– Talán untad is magadat a házamnál? vágott vissza Gáspár úr, cynicus
gunyorral.
– Én nem, hanem a katonáim, a kiknek szorgos a hópénz.
– De ugyan minek rontod a termetedet azzal, hogy nekem hazudsz? hiszen
nem vagyok én szép asszony! Mintha nem tudnám már én is, mint más, hogy
eladtad te azokat a katonákat már, veleddel együtt, a császárnak, ott
fizetik már azoknak a hópénzt.
Ocskay elsápadt, s azok a nagy szemei úgy villogtak valami állati
dühtől.
– Ki mer ilyet mondani?
– Hát az egész világ. Árvában, Liptóban, Trencsénben, a hol csak
megszálltam, minden kastélyban beszélik, hogy beálltál már szépen a
császáriakhoz, generálissá lettél; pénzt is kaptál sokat. Tudja azt már
minden ember.
Ocskayval csak úgy kerengett a világ.
– No, de ne ijedj ám meg! Minden ember azt mondja, hogy okosan tetted,
bölcs ember voltál. Csak egyet füttyents nekik, ez a sok nemes úr a tót
impériumból mind itt lesz nálad, s mennek veled oda, a hol pénzt és
hivatalt osztogatnak, a hadaikat is mind felültetik, kit lóra, kit
szekérre s oda mennek veled, a hová viszed. De hát ez a te dolgod. Én
nem megyek sehá, se lovon, se eblábon. Elhoztad-e az ezüstmarháidat?
– Itt vannak Lietaván, a feleségemmel.
– Azt bolondul tetted, hogy oda vitted; ahhoz a vén boszorkányhoz. A
feleségedet is meg fogja tanítani mindenféle boszorkányos mesterségre.
Te bolond! Hisz ez a vén varázslónő azt is meg tudja tenni, hogy
mindennap rádolvassa, ha száz mértföldnyire vagy is, hogy mit csinálsz,
kivel mit beszélsz? Soha se hitethetsz el te többet semmit a
feleségeddel, mert kiveti az abracadabrán, hogy kirugtál! De hát ez a te
bajod. Hanem az ezüstödet soha sem fogod látni többet, az mind ólommá
válik.
– No hát az is az én bajom.
– Persze, hogy az. Hát gyere, számoljunk, ha ráérsz. Itt van a pénzed.
Gáspár úr leoldotta a dobasz tüszőt az oldaláról, s kirázta a tartalmát
az asztalra. Aztán összekaparta egy halomba. Végre ötösével egymás mellé
rakva, végig számlálta az asztalon a kétezer darab aranyat.
– Megszámláltad te is? Annyi-e?
– Jól van, jól öreg, csak söpörd össze.
– De nem «jól van, jól öreg,» hanem mielőtt besepernéd a tarsolyodba,
előbb csináljunk egy kis computust.
– Hisz az utiköltségedet előre kifizettem.
– Igen, húsz napra. De én huszonkilencz napig voltam oda, s a te tíz
embered az alatt is itt evett-ivott.
– Hát azt húzd le belőle.
Gáspár úr elkapart tíz aranyat a sorból.
– Hát te magad? Mióta vagy itt?
– Öt napja.
Gáspár úr kezébe vette a fekete táblát, meg krétát, épen mint a bécsi
kocsmáros, mikor a vendége számláját készíti.
– Jó ebédet adott a menyemasszony?
– Jót.
– Vacsorát is?
– Még jobbat.
– Bort is ittál?
– Azt is ittam.
– Sokat?
– A mennyit győztem.
– Tehát kétszer annyit. Muzsikát is kaptál?
– Az is volt.
Gáspár úr azért is rótt fel minden napra egy aranyat. A czigánynak is
dukálna annyi.
– Egyebed nem volt?
Ocskay már erre a kérdésre nagyon nevetett. Gáspár úr jegyzé: Ezért a
vigasságért, tíz arany.
Összeadta: summa summárum nyolczvanöt arany. Az még leszállt a
kölcsönösszegből.
