– Fújd hát azt a nótát most! parancsolá Ocskay a trombitásának. «Hát a
nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-e, rád-e, rád-e, rád. Rád-e
vicsorítja még?
S aztán előre, mint a szélvész!
A bánus vértes-ezrede szétomlik előtte, mint a pozdorja.
Tovább, tovább!
Következik Steinville hires dragonyos ezrede.
… Rád-e, rád-e, rád-e, rád!
Hullanak, mint a szilva a fáról, ha megrázza erős ember. Nincsenek már!
Ott jön egy sáncz, megrakva muskétásokkal.
Fújjad, Fújjad!
Rajta! Rajta.
Fel egyenesen. Kaptatva! repülnek a paripák az árkon keresztül! Repülnek
a levágott fejek bele az árokba.
Tovább, tovább!
Ott üli a diadalát nagy fejű Heister a csatatéren; azt hiszi, hogy övé
az már.
Rajta, rajta!
Ágyu lobban, bomba roppan. Kartács zúdul, dübörög a föld. Császári
muskétások dobszóra sorba állnak, úgy vonulnak előre.
Hajtsad kurucz, hajtsad!
A dobszó egyre közelebb hallatszik már, az ismeretes üteny dallamra:
«Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt, csontot, csontot, másfél fontot.»
Erre masiroznak a német katonák. A vége az, hogy «feküdj, feküdj, lompos
német!»
– Most vágd kurucz!
Maga is neki vágott jó Ocskay László s kézzel lábbal majd szétrúgta maga
alatt az ágyat.
Az első felébredésnél alig tudta kitalálni, hogy hol van most? Mikor
aztán kiugrott az ágyából, s kitekintett az ablakon, akkor látta, hogy
Bécs városában van: a német katonáknak verik a gyülekezőt, a kik a
házaknál vannak elszállásolva.
Hajh most már majd csak álmaiban fogja feltalálni azt a régi Ocskay
Lászlót, mint a hogy feltalálja az ember a régi kedves szeretőjét még
sokáig álmában, mikor az már régen a másé.
A ketyegő fali órára nézett: késő reggel volt már; sietni kellett az
öltözködéssel, hogy kilencz órára ott legyen a politzei-hivatalban
pontosan. – A német csak egy helyen rettenetes, a hivatalszobában.
Másutt mindenütt ki lehet vele jönni valahogy; de a hivatalszobában nem
kiméli még az anyja méhében levő gyermeket sem.
Schárodi már odakinn várt reá s személyesen kisérte el a rendőrségre,
egész a hivatalszoba ajtajáig, a hol már el nem tévedhetett. Az volt a
főregistratura.
A német, a ki odaparancsolta maga elé, az oberregistrator, kicsiny
köpczös emberke volt; kerek hassal, kerek fejjel, szétálló
karikalábakkal. Ha birokra került volna a sor, fél fogára is kevés lett
volna Ocskay Lászlónak. – Hanem hát a kalamáris a legfélelmesebb löveg,
annak a keze ügyében, a ki abból lövöldöz.
Ocskay Lászlónak szépen oda kellett állni a rácsozott asztal elé, s
felelni a hozzá intézett kérdésekre.
Először is, kinek hiják, hány éves, hol született, s a többi.
Mi a mestersége?
Generális.
Császári királyi?
Hát mi volna más?
Azután következett a személyleirás.
Ezt az oberregistrator diktálta a kanczellistának.
Ocskaynak végig kellett hallgatni ilyen jelző mondatokat:
– Haja elől befonva asszonyosan. – «Orra alatt két előre meredő
paragrafus alaku szőrtekervény».
Arra a hatalmas bajuszra különös «pick»-je látszott lenni a
főlajstromozónak. Valahányszor Ocskay felemelte a fejét, ő mindig
hátrakapta a magáét; mintha megijedt volna, hogy felökleli a bajuszával.
Aztán következett a vallatás, hogy mi járatban van?
A császárhoz jött.
Mi dolga van vele?
Azt is megmondta.
Van-e miből megélnie az alatt, a míg Bécsben tartózkodik?
Nincs-e pestis azon a vidéken, a honnan ide jött?
Van-e gyónási czédulája, és mikorról?
Ocskay mindenre felelt csendes béketüréssel.
