Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a sztropkói után.
– A szép mosolygó vidék helyett az Ondova mentén azt az örökké egyforma
rengeteg erdőséget látni itt köröskörül; a bástyafalakról letekintve, a
szédületes mély völgy fenekén a ködös árnyékot, s csak a hol a hegyek
nyugat felé egy kis nyilást engednek, ott találni egy kis darab
külvilágot, kéklő rónával, kertek közül kivillogó toronytetőkkel.
A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett sétálni a
szép vigályosokban; a kis Gáborka bátran elmehetett a jobbágyfiúkkal
epret, gyöngyvirágot szedni a pagonyba, nem kellett félteni: itt pedig
csak két vadász, meg négy sinkorán kiséretében lehet az erdei sétára
vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sokszor láthatja Ilonka, a mint nagy,
nehézkes fekete állatok előczammognak az erdőből, a tisztásra, ha jó
kedvük van, játszadoznak, bukfenczeznek, felmásznak a nagy szál fenyőre,
aztán megragadják körmös talpaikkal a fa háncsát s úgy ereszkednek le,
hogy az egész élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg
éhesek, lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a
népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse őket
erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon való
sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.
Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-venni való volt, a mi a magyar
háziasszonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni, munkásoknak,
cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak, béreseknek főzetni,
termést betakarítatni, konyhát ellátni, szapulásra felügyelni,
cselédveszekedésben békebiráskodni, s mindent meglátni és mindenütt
kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot legjobban; azért is úgy
kell menni mindennek, a hogy ő parancsolja.
Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt kívül
végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál vénült
cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap a misét,
hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki valami újat,
mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár asszonya. Későn kell
fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a ház asszonya így
szokta.
Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott özvegyélet, a
világtól elzárt magábanlétel túltengette a kedélyét mindenféle
furcsaságokra. Ellenszenvei vannak némely szín, illat, ruhaszabás ellen;
nem hallhatja a gyermeksírást, a kakaskukorítást. Napjában háromszor
imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a pénteket és a
kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a csizió szerint, akár
van baja, akár nincs, tele van babonával s azt akarja, hogy azt más
ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg az embert, s nem veszi
észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb zsarnokává a környezetének.
Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta neki
minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes
gyermekére. Ha megigérte, meg is tartotta. Ilonkának még a bástyákra sem
lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála nélkül s minthogy
fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a szellőtől is megóvja: alig
eresztette ki a szobából, ha csak tökéletes szélcsend nem volt odakünn,
naplement után pedig a nyusztprémes palástja nélkül nem bocsátotta
sehova.
A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a
nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a
kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt már
félszázad óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával Lengyel
Magdolna asszony: almáriomok vannak tele a sok virágos abroszszal. És a
mellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket, a mik egymásnak adják
a befejezéseiket, mint Sheherezáde regéi. Csakhogy ezek mind igaz
történetek. Ezeknek a tót impériumban fekvő várkastélyoknak a
történetei. Majdnem mindenikben fordul elő, hogy azok közül, a kik
egymást szeretni tartoznának, valamelyik megcsalja a másikat, a minek
aztán szomorú következései lesznek. Ilonkának rosszul esik ezeket
hallgatni. Otthon az anyja házánál soha semmiféle emberszólást nem
hallott. Mendemondától, családi botrányoktól úgy őrizték, mint a
pestistől. Balladákat éneklő diákokat sem engedett az anyja soha a
házába bejönni. Ezektől csak később, asszony korában hallott egy pár
versben elénekelt regét Ilonka, s azt hitte, hogy azok költött dolgok.
Most aztán mint igaz történeteket kellett neki azokat végighallgatni.
Milyen gonoszak a férfiak? Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint
egy diót megtörni. Néha aztán az asszony is boszút áll magáért. Vannak
azonban asszonyok, a kik nemcsak magukért állnak boszút, hanem tíz-húsz
más megcsalt asszonyért is. Mert az asszonyok meg gyöngék. A férfiak
azért buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs
rettenetesebb állat, mint az asszony, a ki a tilalmasba szerelmes. Példa
rá a Páter Péter története. Az is nem rég ment végbe itt a Vágmentén:
két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadott ettől a rémtörténettől,
a mi eltartott három estén keresztül. Hiába kérezkedett a fiacskáihoz,
Magdolna asszony nem eresztette: azt mondta, hogy nem jó az alvó
gyermeket éjjel megcsókolni, mert lunátikus lesz tőle. Nem is kell a
fiúgyermeket nagyon anyásnak nevelni.
Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette Magdolna
asszony Ilonkát a saját kezével festett ideál arczképe elé Ocskay
Lászlónak s elmondá felőle, hogy ime ez az egy ember a kivétel annyi
ezerek közül, az egyetlen igaz képmása a hűségnek: méltó, hogy minden
asszony oltárt emeljen a képe előtt s tömjént füstöljön rajta.
Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem szereti
azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden kifogáson
fölül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi boldogság nem
keresi a dicsekedést. Hallgatva szokták azt rejtegetni. Van abban valami
babonás érzés; olyanforma, mint az, hogy az anyák nem szeretik, ha
valaki azt mondja az ölben tartott gyermekükre: «ejnye de szép gyermek!»
– Félnek a «megveréstől».
És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni.
Hiszen ott állt ő előtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-szüntelenül,
nem kellett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is volt más
gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati bástyafokra s aztán onnan
nagy merengve elbámulhatott arra a kis völgynyílásra, a honnan
várostornyok látszanak ki az alacsony kertek közül. Azok Budetin és
Zsolna tornyai.
Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki:
– Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem jövök
hozzád. Én most innen Budetinba megyek. – Pénzt kell szereznem az öreg
uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet zálogban; de pénzt csak
akkor ád, ha Lengyelországból visszatér. Erre pedig azért van szükségem,
hogy az ezredemnek kifizessem a hátralevő zsoldját, különben szétoszlik
a nép. Ha valami izenni valód lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba,
Szunyoghy Gáspár uramnak a házához: ott megkapom.
Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar szerezni az
ezrede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el akarja hagyni a
zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy Ozmonda grófnő Szunyoghy
Gáspárnak a menye. Azonban ő felőle egészen nyugodt lehetett. Hiszen
Ozmonda Rákóczy fejedelmi hitvesének kebelbarátnéja, s azonkívül is,
mint Ilonka hirül vevé Ozmonda saját leveléből, még tavaly apáczává
lett. Hogy gyanakodhatott volna reá?
Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a budetini völgy
felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt kezekkel.
– Ne nézd te olyan nagyon azt a várat, szólalt meg az ábrándozó háta
mögött Magdolna asszony. Nem jó az embernek olyan nagyon soká nézni egy
tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.
– Azt szeretném én, ha ide jönne, szólt felsóhajtva Ilonka.
– No, no leányom, soha se kivánjon az ember meggondolatlanul valamit, a
mit nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, a mit most olyan
elbámulva néztél?
– Budetin!
– «Minden jó lélek dicséri az urat!» Vess keresztet magadra, mikor ezt a
nevet kimondod!
– Rossz lelkek laknak talán ottan?
– Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak.
– Én ismerek egyet, a ki onnan való, az egy igen áldott jó teremtés.
(Ilonka Ozmondára gondolt.)
– Ne higyj neki. Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld a
harapását. Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi, ha
asszony.
– Ez egy apácza.
– Ne higyj neki! Ha budetini leány azt mondja: apácza, akkor bizonyosan
«anyácza», maga mondja «soror», mások tudják «mater». Megállj: majd este
a fonásnál elmesélem én neked a budetini szép Katinka történetét, a mi
az én leánykoromban esett meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár
a budetini várban?
Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az élvezetét.
– Ismerem én már azt a történetet.
– Honnan ismered?
– Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról.
– Éneklő diákoktól, ugy-e? Csakhogy azok nem tudták ám a történetnek a
végét, mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a hazugság remeklése.
Úgy mondani el egy történetet, hogy az a hallgató szivének tessék; úgy
végezni a balladát, hogy a ház ura ráköszöntse a tele poharat. Mert ha
elmondaná végig az igazat, a hogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen
majd elmondom én azt neked. Hitetlenség, csalfaság, hamisság mind, a mi
a budetini várból kiszármazik. Arczczal se fordulj feléje soha. S oda ne
ereszd a drága jó uradat hozzájuk, mert a milyen igaz, hogy Ocskay
László tiszta szinarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még
az arany is megrozsdásodik.
Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje épen oda ment
most.
Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly pergése
mellett a szép Katinka történetét.
– Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt róla: a
szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét vármegyében nem
lehetett találni párját, a milyen szépség volt. Az egész világ ifja úgy
bomlott utána! Kiitták volna a czipőjéből a Hegyalja borát. De
valamennyi ifjú gavar között csak egy birta elnyerni a szivét
Katinkának, a Gimesi Forgách fiu, István volt a neve. Olyan jól
emlékezem rá, mintha tegnap láttam volna. Délczeg, nyalka levente volt;
megakadhatott rajta akárki lányának a szeme. Hanem a leány apjának,
Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem tetszett a legény. Neki nem volt
elég gazdag. Ő Katinkát az oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is
derék egy lovag volt; csakhogy nem járt ott, a hol a szépséget
osztogatták. Olyan sűrűn tele volt nőve a pofája szakállal, hogy míg meg
nem szólalt, nem tudta az ember, hogy melyik a képes fele az
ábrázatjának. Ugyanaz a Jakusich Lázár volt az, a ki arról lett
nevezetessé, hogy török fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi
Péterrel. A törökök, hogy el ne szökhessék, egymáshoz lánczolták békóval
az úrnak és a szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka,
hogy az ura megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot,
hogy a melyik lába oda volt az uráéhoz lánczolva, azt bokában levágta, s
így aztán Jakusich megszabadulhatott. Meg is jutalmazta a hűséges
szolgát; a mint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé
tétette, a czímerében ott van a levágott lánczos láb; jószágot is
inscribált neki Rovnyén, most is ott lakik a familiája; derék,
becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché volt, a
ki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek így jobban
tetszett. No hát ez volt az az úr, a kinek Gáspár úr odaigérte a szép
Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a mostanit is: Gáspár
volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. A leány azonban csak nem akart a
Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a vízbe ugrik. Szunyoghy Gáspár
uram pedig kegyetlen, mordiális ember volt. A szíjkorbács az őzláb
nyéllel mindig ott lógott az övén hátul; sohasem is láttam máskép, s a
mint megharagudott, mindjárt a korbácshoz kapott. De a Katinkánál az
ütés-verés sem használt, ő csak a Forgách felesége akart lenni. – Gáspár
uram aztán végre kegyetlen fenyegetések között megtiltá a Katinkának,
hogy még valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha
megtudja, hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornáczában egy
fülke, a miben valami szent remetének a kőszobra áll, valamelyik ősnek a
fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a
Katinkát falaztatja be a helyébe. Történt ekkor, hogy a nógrádi
nemességet lerendelték a török ellen Érsekujvárt vívni: Forgách is
elment a maga banderiumával. De mielőtt ilyen nagy halálos útra indult
volna nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne keresse még
egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozóra, csak izenni kellett
érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból, átmászott a sánczon,
kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal elég magas, nincs tüske
elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a fűzfásban, a szép
holdvilágnál, a hol az ő kedvese várt rá. Ott még egyszer örök hűséget
esküdtek egymásnak, s hogy soha mást hitvestársul nem fogadnak. Forgách
azután visszament az ezredéhez, Katinka pedig a kastélyba. De már akkor
megtudta az apja, hogy a kedvesével volt találkozáson, s a milyen
kegyetlen, dühös ember volt: meg is tette, a mivel fenyegetőzött.