– Sajnálom, hogy az ezüstödet is el nem hoztad; mert a pénzt készen
tartom érte. Ha eszed van, rajta légy, hogy idekaphasd, míg más okos rá
nem teszi a medvetalpát. No most mehetsz főzni segíteni a
menyemasszonyhoz.
Főztek is ők együtt, de mit? Végzetes cselszövényt, ország-világ
megrontására.
Sakk-partie volt az: a legfurfangosabb, a mit valaha két remekjátékos
végigjátszott.
Ocskay László megkapta az izeneteket Blaskovichtól a fehér barát által.
Az ezredét küldik hozzá. De egyuttal a határozott parancsot is, hogy
minden rendes katonájával és a felvidéken összegyüjtött bandériumokkal
siessen csatlakozni Garam-Szentgyörgynél Vak Bottyánnal. A régi
antagonistáját rukkoltatták oda közelebb hozzá. De Ocskay észrevette a
«rochade»-ot, s ő is tett egy hasonló sakkhuzást ellenében. Blaskovich
élő szóval azt izente neki, hogy ha Ocskay belemegy a kelepczébe, ő a
kengyelben tartja a lábát s úgy laviroz, hogy ha a kapcza szorul, egy
ugrással Vöröskővárott teremhessen, a Pálffyak erősségében. Ocskay
visszaizent neki, hogy csak jőjjön bátran a maga két zászlójával az
ezredéhez.
Remekben sem lehetett volna tökéletesebben csinálni az árulást.
Nemcsak arról volt szó, hogy egy vezér megszökjék egyedül, azt tették
elegen, mit nyertek vele? Az sem volt elég, hogy a vezér a maga seregét
olyan kelepczébe vigye, a hol az kénytelen lerakni a fegyvert, ez sem
elég nyereség. Rábiztatni a sereget, hogy fordítsa meg az arczvonalt,
megvenni az alvezérek szivét, hogy esküdjenek más hűséget: igen
veszedelmes kisérlet, mutatja a Bezerédy példája, hogy ezen milyen
könnyű rajta veszteni… Hanem átvinni az egész rábizott dandárt úgy az
ellenséghez, hogy a hívek ne tudjanak róla semmit, s fegyverestől,
zászlóstól átállni az ellentáborba: ez a tudomány, ez a nehéz feladat!
Sikerült.
Csajághynak és Ocskay Sándornak Érsekujváron kellett maradniok, azok
onnan ki nem jöhettek Heister miatt. Vak Bottyán Ebeczky dandárával jött
Ocskay László elé a Nyitra völgyén.
Budetin várában mindennap dáridó volt. Ocskay pénze bánta. A szomszéd
megyék elégedetlen nemességét gyüjtögette maga körül.
Pálffy bán Nyitra várát vívta.
Úgy volt, mintha mindannyian Nyitra felszabadítására sietnének.
Ocskay előre küldözé az elégedetlen nemesek hadait Nagy-Tapolcsányra, s
maga csak másnap hajnalban indult meg e város felé. Vele volt
kilenczszáz jó vitéz huszárja, Bécs rettegtetői; háromszázan voltak
Blaskovichnál. Még csak sejtelmük sem volt róla, hogy hová mennek?
Mikor Nagy-Tapolcsány elé értek, szemközt jött rájuk az előre küldött
nemesi bandériumok serege, s azoknak a közepén Pyber, a püspök.
– Vivát! vivát! hangzott a szemközt jövők csoportjaiból. «Meg van kötve
a béke! Szent a békesség! Vége a háborunak!»
A nemesi hadak közé elegyedtek a huszárlovasságnak, s nagy örvendezéssel
hiresztelték, hogy a fegyverszünet meg van kötve: a nagyhatalmak
beavatkoztak, a fejedelem föltételei el lettek fogadva.
Örült neki még a kurucz is. Bele voltak már fáradva a háboruba. Ki mit
óhajt, hamar elhiszi.
A nagyobb ünnepélyesség okáért a püspök ott a mezőn tábori misét tartott
s megáldotta a csapatokat.