De mikor azt kérdezte tőle a kerekhasú, hogy «volt-e már valami
gonosztettért megbüntetve és mi módon?» akkor elszakadt a türelem
madzaga s összeszidta jó magyarul a kérdezőnek minden hím és nőnemen
lévő szenteit; a miért aztán az irodafőnök hátraszólt egy másik irnoknak
nagy flegmával: «Vegyen ön csak elő egyet a Strafbolletákból s irjon fel
két forint birságot a registráltnak, illetéktelen fenhangon kiabálásért
a hivatalszobában».
– Hát csak irj fel fráter öt forintot! Kiálta oda Ocskay László, s még
három forint árát lekáromkodott a kerekhasú összes atyafiságának
rovására.
Ez így rendben lévén, megkapta a certificátot, melynélfogva itt
tartózkodhatik egy egész hétig Bécsben, a fehér angyalban, ha más
kocsmába költözik át, azt újra bejelentse, s az egy hét leteltével új
certificatért jöjjön.
– Vak apád! Monda Ocskay; egy hét mulva én már ott viszem a dandáromat
ütközetbe a Garam mellett!
Mikor aztán eltávozott, a főlajstromozó utána ment, hogy kikisérje. A
hivatalszobán kivül igen nyájas volt ez a derék úr. Megkinálta Ocskayt
egy szippanat burnóttal is a szelenczéjéből, s azt mondta neki, hogy
«különös gondunk lesz az urra!» S pártfogói ábrázattal veregetett a
vállára.
Ocskay fújt dühében, mikor kiért a folyosóra, s mérgesen verte le a
válláról a hivatalfő tubákos újjainak nyomát. Ő neki, Ocskay Lászlónak a
vállára veregetni! Ezt még nem próbálta halandó!
Mikor visszakerült a kapuhoz, ismét ott találta Schárodit.
– No ezen szerencsésen átestünk; monda a fehér angyal. Nem vertél meg
valakit odabenn?
– Kicsi híja volt.
– No már most siessünk haza. Tedd magadat gálába, hogy legelébb is
bejelentsd magadat a főudvarmesteri hivatalnál. Én addig hozatok a
számodra az István-térről gyaloghintót.
– Gyaloghintót? Nem vagyok én dáma.
– Itt az urak azon járnak. Gyalog oda nem mehetsz, mert csupa sár lesz a
sárga csizmád a Burgig. Aztán mikor a déli harangozást hallod, gyere
haza; mert akkor minden ember ebédel. Ma az én privát vendégem fogsz
lenni; csak négyecskén leszünk: a grófnőt is meginvitáltam, s aztán még
egy közös jóbarátunk lesz jelen, igen fidélis czimbora, egy igazi bécsi
vér.
Ocskay el nem tudta képzelni, hogy ki lehet nekik kettőjüknek közös jó
barátjuk, s a mellett igazi bécsi vér és hozzá fidélis czimbora. Hát nem
törte rajta a fejét.
Felment a szobájába, fél gálába vágta magát: ma csak bejelentési
látogatásokat tesz, ellenben a kardjáról lelóggó tarsolyába belerakta
mindazokat a nagybecsü okiratokat, a mik idejövetele sikerét
biztosították s így vitette fel magát a gyaloghintón a császári Burgba,
a levett kalpagját a kezében tartva, mert a német, mikor a gyaloghintót
építette, nem számított arra, hogy abban a magyar mágnások is fognak
kocsikázni, különben kürtőt csináltatott volna a tetejére, a miben a
kócsagtollas forgójuk elférjen.
A Burgban elég hamar rátalált a főudvarmesteri hivatalra, jól is
fogadták, leültették. Egy koszperdes, parókás és bársony kabátos úri
ember ült egy nagy oroszlánlábu asztalnál s azt kérdezé tőle, hogy kinek
hiják, és mi a czíme.
– Én Ocskay László, generális vagyok.
Erre a koszperdes füle mellé dugta a tollát és fölállt.
– Akkor én önt legelébb is a profoszhoz küldöm két napi áristomra.
– Nono! (Ez jól kezdődik!) Mi oknál fogva?
– A miért elmulasztotta ön föltenni a mellszalagját.
Ocskaynak csak most jött világosság az elméjébe! Hiszen mellszalag
nélkül nincsen generális.
– Hát biz azt nem tehettem fel, mert még nincs; csak most nevezett ki ő
felsége: épen azért jöttem, hogy azt a szalagot megkapjam.
