Jávorka csapatja, mint egy üldözött zergefalka, huzta össze magát a
nyitraparti topolyfaerdők sötétjében.
Az elkeseredés, a szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig
birták elhinni, a mi történt, a mit láttak: csak bámulni, csak
szörnyedezni tudtak rajta.
Jávorka maradt leghátul; neki legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát
hozta magával, s a sok libertás keveset ért, de sokat nyomott.
– No pajtások, szól ledobva a nyergéből a pénzes zsákot: itt az utolsó
fityingetek, oszszátok ki a hányan vagytok.
Megosztoztak a lénungon.
– És most aztán szerteszéjjel, ki merre lát! A hogy ló és ember birja,
vágtassatok rótákra szétszakadozva, a világ minden része felé,
ordítsátok végig az utczákon, hogy Ocskay labanczczá lett; minden vár
ajtaján bezörgessetek s tudtul adjátok, hogy Ocskay elárulta a hazáját!
Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szin alatt közeledik. Te, Kardos
hadnagy, meg te Köröskényi zászlótartó egy egész compániával vágtatsz
lóhalálában Szentgyörgyre, s beorditasz az ablakon Vak Bottyánhoz, hogy
ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg s fusson a merre lát; mert itt
jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem az
eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg.
Mindenki sietett nyergébe ülni.
– Hát én velem ki akar «itt» maradni?