Azzal az egész fegyveres tömeg átkelt a Nyitrán, s délre az elefánti
zárdához érkezett, ott a pálos-szerzetesek derék lakomával vártak urat
és közlegényt: mindenki torkig lakhatott a jóból.
A lakmározás alatt elterjedt a híre, hogy Pálffy bán hozza magával a
fejedelem feleségét, még pedig a kis fejedelem-fiukkal együtt s azoknak
az átvételére van kiszemelve Ocskay ezrede. Hát hiszen olyan elhihető
volt. A multkor is Ocskayt küldték a fejedelemnő elfogadására, még pedig
akkor egész dandárral. Ocskay be is ment akkor Pozsony városába, fel a
hatalmas várba, az ellenség főfészkébe, s ott fényesen fogadtatott a bán
és a többi nagyhatalmas német urak által. Most megint úgy lesz.
Mikor indulót fuvatott a vezér, jó kedvvel ült mindenki a lovára: nem
ütközet lesz ma, hanem lakodalmas menet.
A pereszlényi erdőben bukkant egymásra Ocskay és a bán serege.
Ocskay saját ezrede közepén vonult fel, a két szárnyat a nemesi hadak
képezték. Pálffy bánnak három lovasezrede volt, azok között derékhad az
épen most érkezett dán segédcsapatok egyike: a pánczélos dragonyosok.
A hadirend felállítása mellett akár ütközetet is vívhattak egymással.
Az erdős, csalitos terep mellett Ocskay kuruczainak nem lehetett azt
észrevenni, hogy az ő oldalcsapataik, a nemesi banderiumok szépen
elmaradoznak mind a két szárnyon, s azok helyett a császári lovasság
nyomul előre, félkörben átszorítva a közbeeső Ocskay-ezredet.
Még senki sem sejtette az árulást.
Csak akkor vette észre mindenki, hogy mi történik itten, mikor egyszerre
Ocskay László előre vágtat s a tulsó félről szemközt nyargal felé Pálffy
János bán, s a mint összetalálkoznak, kezeiket nyujtják egymásnak, a bán
megöleli Ocskayt és megcsókolja az orczáját. És abban a pillanatban
megharsannak a trombiták az erdőben s minden oldalról nyomul előre a
császári lovasság, az Ocskay-ezredet bekerítve.
Az első perczben csak az elszörnyedés moraja hallatszott; mint a
tengerzúgás, mint a támadó szél fuvallata a fák között. Az a két
ölelkező, csókolózó alak világosan megmagyarázott mindent.
Ekkor egyszerre kiugrat az elárult kuruczok arczvonalából egy közhuszár
a gyepre s odakiált Ocskayra:
– Megállj! kutyahitű! én láttam, mikor levágták az egyik füledet; ott
leszek még, mikor a másikat is levágják!
Marczi volt ez, a palócz legény, Tisza Gábor hajdani inasa: a pozsonyi
rab, a kit Ocskay a felesége óhajtására kiszabadított a börtönből.
S nem volt elég, hogy ezt az agyonsértő szót kiáltotta eddig híven
szolgált, de még hívebben gyűlölt gazdájára, hanem kirántotta a
pisztolyát s rásütötte az ölelkező párra. A kilőtt golyó előbb a bán
aczélvértjét érte, s arról lepattanva, Ocskay pánczélingét csörrenté
meg: mind a kettő kapott a csókjából. Azzal megfordult a palócz legény s
odakiálta a társainak: «csülökre legények!»
Az ott épen Jávorka százada volt.
Ez a fiatal diák patvarkodott legtöbbet Ocskay előtt Bercsényiék ellen;
satyricus ötletei után azt lehetett hinni, hogy ő a kuruczok között a
legelégedetlenebb: benne volt Ocskaynak legtöbb bizalma. Nem ismerte a
fiut. A satyr-alak egy mesebeli hőst rejtett. Szivében szerette azt az
ügyet, a mit szájával kigúnyolt.