– Az már más; mondá a koszperdes. Akkor csak a többi czímeit kérem, hogy
bejegyezhessem az audiencziás könyvbe.
Volt ott az asztalon kilencz nagy könyv, ugyanannyi szinü boritékba
kötve. Legelől a császárveres, azután a fekete, azután az aranyos meg az
ezüstös, azután az aczélos meg a rózsaszinű, meg a hupikék, azután zöld,
végül a talitarka, utoljára a sárga. Ez már az asztal alatt hevert,
különben ő lett volna a tizedik.
«Gróf?» kérdezé a parókás, az ezüstös táblájura téve a kezét.
– Nem vagyok gróf.
– Tehát báró? – Lovag?
– Egyik sem. Magyar nemes vagyok.
A hivatalnok bólintott a fejével s kihuzta a kilencz könyv közül a kék
szinüt, abba irta be Ocskay László nevét, olyan gépies flegmával, mintha
soha se hallotta volna hirét.
– Mikor lehetek szerencsés audencziát nyerhetni? kérdezé Ocskay.
– Majd mikor ő felsége fogadni fog.
Ettől nem lett okosabb.
– S mikor lesz az?
– Azt nem tudni. Ő felsége most Laxenburgban van vadászaton s csak egy
hét mulva jön meg.
Még is csak igaza volt annak a registrátornak.
– S megérkezése után mely nap számíthatok elfogadásra?
– Hja, uracskám, az attól függ, hogy hányan iratják be magukat ezekbe a
megelőző könyekbe, mert azt tudni fogjuk, hogy a legújabb hofceremoniell
szerint az instansok rangszerint bocsáttatnak legmagasabb audencziára.
Ebben a császárvörösben vannak az egyházfejedelmek, a feketében a többi
papok, szerzetesek, az aranyban a herczegek, az ezüstben a grófok, az
aczélban a katonatisztek, a rózsaszinű a báróké, a kék a nemeseké, a
zöld a polgárságé, a tarka a parasztoké, (mindegyikre ráütött a
tenyerével.) Ez a sárga meg a zsidóké. (Már arra csak a sarkával
mutatott.)
– És így én rám mikor következik a sor?
– Tessék itt lenni mindennap. Meglehet hogy negyedik, úgy cseppenhet,
hogy az ötödik napon.
(Hisz az alatt az én ezredem otthon mind szétszalad a világba, gondolá
magában Ocskay.)
– Az én ügyem azonban nagyon sürgős.
– Önre nézve, ugye? mondá a magas úr csendes sarcasmussal.
– Nem! Az országra nézve! Tüzeskedék Ocskay.
– Kérem, tessék helyet adni a következőnek.
Ocskay háta mögött jött egy mezitlábos, faczipős szerzetes.
– Ezt hamarább fogják beereszteni, mint engem.
Kimenet eszébe jutott Diogenesnek az az adomája, a mikor az archonok
palotája előtt a kőszobornak kezdte elpanaszolni a baját. Azok talán
inkább meghallgatják.
Azért sem akar asszonyvédelemre szorulni! – Tarsolyában ott van
Wratislav, a hatalmas miniszter levele Pálffy bánhoz. Azt ugyan szintén
Ozmonda hozta el a számára s még is csak asszonyi közbenjárás vegyül a
dolgába: de nem nyilvánosan. – Odavitette magát a kanczellár
palotájához.
Épen akkor harangoztak délre, mikor a zselleszékhordozók megérkezének a
kapu elé, a két granatéros strázsa épen akkor kiáltotta el, hogy
«hopplétz» (abg’lőst.) – A kapus nem volt a bejárat alatt. – Ocskay
kereste, míg rátalált az odujában. Az ottakringi schweitzer egy tál
savanyukáposztás gölődény előtt ült a legkomolyabb intentiókkal.
– Itthon van ő excellentiája a cancellár?
– Nos aztán? kérdezé a kapus, a félpofáját teletömve gölődénynyel.
– Lehet audencziát kapni nála?
– Honnanvaló lehet ez az úr? (A kapus a háta mögé beszélt a
feleségéhez.) Nem tudja az úr, hogy Bécsben tizenkét órakor minden
becsületes ember ebédnél ül? Tehát «mi» is.
