Egész nap boldog volt.
Van valami mennyei varázs abban az otthonban! Ezen a büvkörön nem tudnak
a kisértetek keresztültörni.
Eltöltött egy egész hetet otthon. Eljárt vadászni, a gazdaságát bejárta;
szántatott-vettetett; rendeleteket adott ki, mint aki nem gondol többé
arra, hogy ezt a birtokot nagyhamar el is veszítheti. A századait
szétosztotta a falvakra.
Futárjai jártak-keltek azalatt Egerbe, Érsekujvárra, a fejedelemhez és
Bercsényihez, s meghozták, hogy mi hir van odakinn a zavaros világban?
Tökéletes chaosz volt. Mindenki kergetett egy másikat, a míg maga
szaladt egy harmadik elől. A háboru csak úgy pásztánként folyt, mint a
nyári eső.
Saját ügye felől nem mert tudakozódni senkitől: mindenkitől tartania
kellett. Pedig nagyon szerette volna megtudni, hogy milyen indulattal
vannak iránta a fejedelem udvaránál?
Egyszer aztán Egerből visszatérő futárja hozott neki egy csomagot doktor
Wolffiustól. Ezt valódi jó barátjának tartá.
A felbontott csomagban pedig talált Ocskay – kávét és semmi mást. Egy
betü irást sem hozzá.
Mit akar ez jelenteni? Doktor Wolffius nemcsak, hogy igen jól tudja,
hogy se Ocskay se felesége a kávét nem iszszák: töröknek való kotyvalék
az; de ő saját maga a legnagyobb ellensége a kávénak, a mit lassan ölő
méregnek nevez, s mindenkit elrémit tőle.
Mit jelent hát ez a kávé?
Rájött. Kitalálta. «Cave» latinul azt teszi hogy «vigyázz magadra»!
Ismét zúgni kezdett a feje. – Előszedte Blaskovich és Pestvármegyei
leveleit s ujra elolvasá. – A lőporos zsákon igen jól lehet aludni, a
míg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne?
Szégyenleni kezdte, hogy olyan gyönge volt, hogy fele utján megállt.
Asszonyköny, gyermekfecsegés szétzavarta furfangosan kiszámított tervét.
Pedig hiszen ezek is ép úgy fenyegetve vannak, mint ő maga. Ha az apát
notába ejtik, a feleség és a gyermekek is földön-futókká lesznek, s ha
nagyobb veszedelem éri az apát, még el is zárják őket. Bezerédy és
társainak példája nem volt-e elég?
Minek ez a tétovázás?
Sokkal több lépés történt már előre, mint hogy vissza lehetne térni!
Felkereste Ilonkát. Ott találta őt a gyermekei szobájában.
– Fontos szavam van hozzád. Nekünk, minden megmozdítható értékünkkel
együtt, rögtön el kell hagynunk ezt a kastélyt.
Ilonka elsápadt, s hült ajkkal rebegé:
– Futnunk kell innen? – Ki kerget bennünket?
– Még magam sem tudom. De sejtem, hogy nem maradhatunk itt békében.
Azért jöttem ide, hogy elvigyelek benneteket magammal.
Ilonka a rémület indulatkitörésével ragadá meg férje kezét.
– Ocskay! Mit akarsz tenni?
Ocskayval tudatta ez a hang, ez a tekintet, hogy a lelkébe látnak.
Takarózni akart.
– No hát mit akarok tenni? Micsoda nagy dolog?
– Óh én nem tudom kimondani annak a nevét. Az rettenetes egy szó. De
neked nem szabad azt megtenned Ocskay; vagy halva láss engem előbb.
– Őrült vagy-e? Miről beszélsz?
– Nem, nem, nem! Nem viszesz bennünket oda!
– De hová? Asszony!
Ilonka felkapta a karjára bölcsőben alvó kis gyermekét, a másikat
megragadta karjánál fogva, aztán visszarohant a férjéhez, s térdre veté
magát előtte.
– A Krisztus kínszenvedéseire kérlek, Ocskay. Szűz Mária hét sebeire
kérlek, édes uram, egyetlenegy boldogságom, életem, mindenem. Ne vigy a
kárhozatra mindnyájunkat, magaddal együtt! Nézd a gyermekeidet. Ezt a
két ártatlant, aki még nem vétett se Isten, se ember ellen! Ne öld meg
őket örök életükre! Ne hagyj rájuk egy rettenetes örökséget!
Ocskay kőszoborrá érzé magát zsibbadni. Nem birt elfutni ez előtte
térdeplő csoport elől. Nem birt felelni. Az anyja által feltartott kis
poronty úgy nyujtotta feléje kezeit, esdekelve, míg a nagyobbik,
átnyalábolva egyik lábaszárát, úgy iparkodott őt fogva tartani.
– Ugy-e apám! Nem megyünk labanczot játszani?
Az igazmondó gyermekszáj kiejtette a rejtegetett szót.
Ocskay nagyot nevetett. Kinos nevetés volt. Mintha a gyermek szavára
tenné.