– Egy életünk, egy halálunk! ordítá az ifjú hadnagy, kirántva a kardját,
s tüzet adatott a századával az útját elálló dragonyosokra, s aztán
közéjük vágott s keresztül törte magát rajtuk, vele ment el kétszáz
kurucz.
Ocskay meg volt rettenve. Attól a meggyalázó kiáltástól, s a
rákövetkezett kudarcztól, hogy ezredének egy része elhagyta. Ez a
balvégzet!
A bán is fel volt indulva.
– Utána kell rohanni a futamodóknak! parancsolá alvezérének,
Eszterházynak; a ki meg nem tér, össze kell vágni. A ki azt a
szószátyárt élve elfogja, ötven arany a jutalma.
Erre Eszterházy könnyű dzsidásokkal utána vágtatott Jávorka csapatjának,
a kiknek a menekülését jelezte a felvert porfelleg: azok a Fehér-hegyek
felé tartottak.
Hanem az nem volt olyan könnyű, Jávorkát elfogni! Másforma
kergetőzésekben is volt neki része. Hát mikor a Spinnerin am Kreuznál
megszorította egész Bécs városa? Úgy tudott futni, mint a róka, zeg-zug
iramodással kóvályogva üldözője előtt. Egyszer csak meglapult valahol.
Egy falu mellett. A kertek alatt, szőlőgarádok mély útjain félretért az
útból, s hagyta maga mellett elszaladni Eszterházy uramat egész
csapatostól. Azután szép csendesen lekerült a Nyitrához, átusztatott
rajta s hátra sem nézett többet.
Az üldöző császári csapat pedig vágtatott be a faluba. A tulsó végén
ugyanannak a falunak épen akkor jött szemközt Blaskovich István a maga
három századával, hogy Ocskayval egyesüljön.
A labanczok azt hitték, hogy ez az üldözött csapat, a melyiket nekik
össze kell aprítani és se kérdve, se hallva, neki vágtak, úgy szétverték
az egész csapatot, hogy maga Blaskovich gyalog menekült el Vöröskővárba.
A kit elfoghattak, azt azután nagy diadallal az elefánti zárdába vitték,
hogy itt vannak a szökevények.
Ocskayt majd a guta ütötte meg mérgében, mikor eléje vitték az ismeretes
hadnagyokat, jelentve nagy garral, hogy ugyan leaprították a többit.
– Hisz ezek nem Jávorka csapatjából valók, hanem Blaskovichéból. Ti
szétvertétek nekem a leghűségesebb három századomat s el hagytátok futni
az árulókat.
(Már «áruló» volt a nevük előtte!)
Biz ez egy kicsit fatális félreértés volt. A kezdet rosszul indult meg.
Ocskaynak nem maradt több hétszáz emberénél. A félsiker egyenlő az egész
felsüléssel.
Azt a hétszáz embert rögtön feleskették a császár hűségére. Aznap
kétszer ebédeltek: megtették.
– Csigavér! Mondá Ocskay, mikor észrevette Pálffy bán arczán a
kedvetlenséget; mindent helyreütünk egy merész fordítással. Nekem egész
hadi tervem van. Még az éjszaka minden irányban megindítjuk a
csapatainkat, felhasználni azt az időt, a míg nem tudja senki a beállt
fordulatot. A vármegyei hadak az én parancsolataimmal sietni fognak
Nagy-Tapolcsány, Nagy-Ugrócz, Nagy-Bajmócz várakat elfoglalni, ezekben
mind kurucz hajduság van: Czelder Orbán gyalogosai, azokat lefegyverzik,
foglyul ejtik, ha meg nem esküdnének a király hűségére. Én magam pedig a
saját ezredemmel és a kegyelmességed által rám bizandó még egy ezred
német lovassal megrohanom Garam-Szent-György városát, ott fekszik Vak
Bottyán uram, ő jött azért, hogy engemet elfogjon, s én fogom el őtet.
Ezzel a fogással pedig ki lesz huzva a kuruczságnak a sárkányfoga. Vak
Bottyán most betegen fekszik, magával is jól tehetetlen. Döntő
ütközettel fölér, ha kézrekeríthetjük. Mit szól a plánumomhoz, kegyelmes
bán uram?