– Hát délután nem fogad ő excellentiája?
A kapus majd kiejté a szájából a gombócz falatot, úgy röhögött.
– Te! Asszony! Délután? Audiencziázni? Hahaha! Ez az úr most jön
Törökországból.
Ocskay meggondolta, hogy az oroszlánt sem jó háborgatni, mikor
lakomázik; meg az is eszébe jutott, hogy maga is ebédre hivatalos,
pontban tizenkettőre. A közös jóbarát már talán éhes is lesz: ne
várakoztassuk. Visszavitette magát a fehér angyalba.
Scharodi már nyugtalanul várta.
– Már itt a mi kedves barátunk. Asztalon a leves. Csak te rád vártunk.
Gyere fel egyenest.
S vitte karonfogva Ocskayt a maga szobájába.
Ocskayra kellemetes meglepetés várt. Az a mi közös jó barátunk senki sem
volt más, mint a politzei registrátura főnöke. Jó barát reggel óta.
– Herr von Ocskay; Herr von Federreiter; mutatá be egymásnak Scharodi.
Véghetetlenül örültek, hogy ismét szerencséjük van találkozhatni.
Federreiter úr csakugyan fidélis egy czimbora volt – tányérok és poharak
között; egészen más ember, mint a kalamáris és porzótartó mellett.
– Nagyon jól tette ön, hogy a fehér angyalba jött szállni! mondá parolát
csapva Ocskay tenyerébe: ez a legkreuzfidélebb kocsma a császárvárosban,
mind ide szállnak a magyar urak; azok az én legjobb kundsaftjaim.
Káromkodnak, poharat törnek, fejeket bevernek; de semmi államellenes
complottba nem ártják magukat. Egy szabadkőmüves sincs közöttük. No majd
leves után sok anecdotát mondok el róluk.
És tartotta aztán víg történetkékkel az egész társaságot, a miknek
némelyike csintalan is volt; de azért szabad volt azokon Ozmonda
grófnőnek is kaczagni: hisz ő már özvegyasszony.
Ocskay, hogy kiegészítse a traktát, behozatott egyet a tokaji boros
átalagokból. Az volt Federreiter úrnak a gyönge oldala. «Már csak ez az
egy is megérdemli, hogy soha el ne bocsássuk, meleg keblünkre szorítva,
Magyarországot! Be fölséges ital! Királya az italoknak!
Ettől a bortól aztán Federreiter barátunk nemcsak beszédes lett, de még
nótás is. Asztal vége felé, pipagyújtás előtt, eldanolta a társaságnak a
«der liderliche und versoffene Jerum»-ot, meg a «Mir is alleseins, habi
a Geld, oder keins». Scharodi kisérte a nótát gitárral.
Derék nóták: egész Bécs dalolja őket.
– Ezek mind az Augustin nótái, mondá Federreiter úr. Oh a mi
Augustinunknak nincsen párja! Hallotta hirét kegyelmed? Hogy ne hallotta
volna? Az egész világon éneklik ezt a nótát: «Ei du lieber Augustin». –
Ezt a nótát a nagy pestis idején szerzette a ficzkó, mikor minden ember
kétségbe volt esve, s csak úgy hullottak el az utczán a bécsiek, mint a
legyek. Augustin pajtás meg úgy leitta magát boróka pálinkával, hogy az
utczán eldőlt s ott maradt heverve. Mikor aztán éjjel jött a
«Todtenbruderschaft» a halottgyűjtő szekérrel, összeszedni a hullákat az
utczákon, Augustint is annak nézték, feldobták a szekérre, kivitték a
temetőbe, ott a nagy közös sirba belevetették a többiek halmára s ott
hagyták reggelig. Mikor azután felocsúdott Augustin, akkor látta
eliszonyodva, hogy micsoda társaságba került. Kikeczmelgett a sirból,
megkereste a dudáját s hazament; estére még nagyobb kedvvel énekelte a
«Hei du lieber Augustin»-t a fehér angyalban. Mert ez a legkedvesebb
kocsmája. Hiszen majd meglátja őtet kegyelmed szombaton este. Akkor
szokott itten énekelni. Olyankor ember-hátán-ember üli tele a bécsi
világ a vendégtermet, csakhogy az Augustint hallhassák. Aztán mikor
valami bolond nótára rágyújt, utána énekli azt az egész társaság,
utoljára még tánczolnak is hozzá. De olyan is az ő nótája, hogy az
embernek a talpát csiklandozza, mikor az azt énekli, hogy «Rock is weg,
Stock is weg;» az embernek az inába áll a tánczgörcs.