Befalaztatá a kőszobor helyébe az egyetlen leányát, csak egy akkora rést
hagyatott a falon, hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s
ismét megesküdött, hogy ha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy
kész hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is
befalaztatja rá, veszszen ottan. A Katinka pedig csak minden nap azt
felelte a résen keresztül az apjának, mikor oda jött hozzá megkérdezni:
«no hát lányom, Kata lányom, kell-e Jakusich uradnak?» – hogy «inkább a
halál legyen vőlegényem». «No hát az legyen a vőlegényed!» A hetedik nap
is eljött már, a mikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött, hogy a
szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. Híre futamodott azonban ennek a
dolognak az egész Vágvölgyén. Forgách egy kedves jó barátja lakott itt a
sztremói óvárban, Andaházy Pető; az megizente a pajtásának, hogy micsoda
nagy veszedelembe jutott a szerelmese. Forgách nagy hirtelen ott hagyott
ám törököt, németet s vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ez alatt
összeszedte a fegyveres jobbágyait, s a mint Forgách betoppant hozzá,
nem is tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin
várára. A kegyetlen apa épen rakatta már az utolsó téglákat a résbe:
csak egy óra még s a halálra sententiázott leány ott fullad meg a szűk
oduban; a midőn Andaházyék csapatja megérkezett. A budetiniak nem voltak
készen erre a megrohanásra; de hiába is biztatta Gáspár úr a csatlósait,
hogy álljanak ellent, mert azok is jobban szerették a kisasszonyukat,
mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat, maga Gáspár uram csak
alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem mentek utána, hanem siettek a
fülkét kibontani; a félholt leányt kihozták az Isten világára. Volt
aztán öröm a szeretők között, hogy egymáséi lehettek. Nem is
czeremóniáztak ott helyben sokáig; hanem Forgách uram felkapta a
nyeregbe a háta mögé a szép Katinkát s vágtattak világgá a drága
zsákmányukkal. Idáig hallottad, úgy-e, a szép Katinka regéjét, kedvesem?
Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s magabíztában
azt mondá:
– Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt bizonyítja,
hogy a kinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában is hűséges
marad.
– Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott végződött
ám, a hol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is igen
dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak hallgasd még
tovább a történetet, s ne nézegess olyan sokat az órára. A gyerekek jól
alusznak, nem kell azoknak ringatás. Hát a mint a híres
menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának haza felé Forgách
uraimék, egyszer csak jön ám rájuk egy másik csapat fegyveres gyülevész,
azok meg oroszlánkői Jakusich darabantjai voltak. A másik vőlegény is
meghallotta menyasszonya veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal,
hogy feltörje a leány börtönét, a hová az apja befalaztatta, s ne
engedje ott nyomorultul elveszni. Hát a mint a két csapat
összetalálkozik, mindjárt ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is
meglátja a menyasszonyát a Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s
rákurjant haraggal: «nem úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el,
hogy kié legyen a szép menyasszony?» Az Andaházyék meg az oroszlánkői
czimborái aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a
két fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. A melyik a
másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az lett a
vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép nyalka
Forgách Istvánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a bajtársai szépen
eltemették gyászos trombitaszó mellett. A szép Katinka pedig felült a
győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe s haza hagyta magát vitetni
Oroszlánkő várába, szép török muzsika mellett: feleségévé lett
Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt… Ilyen a hűség a budetini
ivadéknál. Jaj annak, a ki abban a várban csak egyszer is meghál! Ragad
a hitszegés, mint a fekete halál!
Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a guzsalyszárról,
s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De meg elég is, hogy egy
nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember. Minthogy azonban még korán
volt az idő a lefekvésre, azt is elmesélte Magdolna asszony Ilonkának,
hogyan tudta meg egy Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja
(ez is Szunyoghy leány volt). Odajárdogált hozzá esténként a levente. A
leányt mindig a fonásnál találta. Dicsekedett mód nélkül, hogy ő
mindennap lefonja az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára
tette az Illésházy a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája
kulcsát. A kisasszony váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi
esküdözött, hogy nincs az ő nála, hanem a kisasszonynál van, majd
rátalál reggel felé. De biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig
mindig követelte rajta a kisasszony. Szombat napon aztán így fizette őt
ki az Illésházy: «de galambom, ha te a ládakulcsodat nem találod, nem is
fonsz le te akkor egy báb kendert nem hogy egy nap alatt, de egy hét
alatt sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt be».
S soha sem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól hallám ezt a
mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is olyan hamis volt,
csalfa volt, mint valamennyien a budetini lányok: előttük-utánuk jár a
hivtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a szentet is, mikor
imádkoznak hozzá. Arczczal se fordulj te a budetini vár felé soha, s oda
ne ereszd az uradat valaha, ha csak magad is vele nem mégy; de még akkor
is keresztet vess magadra; mert ha megérdemelték a budetini lányok a
hitetlenség koszorúját sorról-sorra, van most egy a familiájukból, a ki
mind valamennyinek a koszorúját elveszi magának. A neve Ozmonda…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna asszony, a
medvelakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves bántást, mint hogy
ezeket a meséket végighallgattatá vele.
Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a budetini vár
lakóiról! Kivált mikor ébren vala!