Ocskay utazott fel Bécsbe. Pálffy bán (inkább csak tiszteletből) hat
horvát huszárt adott melléje, a kik a hintaját kisérjék; Ocskay restelte
a kiséretet s borravalókkal serkentette a postakocsisokat a gyorsabb
haladásra, hogy a kisérőit elhagyhassa magától; czélt is ért jobbadára,
mert azok a gebéikkel el-elmaradoztak s csak úgy egyesével szállingóztak
utána. Épen nem hagyhatta el azonban magától a kirendelt fullajtárt, a
kinek az volt a rendeltetése, hogy a kocsija előtt lovagoljon s a mint
nagy társzekerek jönnek szemközt az országuton, azokat félreterelje az
utjából. Minden postaállomáson új előfogat, új előlovagló várt reá.
Hányszor megjárta ő azt az utat már! Ismerős volt előtte minden város.
Azokat a lyukakat ott a kőfalba az ő ágyutekéi ütötték, az a kormos
váromladék az ő keresztfia. Itt van az a török sáncz, a mit ő lóháton
ostromolt meg! Az őrtorony ablakába ő maga tűzte ki a zászlót. Hát ez a
szép kastély itt Petronellán! A hol zsákra rakta a római kincsek közül,
a mi aranyból volt. Ne köszönje meg a a szállást? Ott van a nagy római
kapu a régi Carnunthum romjain, a mire felirta nagy betükkel: «Morgen
komm ich wieder». Most is olvasható a jó messzeségből is. Jó volna, ha
levakarhatná onnan!
Mentől közelebb jutott Bécshez, annál sűrűbben fogadták a táj emlékei.
Itt a mező, a hol kétszeres erővel jövő ellenséget szétvert nyilt
ütközetben; ott kelepelnek a Dunán a malmok, a miken ő gyalog-hadait
áthozta. Itt a városkapu, a mire a császári kegyleveleket török-késével
felszegezte. Azok az erdők, azok a vadaskertek mind ismerik őt jól,
minden ház, minden emberi szív úgy reszketett az ő nevének a hallásától,
mint a földindulástól.
Vajjon reszketnek-e még?
Mikor már olyan közel volt Bécshez, hogy az István tornyát megláthatá,
szemközt jött rá a császári delizsáncz.
Az az, hogy jött volna, ha a nagy sárban meg nem akadt volna; a négy
lova közül az egyik, még pedig a nyerges, kidőlt a hámból, s hiába
biztatták, csak nem kelt föl többet.
A keserves szakkermentirozás alatt oda érkezik a postagyors-szekérhez
Ocskay hintaja. A posta-szekérnek is volt fullajtárja. Messzire viritó
piros frakk volt rajta; a mi arravaló, hogy a szemközt jövők messziről
meglássák, hogy a postaszekér jön, s jó igyekezettel kitérjenek előle,
ne várják a trombitaszót. Azonkívül nagy czombszárig érő habdái voltak,
felkötött sarkantyúval, s nagy sárga bokrétás bőrkalapja.
A posta-fullajtár megállítá Ocskay kocsiját.
– Ki kell fogni azt a nyergest szaporán!
Mert abban az időben az a privilegiuma volt az osztrák postának, hogy ha
valahol kidőlt a lova az utban, a legelső azonjövő utastól elvehette
annak a lovát.
Ocskay fullajtárja ellentmondott a parancsolatnak.
– Én egy generálist viszek!
– Ha a Szent Kristófot viszed, sem bánom én: a posta az első úr a
világon. Ide azzal a lóval!
A másik fullajtár még magasabbra emelte a hangját.
– Abban a hintóban Ocskay László generális ül.
Erre a névre vesd el magad! megfordítá a lovát a postai fullajtár, s
otthagyva a postát, delizsánczot, ráhasalt a lova nyakára, s a két nagy
csizmával oldalba ösztökélve a gabancsát, elczafolt Bécs felé, mintha
vágták volna. Hiába kiabált utána a másik fullajtár, hogy ne szaladjon,
hiszen nem a kurucz-vezér, hanem császári generális. Még akkor ilyen
hatása volt a nevének.
– Hanem már most mégis jó lesz bevárni a társzekeret, tanácsolá a
fullajtár Ocskaynak, mert majd a vámnál egy kicsit akadékoskodni
találnak vele.
Tudniillik, hogy Ocskay László megtartotta a jó magyar szokást, hogy
mikor Bécsbe utazik az ember, maga után vitesse társzekérrel mindazt, a
mi Bécsben nem kapható: fehér czipót, paprikás szalonnát, papramorgót,
vágott dohányt és kiváltképen mentül több átalagot igazi tokaji
aszuborral, mivelhogy mindezek nélkül nem ér semmit a földi élet. Azután
meg a parádéhoz való öltözetek is egész málhákat töltöttek meg.
Társzekér kellett azoknak.
A németnek pedig már akkor megvolt az a rossz szokása, hogy a
vámsorompónál mindenbe beleütögette az orrát azzal a kérdéssel, hogy
«nix mautbares?» s zárt hordót, felvágatlan kenyeret az be nem hagy
vinni a vámon. Azért jó lesz, ha a szekér egyszerre megy át a sorompón a
hintóval: talán itt is lesz valami hatása az Ocskay László névnek.
Hej nem rég volt még, mikor ezen a vámsorompón Ocskay Lászlót ugyan
eresztették nagy segítséggel a jó vámos urak, pedig ugyancsak sok
«mautbarest» hozott magával, tüzet, meg vasat.
Most pedig meg kell állni előttük szépen, s tűrni, hogy a vámos őrmester
bedugja a fejét a hintó-ablakon, s megnézi a bennülőt keményen s
megtapogatja a tenyerével a mellét, meg a hasát, hogy igazi-e? nincs e
kitömve dohánynyal, vagy csipkével? s azalatt veszedelmes szándékkal
forgatja a kezében azt a hosszú nyársat, a mivel a becsomagolt málhákba
szokás beleszurkálni, vizitálás végett.