S jucundus nagy kedvében még azt is megtette Federreiter úr, hogy egy
«Schnadahüpfert» közrebocsásson a társaság előtt, a mihez Scharodi
danolta Augustin nótáját: «Den Weibern gehört der Brunnen, Den Mann der
Wein erfreut.» (Asszonynak való a kút, Férfit felvidít a bor.)
– A komoly magyar urak ezt persze csak nevetik, szólt a táncz után,
kissé restelve a dolgot.
A magyar urak pedig generosusok. Ocskay utána akart menni a czimborának.
– Dehogy is nevetjük. Nálunk is szokás az. Ha egy tánczravaló nóta
megzendül, összeüti magyar ember a bokáját. Kérje csak fel, barátom
uram, Ozmonda grófnét, énekelje el azt a nótát, hogy «Azt mondják, hogy
nem illik a táncz a magyarnak.»
– Kérjük nagyon szépen! Federreiter úr háromszor is kezet csókolt
Ozmondának, míg a grófné csakugyan ráhagyta magát birni, hogy szép
csengő hangjával elénekelje azt a dallamos nótát, a mihez aztán Ocskay,
csipőre tett kézzel, összevert sarkantyúval nehány délczeg
tánczmozdulatot tett, sőt a nóta végén, a hol azt mondják: Illik
gyöngyös pártához, Kócsagtollas főhöz; Illik sarkantyús csizmához,
Pillangós czipőhöz,» még egy fordulatra magát az éneklőt is elragadta.
– Fölséges! Magniperb! Kiabált Federreiter úr. Ezt én nem tudom utána
csinálni! Hogyan is volt csak?
De már másodszor nem volt kedve Ozmondának magát produkálni. Engedelmet
kért, hogy szobájába vonulhasson.
Az urak aztán még ott maradtak pipázni, kvaterkázni, adomázni, Ocskay
természetesen smollist ivott Federreiter úrral, s per tu pajtások
lettek. Estefelé, az elváláskor, Federreiter úr meginvitálta a két jó
barátot másnap estére, oda le az extrazimmerbe, a hol Salamandert fognak
dörzsölni egymással.
Ennek a napnak egyéb eseménye nem volt.
Másnap korán reggel azonban már kiránczigálta Ocskayt az ágyból egy
rendőrszolga. Azonnal siessen fel a Politzeyre: idegenek
registraturájába.
Ugyan mit felejthetett nála az ő kedves jó czimborája, hogy olyan
sürgetős a találkozása? A délutánt sem várhatja?
Felballagott a Registraturára. Ott találta már Federreiter urat, a
rácsos iróasztala előtt ülve, nagy, rubrikázott könyvek közé
elsánczolva. Az nem sietett eléje kezet szorítani.
Ismét elől kezdődött a tegnapi benevolisatio. «Kinek hívják? Hány
esztendős? Mi a vallása?» s a többi.
Mikor ez mind meg volt, akkor azt kérdé nagy hivatalos szárazsággal
Federreiter úr az inquisitustól:
– Miféle viszonyban van az úr azzal az asszonysággal, a kivel tegnap
együtt mulatott?
Ocskaynak majd a feje tetején ugrott ki a szive dühében e kérdés miatt.
– Hát mi köze van ahhoz az urnak? Kiáltott vissza, teljes tüdejéből.
– Csak lassan uram! A hangos beszéd pénzbe kerül. Nálunk Sittenpolitzey
van: a közerkölcsiséget szigoruan veszszük. Paragraph so – und – so –
azt rendeli, hogy a kik a kocsmákban asszony-személyekkel együtt esznek,
isznak, énekelnek és tánczolnak, item: a ki nyilvános szállókban férfi
és asszony személy két egymás mellett levő, de közös ajtóval összekötött
szobában tartózkodnak, szigoruan kérdőre vonatnak, hogy miféle
törvényes, avagy törvénytelen összeköttetés áll fenn közöttük? Mert az
utóbbi esetben a férfi 7 naptól 14-ig terjedő börtönre itéltetik,
hetenkint két napi bőjttel súlyosítva; a «das Mensch» pedig a bűnbánó
leányok zárdájába csukatik be. Ez a szigorú rend nálunk. Annálfogva
feleljen az úr: rokona önnek amaz asszonyság?