– Azt mondom, hogy hatalmas egy stratagéma, s igen jól van kifundálva.
Csak egy kis sorkamorkája van a dolognak. Arra, hogy kegyelmed a saját
ezrede mellett még egy császári ezredet is vezessen, szükségképen
császári generálisnak kellene lenni kegyelmednek.
Ocskay László önérzetes mosolylyal vonta elő kebléből a pergament, a
melyre vezérőrnagyi kinevezése volt irva, a császár neve és pecsétje
rajta.
– Ismerem én ezt az irást nagyon jól, mondá a bán, hiszen én küldtem azt
a grófnő által kegyelmednek, hanem hát kegyelmed viszont tudni fogja
azt, hogy a császári hadsereg szervezésében mindenféle observálandó
formalitások vannak, a mik alól a császár sem menthet föl senkit. Ezt a
kinevezést előbb a Hofkriegsverwaltungnak kell contrasignálni, azután a
Hofkriegscommandóhoz exequatur végett leküldeni; a míg ez meg nem
történik, addig kegyelmed se a titulusát nem viselheti, se a gázsiját
fel nem veheti, se dandárt nem vezényelhet.
Ocskay le volt forrázva.
– De hisz abba hetek, havak telhetnek, az én tervem pedig órákra van
kiszámítva s azt vagy végre kell hajtani rögtön, vagy eldobni egészen.
– Végre lesz hajtva kegyelmed stratagémája. Kegyelmed maga még az éjjel
a saját ezredével és a rácz portyákkal (azokat viheti magával)
elfoglalhatja rendén Nagy-Tapolcsány, Ugrócz, Bajmócz várait. Lesz
gondom rá, hogy azok, mint igen nevezetes hőstettek legyenek a kegyelmed
rovására feljegyezve. Szentgyörgy ellen, Vak Bottyánt elfogni, majd én
magam megyek a császári ezredekkel.
Ocskay fanyar képet csinált ehhez a megoldáshoz. Mind a boszut, mind a
dicsőséget elveszi előle az «új» jóbarát; neki marad az elejtett vadnak
a csontja.
Pálffy észrevette a rossz hatást s rajta volt, hogy enyhítőt adjon
hozzá.
– A mi pedig a kegyelmed saját dolgát illeti, hogy az hosszú
időhaladékot ne szenvedjen, legjobb lesz, ha kegyelmed maga felmegy
Bécsbe, a megerősíttetését szorgalmazni.
– Én? Bécsbe?
– Igenis: az én salvus conductusom mellett, tisztelgő kiséret födözete
alatt.
(Nem ilyen Bécsvárosi bevonulásról beszéltek egykor Ocskaynak az ő
álmai.)
– A császár várja kegyelmedet és óhajtja látni. Ő felsége én előttem
fejezé ki azon legmagasabb jóindulatát, melylyel Ocskay, a legyőzhetlen
hős iránt viseltetik. Az udvar szine előtt lesz kegyelmed ő felsége
által elfogadva, s az országnagyok és az összes generálitás szine előtt
fogja ő felsége kegyelmed nyakába akasztani az aranylánczot, melynek
medaillonjára saját felséges képmása van verve; s ez aranylánczczal
együtt jár a birodalmi lovag-czim; azontúl kegyelmed «Ritter von»-t
irhat a neve elé, s megkövetelheti, hogy «méltóságos»-nak czimezzék. –
Szintén a végett is okvetlenül szükséges a kegyelmed Bécsbe menetele,
mivelhogy az ő felsége által utalványozott összeget egyedül a
Hofkriegskassa quæstora fizetheti ki és csupán a kegyelmed kezeibe.
Ezért tehát legjobb lesz, ha kegyelmed a mint azt a három váracskát
kézrekerítette, azonnal siet föl Bécsbe. Ott, mondhatom, hogy nagyon
várják.
… Tehát Ocskay László megy föl Bécsbe… egyedül, magában,… üveges
hintóban…