– Bolondság! Dehogy megyünk, fiacskám. Ilonka, szivem, csendesítsd le az
apróságokat. Ez nem gyermekeknek való scéna. Aztán majd menjünk át a
másik szobába, ahol csendesen beszélhetünk erről.
Ilonka bölcsőjébe fekteté a kisebbet, s a nagyobbikra ráparancsolt, hogy
maradjon mellette és ringassa. Aztán bátor léptekkel, elszánt tekintetü
arczczal követte férjét a mellékszobába.
Amint egyedül maradtak, Ocskay egyszerre, indulatosan odafordulva
nejéhez, érdes hangon mondá:
– Neked az anyád beszélt valamit felőlem?
– Igen.
– S te ezért vesztél vele össze?
– Ezért.
– És nem azért, mert pápista lettél?
– Az később történt.
– Ezért hagyta el a házadat haraggal?
– Nem úgy. «Én küldtem el» őt a házamtól haraggal Én mondtam neki, hogy
soha ne lássuk többet egymást!
Ocskay hüledezett. Ezt az asszonyt ő még nem látta soha! Őtet, Ocskayt,
meg nem verte még, meg nem félemlítette még soha senki. – Mostan verik,
s egyik ijedtségből a másikba ejtik.
– Oly hirt mondott rólad, folytatá az asszony, a miért elkergetem magam
elől a saját édes anyámat is és nem nézek rá többet soha.
Ocskay most látta, hogy mi lakik ebben a szivben! Oda nyult Ilonka keze
után s egy vezeklő bágyadtságával hajtá le fejét, halkan rebegve:
– Engem nagyon eláztattak a fejedelem előtt.
– De te tisztára mosod magadat?
– Nagyon sok ellenségem van és nagy, igen nagy emberek.
– Soha sem féltél ellenségtől. Nem számláltad, hányan vannak? s nem
mérted singgel, milyen magasak? Győzd le őket!
– A fejedelem maga ingerült ellenem.
– Ez nem ok arra, hogy őt elhagyd. Te! A Rákóczy mennyköve! A népnek
félistene! Minden imádságba belefoglalt nevü ember! – Nem! Az nem
történhetik meg!
– Hallgass meg! Oly ártatlan vagyok minden árulási büntől, mint a ma
született gyermek; és mégis annyira ellenem van támasztva minden külső
látszat, hogy ha törvény elé állítanak, még védeni sem tudom magamat.
Egy szó nem igaz abból, amit vádképen a fejemhez vágnak és mégis egy
szót sem tudok abból elhárítani. Nem tudom, hol kezdeni a védelmemet.
– Én talán tudom. – Ne haragudjál meg érte, édes jó uram, ha én te neked
most tanácsokat osztok. – Hidd meg nekem, hogy sok keserves álmatlan
éjszakákon át tusakodtam én e fölött magamban s nem volt senkim, a kivel
közöljem, mint ez a kis ártatlan csecsemő ott a keblemen, a ki még szót
nem ért. Annak zokogtam el vértveritékező kinos óráimban: óh te kis néma
lélek, súgd meg nekem, mit tegyünk itt? – Mit is mondott? – Eredj oda,
Ocskay László! a hol vádolnak; – lépj oda az ellenségeid közé és hivd
fel őket: «Ki vádol, mit tud ellenem?» Kérj birát, kérj törvényszéket s
állj meg előtte felemelt fővel. Beszéljetek! Ha megjelensz közöttük,
mind elnémul. – Mit tudnak ellened felhozni? A czigány leányt!
Ocskay összerándult. E szónál Ilonka arczán mély pirulás terjedt el.
Odafekteté az arczát férje keblére, s ismét azon az ismerős szelid
hangon szólt hozzá:
– Ne haragudj rám, hogy ezt felhoztam.
– Ezt is anyádtól hallottad?
– Ezt is. Felelj rá meg biráidnak, vádlóidnak, ha szemedre lobbantják.
Mondd nekik: «A czigányleány dolgában nem ti vagytok a biráim; abban a
dologban egyedüli birám a feleségem, ha ő elitél, ha megbüntet,
kiszenvedem. Ha vétettem, csak a karikagyűrűm ellen vétettem: s az nem
más dolga, csak az asszonyomé.
S ez a biró már meg is hozta az itéletet: megölelte, megcsókolta a
hűtelen rossz urát.
Ocskay elérzékenyült. Ölébe vonta a nejét, s gyöngéden beszélgetett
hozzá:
– Jó angyalom voltál mindig; most is az vagy. Bizony mondom, hogy soha
el nem hagylak téged. Igazolja hozzád való szeretetemet az, hogy most
itt vagyok nálad. De szükséges, hogy magammal vigyelek: épen azért, mert
szeretlek. Bolond világ van most a kurucz táborban. A trencséni nagy
kudarczért, a porba omlott fényes nagy tervekért mindenképen
áldozatbárányt, bűnbakot keresnek. Bezerédyt már lefejezték. A híres,
tapasztalt hadvezért, a kinek a kis ujja többet ért, mint az egész
Ocskay László, a ki csaknem oda volt nőve a fejedelem szívéhez, a
tanácsban bölcset, a hadban eszest, a kit nem pótolhatnak mással.