– Hát persze, hogy rokonom. Unokahugom.
– Hányadik ágon?
– Az első ágon.
– Hisz az grófné.
– A férje után.
– E szerint beirom, hogy a «testvére» az urnak.
– Azt sem bánom; szólt Ocskay nevetve.
– De ne tessék ezen nevetni; dörmögé halkan a főnök, mert különben olyan
hamar beteszik a szép grófnét a «Hübschlerin»-ek közé, hogy észre se
veszi.
– Ne féltse ön azt a grófnét!
– Jól van, el lehet menni.
Délután aztán, mikor Federreiter úr, meg Ocskay összekerültek a fehér
angyalban a Kneipolásra, azt mondá az oberregistrator:
– Megbocsáss, pajtás, valaki denunciált: meg kellett ejtenem a
vizsgálatot, különben a hivatalom bánja; igen okosan feleltél, én is úgy
feleltem volna a te helyedben. Csak arra figyelmeztesd a hugocskádat,
hogy mikor magányosan megy a Grabenre sétálni, mindig a kezében vigye az
imádságos könyvet s aztán sétáljon be a Szent-István templom egyik
ajtóján, a másikon meg ki; mert különben az ilyen szép asszonyt
megszólitja a politzey: ő meg azt pofon találja felejteni s kész a
veszedelem.
Akkor aztán leültek inni.
Ocskaynak a dolga ezen a napon csak annyival ment előbbre, hogy
Wratislaw kapusának egy tallért csúsztatva a markába, az által
bebocsáttatott a palotába. Ott azonban mindjárt az előszobánál
hajótörést szenvedett az expeditiója: az inas arra a kérdésére, hogy
itthon-e az excellentiás, azt a választ adta, hogy «itthon van, de
beteg.» Pedig épen előtte eresztettek be egy czifra ruhás urhölgyet, a
ki nem úgy látszott, mintha doktor volna. Vissza kellett térnie. Későn
jutott eszébe, hogy az inasnak is kellett volna adni egy tallért. No
majd holnap.
Ez így ment napról-napra egész gratiával. Ocskay senkit sem talált
otthon, a kit keresett, meg a kihez a bántól ajánló levelei voltak; a ki
otthon volt, vagy beteg volt, vagy úgy el volt foglalva államügyekkel,
hogy nem ért rá őt elfogadni.
No, de azért nem panaszkodhatott, hogy unja magát. A kedélyes Bécsben
mindig jól lehetett mulatni. Ott volt a «paradicsomkert,» a bécsi világ
kedvencz mulatóhelye, tengercsigákból rakott grottáival, mesterséges
aranybányájával, melyben ezüstből készült bányászok vágták az érczet,
örök mozgásban tartva mesterséges vizmű által. Ott bámultathatta délczeg
alakját a bécsi elegáns világgal s bámulója akadt elég. Hallhatta a
hires bécsi hárfajátékos nevezetes nótáját: «herdegatta (ördögatta)
blaue Hosen!» próbálgathatta a kuglizási tehetségét az István torony
tekepályáján, versenyezve a két barátjával, hogy melyik teszi meg a
hires «Mux» lökését mind a kilenczre? Abban az évben nyilt meg Bécsben
az első opera-szinház is, játszottak benne hetenkint kétszer: az is jó
mulatság volt. Megnézte a törpék lakodalmát is. Bécsnek akkor valami
nyolcz törpéje volt, azok között egy kitanult orvosdoktor. Mindenek
felett való mulatság volt azonban a fürdőkben, a hol óriási nagy
termekben alant a vizmedenczében a város elegáns hölgyei fürödtek,
(magától értetődik, hogy fürdő-öltözetben), a gavallér urak pedig a
galleriákon gyülekeztek össze, s onnan enyelegtek, udvaroltak, pénzt
hajigáltak le a vizbe a hölgyek közé, s nagy mulatság volt, a mint azok
azt elkapták, vagy a viz fenekéről felbuvárkodták.
Így csak eltelt az idő egész szombatig. Akkor meg következett az
Augustin productiója a fehér angyalban.
