtatnak, hanem irnak. Nem kerül a censura
alá s frissiben adja az egész világon történt pletykákat. Az ára
tizenkét arany egy esztendőre. Én azonban megduplázom a fizetést, hogy
nekem a legelső példányt küldjék el, mielőtt más kapott volna belőle. A
mit a többi korcsmárosok csak ma éjjel kapnak meg, (a lap éjjel osztatik
szét), az már nekem most a zsebemben van. Nézd csak, olvasd el, benne
van az egész történeted.
Ocskay bámulva olvasá az irott hirlapban az egész árulási történetet,
oly részletesen előadva a legkisebb körülményekig, mintha csak saját
maga diktálta volna. Az is benne volt már, hogy ő neki Bécsbe kell
feljönni a tudvalevő három császári kegylevél érvényesítése végett.
De hát ki hozhatta mindezt hírül ide hamarább, mint ő maga megérkezett,
a ki gyorspostával utazott, váltott lovakkal, fullajtárokkal, mindjárt
harmadnapra az áttérés után? Csak egy nap esett közbe, a mely alatt ő
Bajmócz várát kisérlé meg elfoglalni, hasonló ravasz csellel, mint a
milyennel megkerítette Nagy-Tapolcsány várát; de már az nem sikerült
neki. Már annak az ablakán beüvöltötték Jávorka halálmadarai a vészhirt:
«elárulta a hazáját Ocskay László!» s ott már puskalövésekkel fogadták a
barátságosan bekoczogtatót. – De hát ez alatt az egy nap alatt ki
előzhette őt meg? hisz ezeket az ő dolgait így hegyiről-tövire nem is
ismeri senki: – csak még egy ember a világon.
Megállt az esze: csak úgy bámult maga elé, abba a nagy dohányfüstbe, a
mit Scharodi pipált az orra alá.
– Mondok én neked valamit, kedves kamerádom; szólt Scharodi, levetve
magát kényelmesen a bőrkanapéra. Azt okosan tetted, hogy ott hagytad a
kuruczokat; infámis csőcselék! Végit járja az egész trallárum! Okos
ember menekül belőle. Te hozzád is épen olyan háládatlanok voltak a te
uraid, mint én hozzám az enyéim. Tudom jól, hogy el is akartak már fogni
s akkor bizony megkurtítanak egy fejjel, mint Bezerédyt. Hanem hát már
most elég lehetett neked is a dicsőségből, kedves kamerád uram, hogy
tökéletesen meg légy tőle csömörölve. Tudod mit? Csapd te a földhöz azt
a te generálisi kinevezésedet, a mi úgy sem lesz megerősítve soha. Akkor
a másik levelednek hasznát veszed, a húszezer forintos utalványnak. Pénz
dolgában a császár generosus. Azt kifizetteti rögtön, mihelyt a
generálisságot abbahagyod. Akkor aztán állj velem társaságba, légy az én
kompánistám. A vendéglőm czímerét átváltoztatjuk: «zum
Kuruzengenerál»-lá. Iszonyú gaudét fogunk vele csinálni. Leverjük vele
Bécs valamennyi vendégfogadóját a lábáról: úgy beveszünk vele egyik
hôtelt a másik után, mint a hogy hajdanában egyik várat a másik után
bevettük. Én szolgálok, te meg csak uraskodol, s nem lesz más dolgod,
mint pipázni meg mulatni. – Gazdag emberek leszünk mind a ketten, a
többit ütheti már a mennykő.
Ocskay majd megpukkadt már a mérgében; egész pulykavörös lett az arcza.
Csak ne volnánk Bécs városában, rég az ajtón repült volna ki korcsmáros
uram.
– Hallja kend korcsmáros! rivalt rá, hátraszegve megmerevített nyakát a
kemény dolmánygallér közé. Én nem azért hivattam kendet, hogy nekem
itten bolond tanácsokat adjon, hanem hogy vegye elő a krétáját s
csinálja meg a számadást rögtön, hadd fizetek.
A «kendezés»-re aztán a kamerad is meg excellentiásuramozta illustris
vendégét; hanem még infámisabbul vigyorgott hozzá, s a kiégett pipájának
a hamvát a tenyerébe verve, azt el is szórta nagy familiaritással a
padlaton.
– Hiszen ráérünk még arra, excellentiás uram.
– De nem érünk rá, mert én nem akarok soká itt időzni.
– Dehogy nem, excellentiás uram, soká fog az még tartani.
– No ha soká kell is Bécsben maradnom, de innen a kend korcsmájából
minden bizonynyal elmegyek.
Scharodi uram a szájába dugta az üres pipát, s gyakorlott dohányzók
szokása szerint elkezdte azt szortyogtatni, a mi épen nem szép muzsika,
s csak úgy félszáj szegletéből szólt oda:
– Pedig biz az én vendéglőmbe szokott ám szállni, a hány magyar uraság
csak feljön ide Bécsbe.
– Hát az nekem mindegy! Kiálta Ocskay mérgesen, s olyat vágott a
kosbőrdohányzacskójával az asztalra, mint valaha Botond a byzanczi
rézkapura, hogy csak úgy döngött bele a ház.
