– Igen bizony, itt maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha
pokolba megy, mindenütt a sarkához közel furakodni, vele menni, mint az
árnyék, mint a rossz lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?
Mind, mind valamennyinek. Akár mind vele maradnak.
– Nekem nem kell ám sok ember, hanem a ki velem akar lenni, számot
vessen a lelkével. A ki nem ijed meg se embertől, se ördögtől, a ki el
tud változni, ha kell, egy szúnyoggá, ha kell egy oroszlánná, hogy vérét
ihassa: az ám jöjjön velem. A ki hét számra kész az erdőn makkot enni, a
mocsárban sulymot enni, sárban, fagyban ágyazni a feje alját: az ám
jöjjön velem. A ki nem sajnál koldusrongyot, czigány-mondurt hordozni, a
ki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott megkorbácsolják: az ám
jöjjön velem. – Aztán a kinek a nyelve ráfordul mindenféle beszédre, ha
kell tótul, ha kell csehül, ha kell németül kalatyoljon, s a mikor meg
az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal sütögetik is a bőrét,
egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem. Aztán annak, a ki velem
jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se hazája; az ne
tudja, mi jó, mi rossz? az ne ismerjen emberi érzést, szánakozást,
irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára se anyára többet, csak
arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja és hóhérnak adja!
Most már csak hárman léptek ki a csoportból. Sok kivánság volt az.
Az a három volt: Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska.
Mind a három névnek tűzvilága van. Lángolnak a betük, a hová a krónika
beirta.
– Mi veled megyünk, veled teszünk.
– A többit majd megtalálom én, ha szükség lesz rá. No most szerteszét a
rossz hirrel, halálmadarak! Visítsd fel kuvik minden házban az alvókat:
«elárulta hazáját Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!»
A menekült kuruczok szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt
hátra.
– Tegyünk esküt egymásnak! mondá Jávorka társainak.
– De hát mire esküszünk? szólt Beleznay. Te mondád: ne legyen se Istene,
se szentje annak, a ki veled akar tartani.
– Nem is esküszünk ma azokra, a kiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk
csak egy patrónusunk van még az égben. A hold. Nézzétek, épen ott jön
föl most a hegyek mögül. Ez a mi szövetségesünk; az éjszaka
megvilágítója, a tolvajok, a haramiák kalauzolója. Üdvözlégy kártevő
csillag! Te üszög-hintő, ragyahullató planéta! Tolvaja az égnek, a ki
meglopod a napot s felszívod a tengert, a ki elveszed az eszét a beléd
nézőnek, s torokgyikot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az ablakon át
rájuk süthetsz. Te symboluma az állhatatlanságnak, az örök
változandóságnak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Te
neked esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, a hogy fel tudod
szivni a föld méhéből a rossz ködöket, s pestisül küldeni vissza az
emberfajzatra: s a hányszor szavaid megujulnak, megujuljon átkozódásunk,
s onnan olvassuk le, a mit ma egymásnak fogadtunk. Ki a karddal!
Fektessük egymásra keresztbe. Én – mondja kiki a nevét! esküszöm a
minden varázslatok bűbájos planétájára, a holdra, hogy annak, a ki ma
elárulta a hazáját – nevét ki ne mondja a szánk – lelkemnek, testemnek
minden hatalmával üldözője leszek, tőle sehol el nem maradok; addig meg
nem nyugszom, a míg őt élve el nem fogom, bakó kezébe át nem adom! Tűz
és vas engem ugysegéljen!
– Tűz és vas engem ugysegéljen!
A négy ifjú, e fanatikus eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a
magyarok ősvezérei, megszúrta a karját, s egy közös tülökbe csorgatva a
vérét, úgy pecsételé meg a kemény szövetséget.
– És most tudja meg kiki, hogy mi a tennivalója, monda Jávorka a három
társának. Te, Rácz Miska visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod
körül az elátkozottat (más neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most
nagy áldomást isznak, mámoros fővel könnyen elkaphatod. – Te,
Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott leskelődöl. Ott van ő neki az
ördöge, a kibe szerelmes. – Lehet, hogy ahhoz oson el egy szóra. – Ott
lepheted ölelkezés közben. – Te, Beleznay, elvágtatsz Lietava alá. Ott
van az ő angyala, a kit épen úgy megcsalt, mint a hazáját. Meglehet,
hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és gyermekeiért, hogy
elhozza onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza őket, mert az az egy
félelem van csupán, hogy az az angyal még kiimádkozza őt a pokolból is.
Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem védik a fejét, az az egy
talán! Ne engedd neki, hogy összejöjjön! – Én magam pedig, én megyek fel
Bécsbe.
– Te! Bécsbe? kiálta egyszerre mind a három elszörnyedve.
– Leginkább hiszem, hogy oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak
be kell kötnie a koszoruját! Én leghamarább megkapom.
– De hogy fogod el őt Bécsben, ha rátalálsz is?
– Én nem kérdeztem tőletek, egyitektől sem, hogy fogjátok el, ha
rátalálhattok, ti se kérdjétek én tőlem, az én dolgom lesz az. – Most
négyen négyfelé. – Összetalálkozunk bizonynyal ott, a hol őt
megtaláljuk. – Tűz, vas ugysegéljen! Senki más ne segéljen.
A holdvilágnál négy lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán,
egymást elhagyva.