A hirhedett népénekes már akkor vén sas volt. Csak hetenként egyszer
hagyta magát rávenni, hogy régi kedvencz kocsmájában, a fehér angyalban
gyönyörködtesse a bécsieket. Ezen az estén belépti-dijat szedtek a
kocsmába letelepülő vendégektől, mégis megtelt az ivóterem; a ki be nem
fért, kinn maradt az utczán, oda adatta ki magának a «Schoppen»-jét s az
ablakon keresztül hallgatta a kedvencz troubadour nótáit.
Úgy kellett biz azt már talyigán felhozni s két ember fogta a két
hónalján, mikor beexpediálták a vendégterembe. A kakas-tollas süvege
lelehullott a fejéről, s a feje is csak úgy lógott a szárán. Az egyik
ember hozta a dudáját, a másik a gitárját. Mikor letették a
szalmaszékre, csak úgy összeesett, mint egy tánczbáb (Gliederpuppe).
Megszokta azt már nála a közönség. Így megy az mindig. Csendes delirium
tremens emészti naphosszant a népdalnokot: reszket minden tagja,
beszélni sem tud már, sem a lábán állni; hanem a mint a publikum
vivátozását meghallja, akkor életre ébred; felvillannak a szemei s
tüzben kezdenek égni; a hülye tekintet gúnyra vigyorodik, s a mint aztán
reszkető kezébe odanyomják a wachholderes poharat (más italt be nem vesz
már) s a mint annak a tartalmát rángatozó mozdulattal beöntögeti
fogatlan szájába, egész más ember lesz; széjjel néz, köszönget, s mikor
aztán még a duda fuvóját is a szájába dugják, akkor már egészen otthon
van. Minden nótája eszébe jut. Az a duda az ő kedvencz szerszáma. Az
maradt rá az apjáról, mint szegény árvagyerekre, a kinek az apja elitta
a házát a feje fölül; az volt az ő anyja, dajkája, gondviselője; az a
duda. Mindig annak a nótáit kell elébb végighallgatni a közönségnek, a
míg csak el nem érkezik az elérzékenyedés stadiuma a művésznél, a mikor
aztán megtelnek a szemei könynyel, s egyszer csak azt mondja a duda,
hogy «nyekk,» nem adja tovább a hangot. Akkor aztán még egy pohár
borókaszesz, s az egész jó kedv, a pajkos csipkedő kedély visszatér, nem
reszket már a művésznek semmi tagja, hanem a dal rhythmusára rángatózik
s a tréfás dal felvillanyozza, magával ragadja az egész társaságot.
Ocskay is tudott mulatni rajta. Ozmonda nem volt ott. Nők nem jártak
ilyen helyekre, akkor. Ő csak egyedül ült egy asztalnál. Az éneken is
mulatott, de még inkább a publikumon. Az is egy mulatság, azt látni,
hogy milyen jól tud mulatni a bécsi közönség. A hol más csak mosolyog,
ott a bécsi kaczag, s a hol más kaczag, ott a bécsinek már a mellényéről
szakadnak le a gombok.
Különösen egy válogatott pofákból álló társaság, mely a népénekeshez
legközelebb álló kerekasztalnál foglalta el a helyét már kora délután,
tüntette ki a jó kedvét a legrakonczátlanabb tombolással.
– Ezek nekem egészen ismeretlen pofák! mondá Scharody Ocskaynak. Soha
sem láttam őket. Pedig minden vendégemet ismerem.
Mikor Augustin a kedélyes dalokból egy-egy strófát elénekelt, a kerek
asztal társasága utána énekelte azt, harsogó tele torokkal; s a
refrainet: «O Jerum, Ui, O Jerum», meg az «Alles ist mir einerlei»-t, az
összes vendégsereg hangoztatta utána.
Végre az «O du lieber Augustin»-t követelte a közönség. Ez maradt fenn
örökidőkig kedvencz nótájának. Minden asztalon kopogott a pohár-fenék, a
közóhajtás nyomatékos kifejezéseül. «Halljuk az O du lieber Augustint!»
A vendégek mind a jelenlevő Ocskayra néztek, mintha figyelmeztetnék,
hogy no most hallasz valamit, a mit még nem hallottál, Bécs
rettegtetője! hajdan félelmetes Rákóczy villáma!