Scharodi magában kaczagott, befelé.
– Pedig most is van itt, épen a mellette való szobában, csak egy ajtó
választja el, abban is benne a kulcs, egy szép magyar menyecske, – a ki
tegnap érkezett, – özvegy assszony, – grófné, – a kit aligha nem ismer
kegyelmed.
– Semmi közöm hozzá, veté oda Ocskay szárazon.
Scharodi csak nem ment el: felvette az asztalról az Ocskay
dohányzacskóját, kitekergette a sallangjaiból s aztán abból tömte meg a
pipáját, hamiskásan döczögtetve elő a szót.
– Pedig alighanem emlékezik kegyelmed rá. Tudja, mikor egyszer az a
barátságos találkozásuk volt Beczkó várában, a mikor a kuruczok ezt az
úrhölgyet nagyon is mezítláb vitték kegyelmed elé, s kegyelmed aztán
szépen felruházta. Emlékezni fog rá.
Ocskay csak elképedt, még a szája is nyitva maradt. – Ozmonda volna
itten?
Scharodi ezuttal lefelé görbítette a feltátott szája szegleteit, a mi
még inpertinensebb kifejezést adott az arczának, s az alatt kedélyesen
tömögette a pipáját. Háttal volt fordulva Ocskaynak, s csak az egyik
félrehúzott szájszegletével sandalgott felé, hogy ennek most megadta a
kegyelemdöfést.
Ocskay egy szót sem tudott szólni.
Scharodi pedig megtalálva a bükkfataplót, letört belőle egy darabot,
kicsiholt az Ocskay tűzszerszámával s aztán belenyomtatva az égő taplót
a pipába, kettőt-hármat szippantott rajta, a míg a dohány is égni
kezdett.
– Pompás ez a bükkfatapló! – De még ez a véki muskotály se kutya. –
Karsamadiner excellentiás uram. – Mindjárt hozom azt a számadást.
Azzal kikomplimentirozta magát az ajtón.
Ocskay elkezdett, mint a kalitkába zárt tigris, alá s fel járkálni a
szobában.
Ozmonda itt!
Egy nappal előbb érkezett, mint ő.
Tőle tudta meg az, a ki az irott hirlapot szerkeszti, az ő élete nagy
fordulatának minden részleteit.
Talán épen Scharodi szerkeszti azt a lapot maga.
Hisz Ozmonda és Scharodi a régi szövetséges társak.
Az is világos már most, hogy a «fehér angyal» kinek a szivességéből
tudta meg, hogy Ocskay Bécsbe jön, s miért hozta őt ide, röptében
elkapva. – És épen abba a szobába, a mely a szép vendégnőé mellett van.
Csak egy ajtó választja el, és abban is benne a kulcs.
Ocskaynak olyan kedve lett volna, azt a nehéz almáriumot az ajtó elé
tolni, hogy ki ne nyithassa valaki.
Mert az egészen más dolog! A budetini várban, a hol még egy kalitkában
levő madár szemei sem látják, karöltve ülni, s édes szavakat váltani a
világ legbűbájosabb asszonyával; aztán meg Bécs városában, ahol minden
ablak szem, minden ajtó száj; minden utcza Argus, minden kőfal Eccho;
ott lakni egymás melletti szobákban! Amaz csábító, ez boszantó.
Aztán épen most legkevésbbé sincs eszében Ocskaynak, itten idyllt
játszani. – Ez a gaukler még csak az étlapját mutatta be annak a sok
«fekete levesnek», a mit neki bizonyosan fel kell kanalazni; máris elég
volt.
Bolond asszony!
Compromittálja magát is, meg őtet is.
Bécs városa számára egész Sittenpolizei van berendezve, mert ott nagyon
sokat adnak, nem ugyan az erkölcsre magára, hanem annak a látszatára.
Csak egy kis botrány kell, s ennél a szigorú udvarnál el van rontva a
hősnek az egész életpályája.
A mellékszobában halkan dudolta valaki:
«Kinek van, kinek van, karikagyűrűje.»
Ocskay megállt, s mint az illó mérget szivta be e bűbájos dal meleg
áriáját, ezt a dalhanggá változott kábító arómát.
Azért sem!
Nagyot dobbantott a lábával.
«Nem megyek át hozzá!»
Úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, hogy a szomszéd szobában van
valaki, s folytatta a csendes lépegetést az ajtótól az ablakig és
vissza.
Egyszer aztán felnyilt a közbenső ajtó, s belépett a szomszédnő.
– Ha te nem jösz, én jövök.
A grófnő állig és körömhegyig érő fehér ruhát viselt. Abban az időben ez
volt az özvegyasszonyok viselete Bécsben. A hogy Magyarországon a
violaszín, úgy Bécsben a fehérszín volt a gyász. Ezt pedig jó volt
megtartani a nagy császárvárosban; mert ott az utczán egyedül járó
asszonyszemélyt, ha szép volt és fiatal, hamar megállították a titkos
rendőrség közegei s kellemetlen kérdezősködés alá fogták, ha csak fehér
ruha viselés által nem jelezte, hogy «gyászos özvegyasszony».