Megölték. A nélkül, hogy a rendes curia elé állították volna, a nélkül,
hogy rendes hozzáértő assessorok előtt a Tripartitum szerint
védelmezhette volna magát: egy elfogott levél csalfa tanubizonysága
mellett, értetlen katonák juryja által elitéltették; itéletét a
fejedelem elé nem is terjesztették, hogy kegyelmet ne gyakorolhasson. A
lábához tették a fejét. Engemet is oda akarsz-e küldeni ebbe a
farkasverembe? Azt akarod-e, hogy karácsonyi ajándéknak a fejemet
küldjék meg neked?
Ilonka borzadozva ölelte, szorította magához ezt a féltett drága főt.
«Nem. Nem!»
– Én nem tervezek semmi rosszat, folytatá Ocskay. Bizony mondom neked,
hogy nem szándékozom semmi árulást elkövetni. De annyi eszem van, hogy
megkötözött kézzel nem adom oda magamat, hanem lőtávolban akarom magamat
tartani, hogy ne én kérjek, hanem más kérjen engem. Bünöm még nincs; de
van itt Sztropkón sok felhalmozott kincsem. Egész tárház tele ezüsttel.
A kiknek erre van éhük, azoknak az én fejem csak appetitorium s a
gyermekeimé csak poszpász. El akarlak titeket, meg a kincseimet tenni a
kezük ügyéből. Akkor azután majd én kerülök a kertajtó felől. Ne tarts
te semmitől. Nem szököm veletek ellenség földére. Itt van az én kis tót
impériumom, a hol én vagyok a kis-király. Annak egy kulcsos völgyében
van egy erős vár, Lietava. A jó Lengyelné nagynénéd vára, ki hozzád
vérszerinti rokon. Ahhoz foglak vinni. Ő már értesülve van felőle és
nagy szivesen fogad. Hallhattad hiréből: derék magyar asszony, soha
idegen még vendégül sem lett a kapuján bebocsátva. Ő nála fogtok
maradni, a míg én fölöttem a zivatar elvonúl. – Csak azt akarom, hogy te
és gyermekeid, a kik az én kincseim vagytok, aztán meg az ezüst
angyalkáim, a miket annyi mások szeretnének feleségül venni, fiúvá
fogadni: egyszer biztos, hozzáférhetlen helyen legyetek, a hol a labancz
se, de a kurucz se férhet majd hozzátok; akkor aztán majd megmondom,
hogy ki vagyok, hogy mindenki hallhatja, te is meghallhatod s szégyent
nem hozok a fejemre. De csúfságot sem hagyok tenni rajta. Megértettél-e
hát drága bálványom?
Ilonka el hagyta altatni lelke nagy gondjait. Leginkább megnyugtató volt
rá nézve az, hogy Lietava várába Lengyel Magdolnához viszi őket Ocskay.
Lengyel Magdolna hirét emlegette a félország: buzgó híve volt ő a
nemzeti ügynek, bőkezű az áldozatokban és szigorú a hűségben. A ki
rosszat akar, az nem viszi oda ő hozzá azokat, a kiket legjobban szeret.
A gyanu lelohadt.
– Csak azt fogadd meg, hogy gyermekeidre azt a nevet hagyod, a mit
büszkén viselhetnek. Mást nem kérek tőled.
– Fogadom hitemre, hogy olyan fényes nevet hagyok a számukra, a mi az
ország elsői közé lesz egykor följegyezve.
– Mert lásd, édes férjem: én attól a gondolattól nem félek, hogy jöhet
idő, a mikor talán földönfutók leszünk, a mikor talán idegen földön
kezünk munkájával kell keresni a kenyerünket s szalmás gunyhó alatt
huzzuk meg magunkat. Én arra készen vagyok. De hogy becsület nélkül
éljünk, azt én a világ minden dicsősége közepett sem tudnám soha
elviselni.
– De hát ki mondja ezt?
– Anyám mondta. Mikor utoljára megcsókolta a két gyermeket, így szólt:
«úgy tartson meg benneteket az Isten, a hogy apátok megtartja a
becsületet!»
– Rettenetes mondás!
– Nem az, Ocskay. Ez természetes kivánság. Mert ha egy apa el akarja
temetni a gyermekeit, akkor jobb, ha azok előbb meghalnak.
Ocskay arcza boszus indulatra torzult.
– Nem! Te nem vagy az! súgá engesztelő szóval a nő, homlokáról lesimítva
a redőket. A te fiaid nagyra fognak nőni. Olyan nagyra, mint az apjuk.
Megyek rendeleteidet foganatba venni. Még ma összemálháztatok minden
drágaságokat, holnapra rendelheted a társzekereket.
Ocskay még egyszer visszavonta magához a távozni akaró asszonyt s
arczába nézett, oly közelről, hogy szemeikben megláthatták egymás
arczait.
– Hát te? Te nem itélsz-e el engem?
– Miért? Én nem tudok rád semmit.
Már elfeledte.
Derült arcza, ragyogó szemei, forró csókja bizonyítják, hogy elfeledte,
– megbocsátott.