A kerekasztalnál ülők többen mutogatták Augustinnak, olyanforma
némajátékokkal, a mi a bajuszkipödrést fejezi ki, hogy mit várnak tőle.
Az egész sokaság közt egyedül Ocskay viselt bajuszt. Könnyen
kitalálhatta, hogy róla lesz szó a nótában.
Ott maradt, megvárta. Gondolta magában: «bolondok! Ágyúval sem tudtatok
a helyemből kimuzsikálni valaha, most azt hiszítek, hogy dudával
puskáztok ki?»
Augustinnak elébb egy kicsit gyantázni kellett, wachholderrel.
Akkor aztán felkelve a szalmaszékről, a nyakába akasztott gitárral, s
egyik lábát a másik után satir-ugrásokra kapkodva fel, rákezdé a
nótáját:
«Ei du lieber Augustin
’S Geld ist hin ’s Mensch ist hin.
Rock ist hin, Stock ist hin.
Ei du lieber Augustin
Alles ist hin.»
Hej milyen frenetikus «jubel» követte ezt a nótát. Kétszer is utána
énekelte azt az egész közönség, asztalverő kancsó-fenékkel helyettesítve
az orchestrumot.
Augustin megint gyantázott, azt jelezte, hogy új vers következik.
– Silentium! ’S Maul halten! figyelmezteté egymást a közönség.
Következett az új vers:
«O du lieber Augustin
Trutz ist hin, Kurucz ist hin,
Kommt schön zahm jetzt nach Wien
Oh du lieber Augustin
Alles ist hin!»
Vezuvkitörése a kaczajnak következett erre a versre. Minden torok egy
kráter lett, miből a röhej lángoszlopa lövellt fel a boltozatig. Annyi
éveken át elfojtott boszuság, elnyelt harag földalatti gázai, lávái
törtek ki e pillanatban kegyetlen visszatorlásra. Így vetteti a levegőbe
a bécsi nép a maga ellenségét.
Ocskay megvallotta magában, hogy ez a földalatti aknafelrobbantás
nemcsak sikerült, de meg is van érdemelve, s a mi a legfőbb dolog:
igazságos is. Biz az úgy van. «Trutz ist hin, Kurucz ist hin. S jön fel
most szép szeliden Bécsbe! Nincs mit védelmezni rajt.»
De már ezt a verset az egész társaság utána énekelte Augustinnak,
ötször, hatszor, tízszer is egymásután. Fogják ezt már énekelni minden
utczán, évtizedekig fogják énekelni.
Ocskay László philosophi nyugalmat akart constatálni s még egy kancsó
Gumpoldskirchenit rendelt magának, tüntetve vele, hogy nincs szándéka
megfutni az egyenlőtlen harczból, habár százan énekelnek is egy ellen.
– Silentium! kiálták a kerekasztalnál. Augustin új verset fog énekelni.
Elcsendesült mindenki. Ocskay nagy hallgatva pödörgette a bajuszát.
Augustin rákezdé a verset:
«O du lieber Augustin,
Ohr ist weg, Ehr ist weg,
Kuruczember liegt im Dr…
O du lieber Augustin
Alles ist weg!»
De már ez nem volt tréfa.
– Oda a fül, oda a becsület! Ki súgta ezt be annak a dőre utczai
énekesnek?
Pokolbeli hahota támadt erre a kerekasztalnál, valamennyien rákezdték az
új verset ordítani; de nem jutottak ám el odáig, hogy «Ohr ist weg, Ehr
ist weg,» mert Ocskay felkapta az eléje tett boros kancsót s úgy vágta a
kerekasztal emberei közé, hogy a melyiket eltalált közülök, az orra
bukott tőle, s aztán nem várta, hogy megtámadják, hanem felkapta a
székéhez támasztott kurtanyelű fokost s elővette a régi kurucztempót, ő
ment rohamra az egész társaság ellen. Az a fokos pedig átkozott rossz
szerszám. Egy hajrá alatt tiszta volt a kocsma. Ocskay egy maga mind
kiverte az egész kompániát. Nem volt ez valami nagy hőstett: a közönség,
kivéve a kerekasztalt, csupa merő békeszerető jámbor polgárból állt,
amazok pedig pipogya ficzkók voltak, csak a hátukat tartották a
fokosnak, hogy a fejüket ne érje. Ocskay László maga maradt a borral
öntözött csatatéren.