Az arcza is épen olyan fehér volt hozzá: a tisztes főkötő pedig egészen
eltakarta a haját.
– Megbocsát kegyelmed, ha én magam jövök kegyelmedhez.
Még a tegezést is elhagyta. Az ajtóknak füleik vannak.
Ocskay szigorú arczczal fogadta.
– Ugyan minek jött a grófnő ide utánnam?
– Én előre jöttem.
– De azzal a szándékkal, hogy itt velem találkozzék?
– Azzal. A mint megtudtam, hogy kegyelmednek Bécsbe kell feljönni,
rögtön útra keltem, hogy megelőzhessem.
– De hát miért?
– Oh ne gondolja kegyelmed, hogy valami pásztorórák utáni ábrándozás
hozott ide. Ahhoz nagyon rosszul is volna választva a hely a
«fehér-angyal»-ban. Az ok, a mi ide hozott, az, hogy kegyelmednek sehol
a világon nincs olyan szüksége egy igazán hű baráti szivre, mint épen
Bécs városában.
– Úgy? Köszönöm.
– Még nem is tudja kegyelmed, hogy mit köszönjön meg? Bécs városa a
legveszedelmesebb csatatér, a minőn csak kegyelmed valaha megfordult, s
itt vitézség, bátorság nem segít, azok nem vezetnek győzelemre;
ellenkezőleg: felsülésre. Kegyelmed itt a legelső lépésnél már el fog
tévedni. Az udvarnál azokat a bejárókat, a mik czélhoz vezetnek, csak
nagyon kevesen a beavatottak ismerik. A publikum csak a nagy kapukat
látja, s azok a labyrinthba vezetnek. Én előre jöttem, hogy kegyelmed
számára előkészítsem az utat; kitanuljam az alkalmat és időt; megnyerjem
a kedélyeket és indulatokat; elhárítsak minden akadályt, mely
nagyratörésének útjában áll. – Én hoztam el kegyelmedet idáig, elhiheti,
hogy itt magára nem hagyom, veszendőre, koczkára nem vetem azt, a mit
eddig elnyertem.
– Hálás vagyok a jószándékért, szólt Ocskay tompa, kemény hangon. Arról
is meg vagyok győződve, hogy azok a szolgálatok, a miket ön nekem
fölajánl, rám nézve megbecsülhetlen haszonnal járnak. De nem akarom
azokat felhasználni. Két dolgot hoztam magammal, a mivel magam előtt
utat akarok nyitni. Érdemem és férfierőm! Ezekkel megyek a trón elé. S
van elég önbizalmam, hogy azokat méltányolni fogják. Ocskay László nem
kegyelemkeresve, hanem magát büszkén felajánlva jött fel Bécsbe. S én
hiszem, hogy ott, a hol a férfiértéket becsülik, ki fogják találni, hogy
Ocskay László mit ér? – De hát történjék bár az ellenkező, legyek
elutasítva, kicsufolva azok által, a kik hiva-hivtak, hizelegve
kecsegtettek: még akkor is hamarább elfogadnám a fehér angyal
kocsmárosának az ajánlatát, hogy legyek a vendéglője kapuján
kocsmaczimer, mint azt, hogy generálissá legyek asszonyi protectió
mellett.
Ozmonda félrefordítá az arczát, fejét lesütve, megaláztatását ezzel
jelezé.
Ezért aztán Ocskay megsajnálta, s szelidebb hangon szólt hozzá; de a
szavakban még mindig dölyf volt és keserüség.
– Bocsásson meg rideg beszédemért, grófnő. De ha megfordultam is, egyet
nem tudtam magamtól elhagyni, a férfibüszkeséget. Ahhoz voltam szokva
teljes életemben, hogy asszonynál, még ha szeretett is, soha sem kértem,
mindig csak adtam. Az ő dolga volt elfogadni azt, a mit neki hozok.
– Tartom az arczomat, suttogá Ozmonda, összehuzva magát Ocskay előtt.
– Miért?
(Különös kérdés volt.)
– Hogy elfogadjam, a mit kegyelmed jónak lát adni; a mit megérdemeltem.
Ha pofont, hát azt: ha a másikat…
Ocskay megadta neki a másikat.
Abban a perczben nyitott be Scharodi az ajtón. – Szétugrottak mind a
ketten. – Ozmonda visszafutott a szobájába.
– Nem láttam semmit! mondá a kocsmáros.
– Mit akar kend? rivallt rá Ocskay.
– Hozom a számlát.
– Nem megyek sehová! Hozza utolsó nap! Mit ront rám vele?
– Bocsánatot kérek, de nem csak a contót hozom; az nem sürgetős, de
annálinkább ime ezen «bejelentési czédula», a mit excellentiádnak
legméltóságosabb saját kezével kell aláirni és azután holnap reggel 9
órakor személyesen megjelenni az Oberste Polizeiamtnál, Alserstrasse Nr.
615, s ott felkeresni a Fremdenregistrierungscommissiont, második lépcső
XIII. ajtó balra, s ott legitimálni magát élő szóval és papirosokkal. –
Egyébiránt én nem láttam semmit.